nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Melyik a legszebb magyar nyelvjárás?

Ön szerint hol beszélnek a legszebben magyarul? És a legcsúnyábban? Mit gondol annak a területnek a nyelvjárásáról, ahol felnőtt? Jobban kedveli, mint a többit? És vajon mit gondolnak róla mások? A magyar nyelvváltozatok megítélését kutató vizsgálatokból kiderül – ezekről lesz ma szó.

Sándor Klára | 2015. június 25.
|  

A címben föltett kérdésre természetesen nem lehet jó választ adni – a kérdés nyelvészeti szempontból egyszerűen értelmezhetetlen –, csak remélhetjük, hogy mindenki ahhoz ragaszkodna, hogy a sajátja. Tudjuk azonban, hogy ez Magyarországon nem így van, sőt, sokan gondolják, hogy ők semmilyen nyelvjárásban nem beszélnek, s hogy a nyelvjárások mára már visszaszorultak. A nyest foglalkozott már azzal, hogy ez azért messze nem igaz, másrészt hogy a magyar iskolákban szóban nagyra értékelik a nyelvjárásokat, a valóságban viszont ellenkezőleg: az iskolában, a médiában is kifejezetten kerülendőnek tartják. Nemrégiben egy olvasónk kérdezte, hogyan viszonyulunk mostanság a nyelvjárásokhoz. Erre próbálunk most valászokat találni.

A magyar nyelvjárások egyik lehetséges fölosztása
A magyar nyelvjárások egyik lehetséges fölosztása
(Forrás: Wikimedia Commons / Strommops, ursprünglich Oleh Petriv / GNU-FDL 1.2)

„Hol beszélnek a legszebben magyarul?”

Ez a kérdés a címe a nyelvjáráskutató Imre Samu 1963-ban megjelent írásának – ez volt az első olyan magyar próbálkozás, amely megkísérelte megválaszolni, mitől „szép” egy nyelvjárás, s hogy vajon a magyar anyanyelvűek melyik dialektust tartják a legszebbnek. Imre nyelvjárásgyűjtő útjain figyelte meg, miként vélekednek adatközlői erről a kérdésről – nem módszeres, kifejezetten erre irányuló kutatást végzett tehát.

Imre Samu néhány pontban foglalta össze, hogy szerinte adatközlői mit tartanak „szép beszédnek”. Úgy találta, hogy elsősorban a kiejtésre értik, hogy valaki szépen beszél-e, és azt tartották szépnek, ha valaki minél pontosabban követi az írásképet – lefordítva ez azt jelenti, hogy a „szép” valamilyen módon a „helyes” szinonimája is volt számukra, a „helyes” pedig a sztenderd írott változata. Volt olyan adatközlő, aki szerint egyenesen a legszebb, ha valaki az írásképet pontosan követve ejti ki a szavakat, és megfeddte Imre Samut, mert [egésség]-et és [úttyán]-t ejtett, ahelyett, hogy [egész.ség] és [út.ján]. A jól fölismerhető nyelvjárási jegyeket, az ízést ([szíp] ’szép’) a palóc ajakkerekítés nélkül ejtett rövid a-t, a Tiszántúlra jellemző megnyújtott magánhangzókat ([bórjú], [aalma]), a diftongusos ejtést és a j helyetti l-ezést (heles) sem találták szépnek, de az „éneklő pesti beszédet” sem. Egy klasszikus nyelvjárási jegy volt, amit sokan kedveltek, az őzés.

Cikkének második részében Imre Samu ezeket az információkat is fölhasználta, de bevallottan nem ez volt a fő elv annak eldöntésében, hogy szerinte milyen a „szép magyar beszéd”: valójában a „normához”, azaz a sztenderd magyar kiejtéshez viszonyított, és abból kiindulva állította föl a szépség kritériumait. Így aztán végül arra jutott, hogy a „szép magyar beszéd” nélkülöz minden nyelvjárásinak érzékelhető jegyet, és ennek megfelelően Sárospatak környékén beszélnek a legszebben – nem meglepő módon, hiszen nagyrészt a Sárospatak környéki változat a sztenderd alapja. A második és harmadik hely kiosztása sem okoz meglepetést: a többi területnél sztenderdebbnek nevezhető Budapest lett a második, a főváros vidéke a harmadik. Budapest azért szorult a második helyre Imre rangsorában, mert sok a nem fővárosi születésű lakos, és az ő beszédükben elő-előfordulnak nyelvjárásiasságok... Természetesen a „pesti hanglejtéssel beszélők” sem fértek bele a második helyre rangsorolt „szép” fővárosi beszédbe.

A sárospataki iskolamúzeum. Itt könnyű volt a sztenderdet beszélni
A sárospataki iskolamúzeum. Itt könnyű volt a sztenderdet beszélni
(Forrás: Wikimedia Commons / Derzsi Elekes Andor / CC BY-SA 3.0)

Imre Samu eljárása nyilvánvalóan nem leíró, hanem előíró szellemű volt, ha nem hivatkozott volna többször is a „normára” (ezen nála is a sztenderdet kell érteni), akkor is könnyű lenne fölfedezni: mint írta, célja annak meghatározása volt, hogy mit lehet beengedni a „köznyelvi kiejtés sáncai mögé”. Jóllehet úgy tűnik, mintha adatközlői megjegyzéseire alapozott volna, de az adatközlők által kifejezetten szépnek ítélt őzést sem engedte a sáncok mögé. A szegedi beszédet mint karakteres nyelvjárási jegyet tartalmazó nyelvváltozatot ugyanúgy kizárta a „szép” kategóriájából, mint az adatközlők által csúnyának talált jegyeket hordozó dialektusokat. Ugyanakkor jelezte, hogy ha nincs a korra jellemző, az „egységes nyelvhasználatot” favorizáló elvárás (ezt így nem mondhatta persze ki 1963-ban), akkor maga nem így döntött volna: akkor a szép nyelvváltozatok között ott lett volna a szegedi, méghozzá az első helyen, és belefért volna a „szép beszédbe” akár még az l-ezés (góla) és a toldalékok végéről a mássalhangzók elhagyása is (házhó).

Perceptuális dialektológia: az meg mi az?

Imre Samu tehát csak kisebb részben vizsgálta az adatközlők nézeteit – azt is inkább anekdotikusan, benyomásai alapján. Az empirikus adatokra építő, szigorúan leíró modern szociolingvisztika vagy antropológiai nyelvészet már használhatatlannak nevezné az általa leírtakat, hiszen ellenőrizhetetlen, kik, milyen területeken pontosan milyen véleményeket fogalmaztak meg arról, amit ők nyelvjárásnak, nyelvváltozatoknak, „szép beszédnek” neveztek. Ma az ilyen kérdésekkel a perceptuális dialektológia foglalkozik, amely a laikusok nyelvről megfogalmazott nézeteit vizsgálja, tehát lényegében a „nyelvi ideológiákkal” foglalkozó antropológiai nyelvészet része.

A perceptuális dialektológia azt kutatja, hogyan, milyen jegyekkel azonosítják a nem nyelvészek az egyes nyelvváltozatokat (ezeket a valójában nem létező, elképzelt nyelvváltozatokat egyes elméletek regiszternek nevezik). A laikus beszélők természetesen nem ismernek egy-egy nyelvváltozatot olyan alaposan és részletesen, mint a nyelvészek, sokszor egy-egy jegy alapján azonosítanak egy nyelvváltozatot. A nyelvváltozatok földrajzi helyhez, csoporthoz kötése kétféle módon történhet. A következtetés születhet saját tapasztalat alapján – például ha ismer valakit az adatközlő, akiről tudja, hogy erdélyi, akkor a számára furcsa, idegen fordulatokat jó eséllyel „erdélyinek” gondolja, függetlenül attól, hogy valóban jellemzők-e akár egy romániai magyar nyelvváltozatra is. Másrészt lehet az azonosítás alapja olyan sztereotípia, amelyet a kulturális tudás részeként sajátítunk el, mint például azt, hogy „Erdélyben beszélnek a legszebben magyarul” vagy hogy „az őzés szép, mert úgyis túl sok az e a magyarban”.

Amikor a kabarétréfákban, filmekben, szépirodalomban „nyelvjárási beszédet” imitálnak, akkor nagyon sokszor ezek közül a sztereotipikusan „vidékiségnek” értékelt jegyek közül illesztenek néhányat a beszédbe, így a nézők fölismerik, hogy „vidéki” szereplőről van szó. Ezt többnyire egyéb sztereotipikus jegyekkel is hangsúlyozzák, kendővel, bajusszal, gumicsizmával, mezőgazdasági eszközökkel – megfelelve annak a magyar közoktatásban is széltében terjesztett hiedelemnek (és persze egyben erősítve is ezt a sztereotípiát), hogy nyelvjárásban már csak az idős, iskolázatlan falusi parasztok beszélnek. A médiában, színpadokon megjelenő „vidéki beszéd” tehát valójában számos valóságos dialektus legismertebb jegyeit fölmutató, de ténylegesen nem létező virtuális nyelvváltozat (vagy ha tetszik: regiszter).

A „vidéki” változatok lenézése mellett jelen van a magyar kultúrában az a sztereotípia is, hogy Pesten „idegenes” hanglejtéssel, „nyafogva” beszélnek, azaz hogy a pesti nyelv sem szép. Sőt: az 1980-as évek közepén, országos reprezentatív mintán készített fölmérés szerint – Terestyéni Tamás kutatása volt – a vidékiek arra hajlottak inkább, hogy a „pesti beszéd” a szép, a fővárosiak pedig fordítva, ők jobban értékelték a „vidéki ízeket”.

Az önmegbélyegzés hajlama

Az utóbbi két-három évtizedben több olyan kutatást is végeztek, amelyek a saját nyelvváltozathoz, illetve más nyelvváltozatokhoz való viszonyokat, attitűdöket mérték. Volt ezek között kisebb, helyi közösségekre érvényes, és nagyobb mintával dolgozó is, és az országos reprezentatív mintával dolgozó Magyar Nemzeti Szociolingvisztikai Vizsgálatnak (MNSZV) is volt az egyes nyelvváltozatok elfogadottságára, „szépségére” irányuló kérdése.

Fodor Katalin és Huszár Ágnes száz Budapesten tanuló egyetemista véleményét kérdezte arról, milyennek találják a nekik magnóról lejátszott dialektusokat. Az adatközlők hat, nemrégiben rögzített szöveget hallhattak, hat különböző nyelvjárásban, és egy hétfokú skálán kellett értékelniük, mennyire tetszik nekik a hallott nyelvváltozat. A megkérdezettek nemén kívül följegyezték származási helyüket (melyik nyelvjárásterületről érkeztek), és a település típusát, ahol egyetemi tanulmányaik előtt éltek (főváros, nagyváros, kisváros, község). A hat meghallgatott szövegből négy magyarországi beszélőktől származott – volt egy észak-keleti (Szabolcs), egy tiszai (Hajdú-Bihar), egy palóc és egy dunántúli (a Balatontól északra eső részről). Kettő viszont határon túli területről: az egyik Szlovéniából, az ottani magyar nyelvváltozat közel áll a nyugati nyelvjárástípushoz (Vas és Zala), a másik viszont északi csángó volt Moldvából, ez a kárpát-medencei magyaroknak a legkevésbé érthető csángó nyelvváltozat.

A kutatás adatai azt mutatták, hogy a megkérdezettek sokkal erőteljesebben utasították el a két határontúli változatot, mint a négy magyarországit – ennek több oka is lehet, részben mert ismeretlenebbek, részben mert kontaktusjelenségek (azaz a kétnyelvűségből következő kölcsönelemek) is bőven vannak bennük. A magyarországi változatok közül a tiszai és a dunántúli kapott magasabb tetszéspontokat, a palóc és az észak-keleti kevesebbet. Megfigyelhető volt az is, hogy a meghallgatott nyelvjárásokkal szemben a kisvárosi adatközlők voltak a legtoleránsabbak, a legkevésbé pedig a községekben élők fogadták el a „nyelvjárási beszédet”. A kettő között voltak, lényegében azonos eredményekkel, a budapestiek és a nagyvárosokból érkezettek. Ez az önstigmatizáció sokat elmond arról, milyen erős a nyelvi normativizmus hatásaképp kialakult nyelvi bizonytalanság Magyarországon: a legkevésbé sztenderd nyelvi környezetből érkezők utasítják el a legerőteljesebben a nemsztenderd földrajzi változatokat.

Hol beszélnek a legszebben és a legcsúnyábban magyarul?

Ez az alcím az MNSZV egyik kérdését idézi: az 1988–1989-ben végzett, országos reprezentatív mintát használó kutatás tervezői nemcsak erre voltak kíváncsiak, hanem arra is, vajon a saját nyelvváltozatokhoz elfogadóbban viszonyulnak-e a magyarországi felnőttek, mint más nyelvváltozatokhoz. Hogy ezt mérni tudják, az adatközlőket az adatfelvétel helye (települése) szerint nyelvjárástípusokba sorolták – akiket nem sikerült egyértelműen, azok válaszait kihagyták a vizsgálat ezen eredményeinek értékeléséből. Ez az eljárás okozott némi zavart is, mert a salgótarjáni adatközlőket kivették a palóc almintából, mondván, hogy városiak lévén nem palócok, ez azonban erősen kétséges lépés volt, mert egyrészt a nógrádi városban igen sokan beszélnek „palócosan” (azaz többek közt ajakkerekítés nélküli a-val), másrészt mert önmagukat Palócföld központjának tekintik, igen erős tehát a palóctudatuk is. Ezért aztán az adatok értékelésekor két elemzés készült: az egyikben szerepelnek a salgótarjáni adatközlők (a palóc almintában), a másikból kimaradtak.

Salgótarján
Salgótarján
(Forrás: Wikimedia Commons / Egrian / CC BY-SA 3.0)

Az eredmények ismét tanulságosak. Az MNSZV adatközlői szerint a legszebben Budapesten beszélnek – ezen valószínűleg azt kell érteni, hogy a legsztenderdebben. Aztán következik Szeged és környéke, a harmadik Pest megye. A legcsúnyábbnak a palócot, azt követően Szabolcsot, harmadikként Észak-Magyarországot említették. Más azonban a kép, ha a salgótarjáni adatközlők adatait is figyelembe vesszük: akkor Budapest és Pest megye után Nógrád a harmadik a szépséglistán, a csúnyasági listát sem a palóc vezeti, hanem Szabolcs, aztán Szeged, és csak ezt követi Nógrád megye.

A palócok nyelvi öntudatossága másban is megmutatkozott. Saját nyelvváltozatukat leginkább a nyugati (Vas, Zala) nyelvjárástípus beszélői és a budapestiek értékelték le, utánuk a szabolcsiak. Igaz, a nyugati nyelvjárásterületről származók és a budapestiek egyben a szépséglistán is elhelyezték saját változatukat. Az észak-keleti, a déli, a tiszai és a dunántúli nyelvjárásterületről származók saját régiójuk dialektusát ítélték a legszebbnek, a palócok a harmadik legszebbnek (de ebben ismét nincsenek benne a salgótarjáni adatok, ha a föntebb leírtakból indulunk ki, akkor ők igen sokra értékelik a palócot).

A adatok értékelésekor azt is jó figyelembe venni, hogy a nagy budapesti alminta lényegében eldönti a rangsorokat: a budapestiek a legszebbnek saját változatukat ítélik (és a legcsúnyábbnak is), a második legszebbnek a szegedit, legcsúnyábbnak (a budapesti után) a palócot és a szabolcsit.

Az MNSZV kutatópontja
Az MNSZV kutatópontja
(Forrás: Kontra 2003)

Az, hogy „a pesti beszéd csúnya”, szintén széles körben ismert sztereotípia, a kultúrával öröklődik, hasonlóképpen ahhoz, hogy „a nyelvjárás érték” – legalábbis erre enged következtetni, hogy a diplomások magasabbra értékelték a nyelvjárásokat, és többen mondták, hogy a pesti beszéd nem tetszik nekik. Érdekes, hogy a fővárosi adatközlőknél nincs jelentős eltérés életkor szerint abban, hogy szépnek vagy csúnyának tartják-e saját nyelvváltozatukat. A vidéki adatközlők viszont minél fiatalabbak, annál kevésbé tartják szépnek a budapesti beszédet.

Az MNSZV-ben rákérdeztek arra is, mik a „szép beszéd” legfőbb ismérvei, és az itt kapott válaszok is azt mutatják, hogy a nyelvjárások a tekintélyrangsor alján vannak. A megkérdezettek szerint a „szép” beszéd elsősorban határozott, udvarias, pontos és megfontolt. Választhatták volna azt a tulajdonságot is az adatközlők, hogy „ízes” – ez volt az a tulajdonság, amelyet leginkább a nyelvjárásokhoz lehet asszociálni –, de nem tették, ez került az utolsó helyre. Az „ízességet” annál kevésbé ítélték fontosnak, minél fiatalabbak és iskolázottabbak voltak. Az ízesség egyedül a palócoknál került az első helyre – ismét csak fölmutatva azt, hogy öntudatosabban viszonyulnak saját nyelvváltozatukhoz. Ezt tudva különösen érdekes lehet az a kérdés, amelyet szintén olvasónk tett föl: az egyébként igen öntudatos székelyek miért nem ragaszkodnak jobban saját nyelvjárásaikhoz? Erről lesz szó a sorozat következő részében.

Irány Székelyföld!
Irány Székelyföld!
(Forrás: Wikimedia Commons / Laurap)

Irodalom

Fodor Katalin és Huszár Ágnes: Magyar nyelvjárások presztízsének rangsora. Magyar Nyelv,

Imre Samu: Hol beszélnek a legszebben magyarul? Magyar Nyelvőr, 1963.

Kontra Miklós: A szép magyar beszéd és a csúnya. In: Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. 2003.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
5 cochabamba 2015. június 28. 07:05

@KATÓ ferenc: Budapesten mindenképp kulturáltsági kérdés a beszéd... Vidékieknél néha azért előfordul hogy abszolút kultúrált ember is néha használ helyi "stílust".

Amúgy ha már kedvenc tájszólás;: a vajdasági affektálás sztem nagyon vicces:D

4 KATÓ ferenc 2015. június 26. 14:04

A nyelvjárás kevéssé az esztétika felől értékelendő, sokkal inkább kulturáltsági kérdés. Bonyolítja a helyzetet, hogy nem kevés a kivétel: magasan képzett értelmiségiek is, ha az adott nyelvjárási területen élnek, hajlamosak megőrizni a nyelvjárási beszédet. Ténykérdés, hogy Békés megyéből származó apám viszont igen csúnyának érzékelte a Mosoni-síkságon beszélt nyelvjárást. Nekem, a Mosoni-síkságról jövőnek viszont a nyírségi tájszólás volt döbbenetes. (A nyíregyházi vasútállomáson ugyanis ez hangzott fel, amikor odaérkeztem: Szemeélyvonat indúl Aóhat-Pusztakaócs feleé a negyedik vágányroúl. A vágány mellett teseék vigyázni!" :)

3 Crystalheart 2015. június 26. 02:04

Érdemes talán számba venni, hogy Magyarországon milyen kultúrája volt a versmondásnak és az oktatott "szép beszédnek", sok-sok évtizeden át. És még ma is, a legtöbben, ha szép beszédre gondolnak, nagy színészeink érzelemdús, tökéletesen kifejező és érthető beszédét asszociálják. Függetlenül attól, hogy az adott színész mennyire beszélt a sztenderd változat szerint - Latinovits például kissé zárt szájjal mondott verset, mégis etalon.

2 okeyo 2015. június 25. 21:12

Egy időben engem is zavart, hogy bizonyos helyzetekben palócosan beszélek, miközben viszonylag jól tudok sztenderdül is beszélni.

Később, mikor már idősebb lettem, hazalátogatva Gömör megyebeli szülőfalumba kb. 25 év távolét után, leginkább az zavart, hogy nem tudok szépen palócosan beszélni. Vagyis úgy, ahogy az emberek a falumban beszélnek.

Összegezve: se így, se úgy nem tudok 'tökéletesen' beszélni.

Mindez azonban engemet egy cseppet sem zavar. Időközben ugyanis azt mondtam magamnak: a kiejtésem az identitásom részét képezi - aki ismer, az tudja rólam, hogy én vagyok az az ember, aki egy kicsit fura akcentussal beszél.

1 Sultanus Constantinus 2015. június 25. 13:07

Szerintem a budapesti nyelvváltozat sem létezik így általánosságban, itt is többféle változatot beszélnek. Pl. a pesti külső kerületekben beszélt prolinyelv (idetartozom én is) egyáltalán nem szép, és tele van "vidékies" elemekkel (pl. szótagzáró [l] és szó végi -r lekopása: "Mikó menté ē? Mien vót a zebéd"?). Akik pedig az idegenes hangzáson a pesti médianyelvet értik, azoknak igazuk van: sokszor nem bírom hallgatni a hangsúly és szünetek nélküli, a mondatok végén hangsúlyozott híreket. Mintha egy gép beszélne. (Az ATV egyik hírolvasóját pl. lassított felvételnek hívom, mert mindemellett ráadásul úgy beszél, mintha lelassították volna a magnót.)

Az önmegbélyegzésről. Nagyon régen MSN-en beszélgettem egy 15 éves közép-amerikai gyerekkel (nem emlékszem pontosan, hogy nicaraguai vagy hondurasi volt-e, de arról a környékről), akinek déli spanyol nyelvváltozat volt az anyanyelve (amelyre leginkább a szótag végi [s] kiesése jellemző). Kérdeztem a saját nyelvjárásáról, és érdekes dolgot mondott: "Nekünk az iskolában nem azt tanítják, hogy így kell beszélni, csak mi parasztok vagyunk." (Ezt így, nagyjából szó szerint.)

Információ
X