-
Sándorné Szatmári: @szigetva: A szer szó sokoldalú jelentése a MAI magyar nyelvben amire gondoltam és amiről ...2024. 10. 06, 20:07 Ál- és Tudomány
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Azért inkább a tudományos forrásokat ajánlanám: uesz.nytud.hu/index.ht...2024. 10. 06, 14:26 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 18 Kiegészítés:" Szerintem pontos magyarázatot kaphatunk a "szer" szó ...2024. 10. 06, 14:20 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: Ezt a Wikipédia oldalt hu.wikipedia.org/wiki/Eraviszkuszok úgy vélem érdemes megtekinteni....2024. 10. 04, 08:19 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: Kiegészítő vicc: - "Micsoda 'szír szar szertelen hangszeren' süvölt be...2024. 10. 01, 09:16 Ál- és Tudomány
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Honnan tudjuk, hogy egy hang magánhangzó-e vagy mássalhangzó? Honnan tudjuk, hogy két hang kettőshangzó-e vagy egy mássalhangzó és egy magánhangzó kapcsolata? Miért más az angol és a magyar „baj” és „báj”? Miben különbözik a vatta a watt-tól, a bagoly az íbisztől a franciában?
A beszédhangokat a nyelvészetnek két ága is vizsgálja. A fonetika a fizikai tulajdonságaikkal foglalkozik, olyasmiket vizsgál, hogy pontosan mit csinál a beszélő, amikor egy-egy hangot képez, és ez milyen tulajdonságú hanghullámokat kelt a levegőben. A fonológia (amit hangnyelvtannak próbáltak magyarítani) a beszédhangoknak egy adott nyelven belüli viselkedésével foglalkozik, például azzal, hogy megkülönbözteti-e az [sz] és az [s] hangokat. A fonetika természetesen azt mondja, hogy ez két különböző hang. A magyar anyanyelvűek is így tudják, mert a magyarban van különbség: pl. szár : sár, ősz : ős. (Akárcsak az angolban.) De léteznek nyelvek (pl. görög, latin, finn, spanyol), amelyek nem használják ezt a különbséget, ezeknek a nyelveknek a fonológiája szerint tehát a [sz] és a [s] ugyanannak a hangnak két változata. Azonban itt a hang kifejezés félreérthető, hiszen a [sz] és a [s] ezekben a nyelvekben is két hang. Ezért a nyelvészek bevezették a fonéma szakkifejezést, amit az olyan a hangváltozatok olyan csoportjára használnak, amelyek soha nem különböztetnek meg szavakat. A magyarban tehát a [sz] és a [s] két külön fonéma, a görögben és társaiban viszont egyetlen fonémát alkot ez a két hang.
Kétéltűek
A beszédhangoknak két nagy csoportja van, a mássalhangzók és a magánhangzók. Vannak azonban olyan magánhangzók, amelyek mássalhangzóként is tudnak viselkedni. Ilyen például az [i], amit mássalhangzói előfordulásában [j]-vel szoktunk jelölni. Valójában pontosabb volna a [i̯] jel (ahol a betű alá írt kis félkör azt jelenti: ebben az esetben nem a szótag központi szereplője az [i]). Az ilyen magánhangzókat félhangzóknak vagy siklóhangoknak is nevezik.
A magyarban nem sok olyan szópárt találunk, amelyek az [i]–[í], [ü]–[ű], [u]–[ú] párokban különböznek. Az ilyen szópárok nagy része az [e]–[é] és az [a]–[á] szembenállását mutatja, márpedig ezek nem csak hosszúságban, hanem minőségben is különböznek (az [é] nem egyszerűen egy hosszú [e], és az [á] nem hosszú [a]).
Vannak nyelvek, amelyekben szavak tudnak különbözni kizárólag abban, hogy egy magánhangzó rövid vagy hosszú bennük. Ilyen például a magyar: zug : zúg, por : pór, ver : vér. A rövid és a hosszú magánhangzók abban hasonlítanak, hogy a magánhangzó ejtésének a kezdetén ugyanazt a minőséget ejtjük, mint a végén, nem mozdul el közben a nyelvünk vagy az állkapcsunk. (Természetesen ez idealizált kép, azt jelenti, hogy az elmozdulás olyan csekély, hogy elhanyagoljuk.)
Előfordulnak olyan magánhangzók is, amelyekben jelentős elmozdulást tapasztalunk a hang ejtése közben. Például elkezdünk egy [a]-t ejteni, de mire a hang végére érünk, már [i] lesz belőle: pl. angol bye [baj] ’viszlát’ vagy magyar baj. Vagy [i]-t kezdünk el ejteni, és [e]-vel fejezzük be: pl. angol yell [jel] ’kiált(ás)’ vagy magyar jel. (Figyeljük meg, hogy ezekben az esetekben az [i]-t [j]-nek szoktuk átírni, mert nem a szótag központi szereplője, szakszóval nem szótagalkotó, még szakabb szóval nem szillabikus.) Az ilyen magánhangzókat kettőshangzónak (vagy diftongusnak) nevezzük.
Mi magánhangzó és mi nem az?
A kedves olvasót már megzavarhatta az, hogy mintha azt állítanánk, a magyar baj szóban a [b] után az [aj] egy kettőshangzó, azaz egyetlen magánhangzó. Pedig jól tudjuk, hogy ott az [a] magánhangzót a [j] mássalhangzó követi. A szinte ugyanúgy ejtett angol bye-t viszont úgy elemezzük, hogy a [b] után az [aj] kettőshangzó következik. Hogy van ez?
Cikkünk elején említettük, hogy a nyelv hangzó oldalát két tudományág is vizsgálja, a fonetika és a fonológia. A fonetika annyit tud megállapítani, hogy az angol bye és a magyar baj (vagy – ha tetszik – az amerikai angol bye és a magyar báj) a szó eleji [b]-től eltekintve ugyanúgy hangzik (vagy ha van is köztük különbség, az nem magyarázza, hogy az egyik miért magánhangzó, a másik miért mássalhangzó). Arról, hogy az [aj] (vagy az [áj]) egy kettőshangzót – azaz egy magánhangzót – vagy pedig egy magánhangzó-mássalhangzó kapcsolatot képvisel, a fonetika nem tud nyilatkozni, ezt az adott nyelv fonológiája dönti el.
Érvek
Megfigyelhetjük például, hogy a magyarban a szó végi [j] előtt szinte bármilyen magánhangzó előfordulhat, rövid is, hosszú is (baj, báj, mely, mély, mily, szíj, moly, Bóly, bögöly, lőj, lebuj, új, süly; azt, hogy [űj]-jel nem találtunk példát, véletlennek tekintjük). Ezzel szemben az angolban az [a] mellett a szó végi [j] előtt csak [e] (pl. bay [bej] ’öböl’), [o] (pl. boy [boj] ’fiú’) vagy [i] (pl. bee [bij] ’méh’) fordulhat elő, más rövid magánhangzó nem. Hosszú magánhangzó pedig egyáltalán nem állhat egy szó végi [j] előtt.
Ha például a szó végi [t] előtti magánhangzókat vizsgálnánk, azt találnánk, hogy mindkét nyelvnek bármelyik magánhangzója előfordulhat előtte. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egy [t] és az előtte álló magánhangzó mindkét nyelvben független egymástól. A magyarban ugyanígy független egymástól a [j] és az előtte álló magánhangzó, az angolban viszont nem. Az angol helyzetet könnyebben megfoghatjuk úgy, ha azt tesszük fel, hogy az [aj], [ej], [oj] és [ij] egy-egy egységet, kettőshangzót alkot, tehát ezek a hangkapcsolatok a nyelv hangkészletének önálló tagjai. Azt, hogy miért nincs az angolban [uj] vagy [öj] a szó végén, ezután úgy magyarázhatjuk, hogy az angolban [j] nem állhat szó végen. A [baj], [bej], [boj], [bij] esetében nem szó végi [j]-ről, hanem a fent felsorolt kettőshangzókról van szó, [uj] vagy [öj] kettőshangzó viszont nincs az angolban.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Nagy betűvel szokás jelezni az olyan hangokat, amelyek a környezetük függvényében többféleképpen is megjelenhetnek. Ilyen például a magánhangzó-harmónia által befolyásolt toldalék-magánhangzó. Az A jelentése tehát: [a] vagy [e], az Á-é: [á] vagy [é].
További érv is szól amellett, hogy a szó végi [j] a magyarban mássalhangzó, nem pedig az előző magánhangzóval együtt egy kettőshangzó része. A -vAl és a -vÁ toldalék magánhangzó után [v]-vel kezdődik, mássalhangzó után viszont annak a mássalhangzónak a másolatával. Abból, hogy a baj -vAl toldalékos alakja bajjal, arra következtetünk, hogy az [aj] nem kettőshangzó, tehát nem egy magánhangzó (mert akkor bajval-t várnánk), hanem egy magánhangzó és egy mássalhangzó – a [j] – kapcsolata.
A nagy névelő-teszt
Az angol határozott névelő mássalhangzóját [d]-vel írjuk, valójában itt egy „pösze [z]”-t ejtünk, aminek az IPA jele [ð].
Több nyelvben is használhatjuk a névelőt arra, hogy megkülönböztessük a magán- és mássalhangzókat. A standard magyarban az a : az különbsége mutatja, hogy egy szó mással- vagy magánhangzóval kezdődik-e. Az angolban a határozott névelőnek is két alakja van (the [dö] : [dij]) és a határozatlannak ugyanígy (a [ö] : an [ön]), szintén a következő szó első hangjának függvényében.
A franciában is eltér a két névelő: magánhangzóval kezdődő szavak előtt l’ [l] a határozott és un [ön] a határozatlan hímnemű, mássalhangzóval kezdődőek előtt le [lö] vagy la [la] (itt a választás nem hangtani, hanem a nyelvtani nem függvénye) a határozott és un [önn] a határozatlan hímnemű (a határozatlan nőneműnek csak egy változata van: une [ün]). Az alábbiakban bemutatjuk, hogy valójában a franciában nem működik a névelő-teszt.
Egy szó eleji [j]+magánhangzó kapcsolat előtt a névelő a magyarban is és az angolban is egyértelműen mutatja, hogy ezek nem kettőshangzók: mindig a mássalhangzós névelő-változat kerül eléjük: a jel (nem az jel), the yell [dö jel] ’a kiáltás’ (nem [di jel]), a yell [ö jel] ’egy kiáltás’ (nem an yell). Ezzel szemben a franciában a [j]-vel kezdődő szavak egy része magánhangzó-kezdetűként viselkedik: l’hier [ljer] ’a tegnap’, l’hiatus [ljatüsz] ’a hangűr (hiátus)’. Hozzá kell tennünk, hogy mindkét szónak van másik, valóban magánhangzóval kezdődő kiejtésváltozata is: az hier lehet [ijer] is, az hiatus lehet [ijatüsz] is. Tehát gondolhatjuk azt, hogy emiatt választják ezek a „magánhangzós” névelőváltozatot: l’hiatus [ljatüsz] vagy [lijatüsz], l’hier [ljer] vagy [lijer]. És valóban, mássalhangzós [j]-vel kezdődő szavak is: pl. la Yougoslavie [la jugoszlavi] ’Jugoszlávia’, le yaourt [lö jaurt] ’joghurt’, és ezeknek nincs is [ij]-es változatuk.
A franciában a többes számú határozott névelőnek (les) is két alakja van, ezek között is a következő szó első hangja tesz különbséget: magánhangzó(ként viselkedő hang) előtt [lez] (pl. les hiatus [lez jatüsz] ’a hangűrök’, mássalhangzó(ként viselkedő hang) előtt [le]: les yaourts [le jaurt] ’a joghurtok’. Viszont ugyan a yeux [jö] ’szemek’ szónak nincsen [ijö] változata, tehát nem olyan mint a hiatus, hanem mint a yaourt, mégis magánhangzó-kezdetűként viselkedik: les yeux [lez jö] ’a szemek’.
Nagyon úgy tűnik, hogy a franciában csak az egyéb mássalhangzóval kezdődő szavak előtt jósolható meg a névelő alakja, a félhangzóval kezdődő szavak előtt viszont nem.
Titokzatos különbségek
A [w] ugyanúgy az [u] nem szótagalkotó párja, ahogy a [j] az [i]-é. Ezért írhatjuk így is: [u̯]. A franciában az [ü]-nek is van nem szótagalkotó változata, pl. a huit [ü̯it] ’nyolc’ szóban.
Még különösebb viselkedést mutat a franciában egy másik félhangzó, a [w]. Ahogy a [j]-kezdetűek, a [w]+magánhangzóval kezdődő szavak egy része is magánhangzó kezdetűként választ névelőt: l’ouate [lwat] ’a vatta’. Más szavak mássalhangzó kezdetűként viselkednek: le watt [lö wat] ’a watt’. Itt a ouate-nak nincsen [uwat] ejtése (mint az így viselkedő [j]-s szavaknál), ráadásul a két szó közt csak az őket megelőző névelő (vagy a d’/de elöljárószó) tesz különbséget.
A franciában magánhangzóval kezdődő szavak is tudnak mássalhangzó kezdetűként viselkedni: le hibou [lö ibu] ’a bagoly’, de l’ibis [libisz] ’az íbisz’. De ne gondoljuk, hogy ezt a helyesírás mutatja, nem a h betűn múlik: le onze [lö onz] ’a tizenegy’ és l’hiver [liver] ’a tél’.
Ezeket a különbségeket a fonetika képtelen magyarázni, hiszen a ouate és a watt kiejtése megegyezik, az hibou és ibis esetében az első két hang azonos, a későbbiek pedig már semmiképp nem befolyásolhatják a névelőválasztást. Azt kell feltételeznünk, hogy a franciában egyrészt létezik a [wa] kettőshangzó, másrészt pedig létezik a [w] mássalhangzó és az [a] magánhangzó kapcsolata, a ouate szóban az első, a watt-ban viszont a második fordul elő. (Figyeljük meg az előbbi mondatok névelő-választásában, hogy a magyar nem tud ilyen különbséget tenni: a ouate és a watt.) Trükközhetünk úgy, hogy a ouate szót [u̯at]-nak, a watt-ot [wat]-nak írjuk át, de akkor meg kell mutatnunk, miben különbözik fizikailag a [u̯] és a [w]. (Semmiben.)
A francia [wa] kettőshangzóként viselkedik abból a szempontból, hogy előfordulhat szótagkezdő mássalhangzó(k) után: toi [twa] ’te’, trois [trwa] ’három’. Ezzel szemben a [ja] csak egy mássalhagzó után állhat (tiare [tjar] ’tiara’), kettő után nem (triage [trijazs], nem [trjazs] ’választás’), tehát joggal mondhatjuk, hogy az nem is kettőshangzó. Vagyis a hiatus [jatüsz] ’hangűr’ és a yaourt [jaurt] ’joghurt’ névelő-választási szokásait nem tudjuk azzal se magyarázni, hogy az előbbiben egy kettőshang – azaz egy magánhangzó – van, a [ja], az utóbbiban viszont egy félhangzót, [j] – azaz egy mássalhangzót – követ egy magánhangzó, [a].
Az hibou és az ibis esetében azt kell feltételeznünk, hogy az hibou valamilyen ki nem ejtett, rejtett mássalhangzóval kezdődik, ami hatással van a névelő-választásra. A francia nyelvtanok ezt úgy nevezik, hogy h-aspiré [asaszpiré] ’hehezett h’ (szemben az hiver-ben található h-muet [asmü̯é] ’néma h’-val), de láttuk, hogy a helyesírásban nem feltétlenül jelzi egy h betű.
Arról vita van a fonológiával foglalkozó nyelvészek között, hogy a ouate és a watt, a hiatus és a yaourt, valamint az hibou és az ibis különbségét magyarázhatjuk-e fonológiai (azaz hangtani) okokkal, vagy pedig a lexikonban (az elménkbeli szótárban) kell-e feltüntetnünk, hogy az egyik előtt a névelő a rövidebb l’, a másik előtt a hosszabb le. Ugyanígy eltérnek a nézetek arról, hogy a magyarban a dalok és a falak eltérő kötőhangjait, vagy az írok és az írek eltérő harmóniáját hangtani eszközökkel kell-e – lehet-e – elintézni, vagy sem. Legközelebb mégsem ezzel, hanem a kettőshangzók fajtáival ismerkedünk meg, és feltesszük a kérdést: van-e a magyarban kettőshangzó?