Ami a pezsgőspalackot illeti, az a párizsi Le Monde szerint távoli emléke az antik legendák emberáldozatainak, amelyekről Homérosznál is szó van: az áldozat vére biztosította az istenségek jóindulatát, így a gálya elkerülhette a viharokat, a sziklazátonyokat és a tengeri szörnyeket. Később a vért borra cserélték, újabban pedig a pezsgőre, amelyet a boldogság és a szerencse fogalmával kapcsol össze a képzelet.

Csakhogy a pezsgőt erős üvegbe kell zárni, ezért az óvatos hajóépítők rendszerint mindent megtesznek, hogy rendben eldurranjon, amikor a vízbe sikló hajótestnek vágják: kissé befűrészelik az üveget és felkészítik a hajóanyát, hogy miként és pontosan hova dobja a palackot.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A tengeri emberek attól is óvakodnak, hogy pénteki napon bocsássák vízre az új hajót (vagy akár a régit a szezonkezdéskor). Ennek oka alighanem a vallási: a Biblia szerint a kígyó egy pénteki napon kísértette meg Ádámot és Évát, akiket ki is kergettek a Paradicsomból, amikor a gonosz felbujtására ettek a tiltott gyümölcsből, és Jézus Krisztust is pénteken feszítették meg.

De a tengeri balhitek nem korlátozódnak erre. A hajósok például attól is óvakodnak, hogy tizenhárom fős legénységgel vágjanak neki a tengernek, amiképpen olyanok is akadnak, akik babonából nem vesznek be nőt a legénységbe, mert jelenlétük úgymond rossz ómen. Loick Peyron, az ismert francia vitorlázó Banque Populaire V. nevű (a francia bankház által szponzorált) óriás trimaránján csak férfiakból álló legénységgel döntötte meg a Jules Verne trófeára kiírt verseny gyorsasági rekordját. Persze ő maga nem a régi hiedelemre hivatkozott, hanem a pszichológiára: úgy vélte, egy nő a fedélzeten megváltoztatta volna az emberek kapcsolatait egymással a három-négy hétig tartó versenyen. Ugyancsak racionális érvet keresett Franck Cammas, egy másik ismert vitorlázó: ő arra hivatkozott, hogy a nők nem elég erősek - azt bezzeg senki nem kérdi, érvelt, hogy miért nincs nő a francia rögbicsapatban.

Ugyancsak erősen tartja magát az a babona, hogy a tengeren nem szabad kiejteni a nyúl szót. Jean Le Cam francia hajós elmondta: ha mégis valahogy szóba kerül a tapsifüles, akkor inkább körülírják, például „nagyfülű állatként”. Van, aki még szárazföldön sem mondja ki a végzetes szót, és rossz szemmel nézik azt is, ha valaki nyulat ábrázoló képet visz a fedélzetre. Ennek a balhitnek állítólag arra az időre nyúlik vissza a története, amikor a hajósok nemcsak sózott húst és szárított zöldségeket vittek magukkal a hosszú utakra, hanem élő állatokat, szárnyasokat, sertéseket és nyulakat is. Ha ugyanis a nyúlnak nem volt elég élelme – tartja a régi magyarázat – előfordult, hogy kirágta fonott ketrecét, majd beszerzőútra indult a fedélzeten, és nem tett különbséget a hajón található, általa fogyasztható táplálékok között: többek között a kendert is örömmel fogyasztotta. Márpedig a kenderrostok szolgáltak a hajó szigetelésére, és ha a nyulak megtizedelték a készletet, az akár hajótörésre is vezethetett, mert a víz behatolt a hajótestbe.

Persze a Costa Concordia esetében a nyulak aligha játszottak szerepet: a babonások szemében már az is elég volt, hogy a pezsgőspalack nem durrant. A bíróság feladata persze az lesz, hogy megtalálja a katasztrófa racionális okát és felelősét is.