nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Hogy keletkeztek a „nagyon nyelvjárások”?

Ön nyelvjárásban beszél? Nem? De tud azért beszélni valamilyen dialektust? Egyáltalán: ugyanazt jelenti a nyelvjárás és a dialektus? Miért gondolják olyan sokan Magyarországon, hogy szégyellni kell, ha tudnak „nyelvjárásban beszélni”? Olvasónk kérdései kapcsán ezeket a témákat járjuk körül, és kiderül, hogy mindenki nyelvjárásban beszél – mert máshogyan nem is lehet.

Sándor Klára | 2015. május 19.
|  

Egyik olvasónkat az érdekli, vajon miért nem öntudatosabbak a székelyek nyelvjárásaikat illetően is. E kérdés kapcsán sok más érdekes, egymással is összefüggő kérdést tett még föl: hogy miért ennyire centralizált nyelv a magyar, és lehetne-e ezen változtatni? Hogyan viszonyulunk mostanság a régi és új nyelvjárásokhoz? Hogyan tanulmányozzuk ma a nyelvjárásokat? Minthogy a magyar iskolai tananyagnak se nem erős, se nem különösebben jól sikerült része a sztenderdtől eltérő változatok leírása, viszont a fönti kérdések másokat is foglalkoztathatnak, úgy gondoltuk, érdemes részletesebben válaszolni olvasónk kérdéseire. Az utolsóval kezdjük, hiszen ez alapozza majd meg a többit. Azaz: tulajdonképpen mi a nyelvjárás? Legközelebb azzal folytatjuk, hogyan tanulmányozzuk őket, s aztán sorra kerül a többi is: hogy hogyan viszonyulunk hozzájuk, s hogy mi a helyzet a székelyeknél.

A magyar nyelvjárások klasszikus fölosztása – a beszélők másképp érzékelik
A magyar nyelvjárások klasszikus fölosztása – a beszélők másképp érzékelik
(Forrás: mta.hu)

„Vízszintes” és „függőleges”

Először is érdemes kicsit föleleveníteni az egykori tananyagot, hiszen a nyelvi változatokról tanultunk valamit az iskolában, de nem biztos, hogy mindenki pontosan emlékszik már, mi volt az. Igaz, visszaidézni csak azért fogjuk, hogy tudjuk, mit kell mielőbb elfelejtenünk, hogy később ne zavarjon bennünket.

Az iskolában tanultak szerint tehát a nyelvnek van „vízszintes”, és van „függőleges”, „tagolódása”. Nem kell sokat töprengeni rajta: a „vízszintes” a földrajzi változatokat, azaz a nyelvjárásokat jelenti. A „függőleges” tagolódás összetettebb: ide tartoznak a „réteg- és csoportnyelvek”. A rangsor alján a haszontalan, esetleg egyenesen nemkívánatos változatok, mint az „elkülönülést eredményező” zsargon és a „tolvajnyelv”, csak kicsivel följebb a „családi nyelvhasználat”, aztán valamivel fölötte az „ifjúsági nyelv”, a „szaknyelvek” és a „publicisztika nyelve”, már igen előkelő helyen a „művelt” vagy „igényes köznyelv”, a rangsor csúcsán pedig ennek írott változata, a „nemzeti nyelv”.

Nem nehéz észrevenni: a „függőleges” tagolódás rangsora messzemenően előíró szemléletű, azaz azt sugallja, hogy a nyelvészek dolga volna eldönteni, melyik nyelvváltozatnak mennyi tisztelet jár, melyik hasznos, melyik nem, ráadásul nem létező nyelveket, mint például az „ifjúsági nyelv” vagy a „publicisztika nyelve” vagy a „szaknyelv” kever létező változatokkal, például a sztenderddel. Ez utóbbit természetesen nem ezzel a semleges terminussal jelöli, hanem az iskolában megszokott patetikus elnevezéssel „nemzeti nyelv”-nek, de legalábbis – ha a beszélt változatról van szó – „művelt köznyelvnek” nevezi. A „függőleges tagolódásról” bőven lenne még mit mondani – nekünk azonban most az fontos, hogy a nyelvjárások sehol nem kapnak benne helyet: mintha szegények csak földrajzi értelemben léteznének, társadalmilag nem.

A nyelv „függőleges” és „vízszintes” tagozódása
A nyelv „függőleges” és „vízszintes” tagozódása
(Forrás: Sándor 2001)

Ennek a tudatos feledékenységnek talán éppen a nyelvjárásokkal szemben tanúsított kettős beszéd lehet az egyik oka: azt mégsem lehet írni, hogy a nyelvjárások a károsnak minősített „zsargonnal” és „tolvajnyelvvel” ott szégyenkeznének a társadalmi rangsor alján, hiszen mint „népi hagyatékot” illik őket tisztelni. Legalábbis amíg csak beszélünk róluk – mert azt kevésbé szereti az előíró szemlélet, ha beszéljük is a nyelvjárásokat. Így arról sem lehet szó egy előíró szemléletű rangsorban, hogy a nyelvjárások a köznyelv szintjén álljanak – elvégre az iskolában, médiában, nyelvi ítéletekben megjelenő szemlélet szerint „művelt ember” mégsem beszél nyelvjárásban, legföljebb otthon, szűk körben, a családdal, ahol ennek „helye van”.

NORM-adatközlők

Már csak ezért sem csoda, hogy Magyarországon sokan gondolják, hogy alig néhányan beszélnek már csak nyelvjárásban: esetleg az idősebb, falusi, kevés iskolát járt, elsősorban mezőgazdasági munkát végző emberek. Ez a vélekedés csak kisebb részt az iskolai oktatás lenyomata – a mai középgeneráció kifejezetten ezt tanulta tankönyveiből –, nagyobbrészt inkább a nyelvjárásokkal kapcsolatos szégyenkezés, a nyelvjárások lenézése, az elhatárolódás tükröződik benne. Ahogyan abban is, hogy amikor megkérdezem egyetemista tanítványaimat, beszélnek-e valamilyen nyelvjárást, majdnem mindig kizárólag elutasító válaszokat kapok. Aztán lassan kiderül, hogy dehogynem, tud úgy beszélni, ahogy a szülőhelyén a többség beszél, de ragaszkodik hozzá, hogy mégsem beszéli azt a nyelvjárást. Amikor valaki azt állítja, hogy nem beszéli az otthoni nyelvjárást, csak éppen úgy beszélni is tud, egyértelműen a „nyelvjárási beszédhez” kötődő sztereotípiák elől menekül: hogy ő tanulatlan, műveletlen, netán buta bunkó volna.

A nyelvjárások körüli sztereotipikus gondolkodás kialakításában az iskola mellett kétségkívül szerepe lehetett a hagyományos nyelvjáráskutatás módszereinek. A nyelvjáráskutatók ugyanis éppen olyan adatközlőket kerestek, akik beszéde a lehető legjobban elüt a sztenderdtől, hiszen minél teljesebben akarták megismerni az „eredeti” nyelvjárást. Ez a törekvés azzal is magyarázható, hogy a nyelvjárások kutatásának hőskorában, a 19. században a kutatók először azért fordultak a „népnyelv” felé, mert azt remélték, hogy ez őrzi még a nép eredeti szemléletét, a „néplelket” – tehát minél archaikusabb, minél inkább eltér a „városi beszédtől”, annál értékesebb a néplelket búvárlóknak. Később, mikor fölhagytak a néplélek megismerésének vágyával, még mindig az volt a cél, hogy a lehető legteljesebb katalógust készítsék el azokról a nyelvi jegyekről, amelyekben egy-egy régió nyelve eltér a sztenderdtől.

Mindebből következik, hogy olyan adatközlőket kerestek, akik a lehető legkevesebb nyelvi hatásnak voltak kitéve: nem jártak sokat iskolába, nemigen mozdultak ki a faluból, kapcsolathálózatuk elsősorban a falubeliekből állt – ez azzal is járt, hogy mezőgazdasági munkát végeztek, nem gyárban, különösen nem hivatalban dolgoztak. Ilyen beszélőket elsősorban az idősebbek között találtak. Jack Chambers, a modern dialektológia egyik kiemelkedő alakja NORM-adatközlőknek nevezi azokat, akikre a hagyományos nyelvjáráskutatás vadászott: a rövidítést az angol non-mobile older rural male ’ki nem mozduló idősebb vidéki férfi’ szavakból alkotta, és arra hívja föl vele a figyelmet, hogy a klasszikus nyelvjáráskutatók túlnyomórészt a társadalmilag és földrajzilag sem mobilis, idősebb, mezőgazdasági munkát végző, falusi férfiaktól szerettek adatokat gyűjteni. A hagyományos magyar nyelvjáráskutatás talán csak abban különbözött ettől – néhány, jóval átfogóbb szemlélettel dolgozó kutatót kivéve –, hogy bőven gyűjtött adatokat idősebb parasztasszonyoktól is.

Az adatgyűjtés módszerei is megkérdőjelezhetők ma már: a „gyűjtő” – minthogy afféle értékes különcségek után kutatott – nyíltan kérdezett rá, mit hogy hívnak, azaz nem a beszélők valódi nyelvhasználatát próbálta megfigyelni. Sőt, olykor addig kérdezgette, hogy egy tárgynak, növénynek, állatnak mi a neve, amíg a várt, „különleges”, azaz a sztenderdtől eltérő válasz is föl nem bukkant. A nyelvet, nyelvváltozatokat homogénnek tételező nyelvészeti megközelítésben – vagyis amikor azt gondolják a nyelv természetes állapotának, hogy valamit „vagy így mondanak, vagy úgy”, azaz egy-egy nyelvi funkciót csak egy nyelvi forma tölt be, nehezen tudtak mit kezdeni a „vegyes” használattal, azzal, hogy egy faluban akár több neve is volt a kukoricának, és nem mindenki hívta tengerinek vagy törökbúzának. Azzal különösen nehezen boldogultak, ha ugyanaz az adatközlő használt több elnevezést. (Legyünk igazságosak: volt azért, amikor följegyezték és jelölték a „vegyes” használatot is, de jórészt ott voltak erre érzékenyebbek, ahol nyelvjárási határt sejtettek: ott értelmezhetőnek találták a „keveredést”.)

Szabados Jenő: Kalapos parasztember – az ideális NORM-adatközlő
Szabados Jenő: Kalapos parasztember – az ideális NORM-adatközlő
(Forrás: http://keptar.oszk.hu)

Az így begyűjtött nyelvjárási adatok persze a sztenderdtől erősen eltérő földrajzi változatokat mutattak – eleve ezzel a céllal készültek a leírások. Érthető, ha a fiatalabb, magasabb iskolázottságú beszélők nem szeretnek azonosulni ezzel a nagyon nemsztenderd változattal, hiszen pontosan azt szimbolizálja nekik, amitől el szeretnének szakadni: a bezártságot, a nehéz munkát, nagyszüleik, dédszüleik korát, életmódját, értékrendjét – és lenézettégét. De ez nem jelenti egyben azt, hogy az ő beszédükben ne találnánk olyan elemeket, amelyek megmutatják, melyik területről származnak, vagy hol élnek.

Azt természetesen a homogén nyelvszemlélettel dolgozók is tapasztalták, hogy az idealizált, „valódi” „nagyon nyelvjárások” és a sztenderd között vannak olyan nyelvváltozatok, amelyeket az emberek ténylegesen beszélnek: a nem archaizálásra kényszerített nem NORM-adatközlők nyelvváltozatai. Ezért született meg a „regionális köznyelv” fogalma: ez a terminus azokat a nyelvváltozatokat jelölné, amelyekben fölfedezhetők az adott régióra jellemző tulajdonságok, legalábbis közülük néhány, de azért mégsem „igazi” nyelvjárások, azaz nem minden lehetséges jegyben térnek el a sztenderdtől.

Nyelvjárások, dialektusok, nyelvváltozatok

Jobb azonban a „regionális köznyelv” fogalmát is elfelejteni: valójában semmit nem jelent ez a terminus, mert a ténylegesen beszélt nyelvben csak ilyen „köztes” változatok vannak. Azaz „regionális köznyelvről” azért nincs értelme beszélni, mert csak az létezik. Egyrészt mert nincs olyan beszélő, aki földrajzi hatásoktól mentesen volna képes beszélni bármilyen nyelvet, elvégre a legsztenderdebb sztenderdet beszélők (bár ilyenek se nagyon vannak) sem a Holdon élnek, hanem más beszélőkkel érintkeznek, akik viszont vagy szotyinak, vagy szotyolának, vagy makukának vagy szimplán napraforgónak nevezik az előírás szerint (pirított) napraforgómagot, tehát ha nem akarnak marslakónak (holdlakónak) látszani, akkor ők se pirított napraforgómagot kérnek az árustól. Másrészt mert jobb elfelejteni azt, hogy a nyelv homogén, és egyes beszélők mindig az „igazi” skanzennyelvjárásokat beszélik, mások meg mindig a sztenderdet, ismét mások meg mindig a kettő közötti valamit: mindig, mindannyian a kettő közötti valamiket beszéljük, mert az etalonnak tekintett, homogén skanzenváltozatok nem léteznek a valóságban, és a sztenderd is csak elméletben – szótárakban, nyelvtanokban, nyelvművelő előírásokban. Igazából nincs kizárólagosan a sztenderdet beszélő ember – olyanok viszont sokan vannak, akik azt hiszik magukról, hogy a tökéletes nyelvváltozatot használják, és roppant zavarba jönnek, mikor valamelyik alig megbélyegzett nyelvi formájukról megtudják, hogy az bizony nem sztenderd alak.

Mi van? A nyelvművelők szerint ez sem helyes?
Mi van? A nyelvművelők szerint ez sem helyes?
(Forrás: Wikimedia Commons / Siperzen)

Ezzel el is érkeztünk a dialektus egy olyan értelmezéséhez, amely jól kezeli azt, hogy a földrajzi nyelvváltozatok egyben társadalmi tekintéllyel is rendelkeznek – azaz ebben a megközelítésben nincs „függőleges és vízszintes tagolódás”. Jól kezeli azt is, hogy az egyes földrajzi változatokat a nyelv anyanyelvi beszélői eltérően értékelik, van amelyiket többre, van, amelyiket kevesebbre, s hogy ráadásul a beszélők ítéletei egymástól is eltérnek. Sőt: még azt is képes kezelni, hogy sem nyelvjárások, sem más nyelvváltozatok nem léteznek a valóságban, legalábbis abban az értelemben nem, hogy ezek jól körülhatárolható, zárt egységek lennének.

A nyelvjáráskutatásban nagyon korán megjelent az izoglossza fogalma: így hívják azt a vonalat, amely az egyes nyelvi jelenségek elterjedésének határát mutatja. A valódi nyelvhasználat vizsgálata során kiderült, hogy az izoglosszák valójában folyton mozognak, sőt, ugyanannak az embernek a nyelvhasználatában is hol ide csúszkálnak, hol oda – magyarul hogy a nyelv heterogenitását (változatosságát) nem úgy kell elképzelnünk, hogy egyes nyelvváltozatokban ezt mondják, a másikban meg azt, hanem hogy ugyanaz a beszélő ismer ugyanarra a nyelvi funkcióra több lehetőséget, és hol az egyiket használja, hol a másikat. Minthogy nincs olyan nyelv vagy nyelvváltozat vagy idiolektus (azaz egy beszélő nyelvváltozata), amelyikben ne találnánk meg ezt a változatosságot, a nyelvnek ezt a tulajdonságát inherens variablitásnak vagy belső változatosságnak nevezik.

A többféle változatot ismerő beszélők azonban nem összevissza használják az általuk ismert nyelvi formákat, hanem attól függően választanak, hogy kivel, miről, milyen beszédhelyzetben beszélgetnek. Ezért mondjuk, hogy a nyelv változatossága rendezett. Ezeknek az elrendeződéseknek a szabályosságait kutatja a szociolingvisztika: azzal foglalkozik, hogy ki, kivel, milyen kontextusban hogyan beszél, s hogy mindezzel milyen identitásokat, milyen hatalmi pozíciókat akar jelezni – vagy nem akar, de öntudatlanul is jelez.

Az egres/piszke elterjedése a Magyar Nyelvjárások Atlaszában – de sokan használnak két szót is a növényre
Az egres/piszke elterjedése a Magyar Nyelvjárások Atlaszában – de sokan használnak két szót is a növényre

Ezek után nézzük, mit jelent a dialektus a szociolingvisztikában. Olyan elvont, lényegében csak a nyelvész által létrehozott kategóriát, amelyben az egyes beszélői nyelvváltozatok eléggé nagy átfedésben vannak egymással, vagyis egymáshoz nagyon hasonlító, sok jegyben egyező idiolektusok összességét. Egy beszélő persze általában több dialektust is ismer. Minden dialektusban lehetnek olyan elemek, amelyek földrajzi kötődést mutatnak, de egyben társas jelentésük is van, azaz meghatározott beszédpartnerekhez, beszédhelyzetekhez kötődnek. Ebben az értelemben dialektus a sztenderd is: a szótárak, nyelvtanok, nyelvművelők által szentesített nyelvi formák gyakran együtt előforduló együttese. Természetesen nemcsak a nyelvészek, hanem a beszélők is létrehoznak saját maguknak ilyen elvont kategóriákat, azaz véleményük van arról, hogy mások nyelvváltozatai azonosak-e az övékkel, vagy sem, távoliak vagy közeliek, mik jellemzik saját beszédüket, mik a másokét. Ezekkel a nyelvészek kategóriáinál tulajdonképpen fontosabb értelmezésekkel foglalkozik a perceptuális dialektológia – erre lesz szükségünk, ha azt akarjuk megtudni, hogyan viszonyulnak ma a magyar anyanyelvűek saját nyelvváltozataikhoz és mások beszédéhez.

Ha tehát a nyelvjáráson valami múltból itt ragadt, idealizált paraszti nyelvváltozatot értünk, akkor nem – de abban senki nem beszél. Ha viszont a dialektus szociolingvisztikai értelmezésében gondolkozunk, és a nyelvjáráson több, fölismerhető földrajzi kötődést mutató jegy együttesét értjük, akkor igen – sőt, akkor mindannyian nyelvjárásban beszélünk, mert máshogy képtelenség. Csak éppen vannak köztünk, akik beszéde bizonyos helyzetekben több földrajzi területhez köthető sajátosságot mutat, másoké kevesebbet.

Ajánlott olvasmányok

Sándor Klára: Szociolingvisztikai alapismeretek. In: Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. 2001.

Sándor Klára: Határtalan nyelv

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
6 El Vaquero 2015. május 22. 14:38

Noha több mondvacsinált gondját nem értem a cikknek, mint pl. ilyen erőltetett kategóriák és definíciók, de nagyjából egyetértek vele. Egy pont az abszolút kivétel: igenis van kizárólagosan sztenderdet beszélő ember, csak sztenderden nem a hagyományos irodalmi nyelvet kell érteni, sokan elvétik a kettőt. Nyilván az ilyen sztenderd beszélő nem könyvből tanulja a nyelvet és általában csak úgy adódik, hogy a természetes nyelvjárása esik bele a sztenderdbe. Persze, utólag is lehet sztenderdizálni, de az már nem olyan, mindenképpen erőltetettebb, és hiperkorrekciós veszélye is van.

 

Az biztos, hogy a nyelvjárások eltűnőben vannak. Legalábbis a fiatalabb generáció a tévén, filmeken, újabban interneten nő fel jó ideje, és a nyelvjárások alacsony társadalmi presztízse és a nagyon okos magyartanárnénik gondos közbekonktárkodása is ebbe az irányba hat.

 

Nyelvjárással egyre ritkábban találkozni. Két évtizeddel ezelőttig pl Tolna megyében laktunk, majd most fél éve újra itt élek, és meglepett, hogy itt néhány embernek van akcentusa és nyelvjárása. Korábban azért nem hallottam, mert csak tanult, városi emberekkel és fiatalokkal találkoztam, de mostanában más a helyzet. Igaz csak a tősgyökeres idősek beszélnek így, minden esetre furcsa az illabiális a-ként ejtett á-kat hallani, és é í-sítését, plusz a bú/bű/tú/tű ragok használatát. Szóhasználatban is van furcsaság, pl. a törött paprika, amit máshol pirospaprikának vagy fűszerpaprikának hívnak, igaz azok sem pontos elnevezések, de ez állati fura, mert egyrészt török paprikának lehet félrehallani, másrészt amikor egy paprika törött, nem feltétlen porrá tört, ahogy a darált paprika is egy teljesen más kategória. A másik, ami idegesíteni a szokott, az a „Hallod?”-ozás, „Figyelj!”, „Érted?” értelemben, főleg akkor idegesítő, amikor túlzásba viszik, hallod, halloood, de hallóóóód? Mint egy audiológus, jó hogy nem rajzol akusztikai intenzitásgörbét is hozzá. Nem b+, nem hallja, mert belesüketült a hülyeségedbe.

5 Sultanus Constantinus 2015. május 20. 17:07

@Szaladó: Ha az /s/--/θ/ megkülönböztetésre gondol(sz), akkor annak tulajdonképpen teljesen ugyanaz az eredete, mint a csak /s/-t ismerő változatoknak. Bár ez így most valószínűleg érthetetlenül hangzik, de a lényege az, hogy a 15. századig /s/ és /ts/ -- magyarosan /sz/ és /c/ volt. Az /s/-t viszont sosem volt olyan "lapos", mint a magyar sz, hanem enyhén apikális (nyelvheggyel ejtett) volt valószínűleg már a latinban is. Aztán a 16. sz. környékén a /ts/-ből (/c/-ből) is /s/ (/sz/) lett, de hogy meg tudják a másik, "lágy" sz-től különböztetni, az északiak eltúlozták az ejtését, így lett belőle a mai "pösze" sz. Délen viszont egyszerűen egybeesett a kettő. Ennek ellenére Amerikai felfedezésekor meghódításakor a déli, vagyis a nem megkülönböztető ejtés vált a sztenderddé és a magas presztízsűvé, ezért van az, hogy ma a Kanári-szigeteken és Latin-Amerikában is csak az /s/-t ismerik (a pöszéző spanyolokat meg jól kiröhögik :)).

4 Szaladó 2015. május 20. 16:41

A szerző olyan fiatalka, hogy arra nem emlékezhet: a sztenderd (vagy ahogyan ő idézte, "nemzeti") nyellvet mi még "irodalmi" nyelvnek hívtuk.

A nyelvváltozatok - kódok, rétegnyelvek, tájnyelvek, stb. - csoporthoz tartozást is jelölnek, tehát hogy ki melyiket használja, azon múlik, hogy melyik csoporthoz tartozik - vagy akar tartozni.

Konstantin szultán el tudja mesélni a Madrid környéki pösze-selypes spanyol eredetét. A tegezés eltűnése az angolból közismert: ma már csak az Istent szólítjuk thou-val.

3 Sultanus Constantinus 2015. május 20. 09:41

@KATÓ ferenc: Ez egy érdekes kérdés. Én is úgy hiszem, hogy bizonyos nyelvjárások eredete lehet rétegnyelvekben. Egyértelmű pl., hogy a spanyolnál a déli nyelvjárások (pl. andalúz) kialakulása erősen összefüggésben volt a szegénységgel és az iskolázatlansággal. Ma már ez nem igaz, ennek ellenére máig erősen megbélyegzik a déli nyelvjárások beszélőit és a műveletlenséggel hozzák összefüggésbe. Ennek eredményeképpen az iskolázott beszélők megpróbálnak áttérni az északin alapuló sztenderdre.

2 KATÓ ferenc 2015. május 19. 20:39

A cikk sok szempontból helytálló, viszont az élet még bonyolultabb. Hadd hozakodjam elő a saját példámmal! Egy közepes kisalföldi faluban éltem gyermekként. Apám Erdélyből került oda, az ő szókincse teljesen idegen volt a falu lakóinak, beleértve anyámat is. Anyám polgári családban nevelkedett, a sztenderd nyelvváltozatot beszélte, így én is ezt sajátítottam el. Szomszédaink többsége, paraszt lévén, erősen nyelvjárásiasan beszélt, így a családon kívül szinte csak ezt hallgattam. A tanítónő az iskolában megint csak az ún [uri nyeeven] beszélt. Azaz a tapasztalat az, hogy a társadalmi rétegződés a cikkben feltüntetettnél nagyobb arányban hat a nyelvjárási beszéd elterjedésére.

1 Sultanus Constantinus 2015. május 19. 12:14

Az újlatin nyelveknél pl. tapasztalatom szerint a nyelvjárás vs. dialektus fogalmakat olyan értelemben használják, ill. használták régebben (persze ez sem tudományos elkülönítés), hogy nyelvjárás alatt egy adott nyelv területi változatát értették (pl. a spanyol nyelvjárása az andalúziai), míg dialektusnak hagyományosan az olyan nyelvváltozatot tekintették, amely nem tartozik egyik nyelvhez sem, de nem is tekintik önálló nyelvnek (pl. az aragóniai: nem a spanyol területi változata, mert nem a kasztíliaitól vált el, viszont annyira közel áll hozzá, hogy sok értelme nincs külön nyelvről beszélni).

Információ
X