nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A káröröm, a szomszédasszony és a cápa
Hogyan formál bennünket anyanyelvünk?

Ha különböző nyelvek különbözőképpen befolyásolják elménket, az nem attól van, amit a nyelv gondolni enged, hanem attól, hogy a megszokások alapján mit kényszerít ránk gondolataink kiválasztásánál.

MTI | 2010. november 2.
|  

Hetven évvel ezelőtt, 1940-ben egy népszerű tudományos magazinban rövid cikk jelent meg, amely útjára indította a XX. század egyik legtöbb embert meghódító intellektuális divatját. Első ránézésre nehéz lett volna megjósolni, milyen nagy hírre tesz szert az írás. Sem a címe (Tudomány és nyelvészet), sem maga az újság, a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) által kiadott Technology Review nem gyakorolt különösebb benyomást a nagy nyilvánosságra. A vegyészmérnök szerző, aki egy biztosítótársaságnál dolgozott, és másodállásban antropológiát adott elő a Yale Egyetemen, szintén nem tűnt alkalmasnak arra, hogy nemzetközi szupersztárrá váljon.

És mégis, Benjamin Lee Whorfnak köszönhetően gyorsan terjedni kezdett az a sokak számára vonzó gondolat, hogy tulajdonképpen anyanyelvünk uralkodik a tudatunkon; egy egész generáció elhitte, hogy az anyanyelv megszabja, mit vagyunk képesek gondolni, és mit nem. Whorf szerint az amerikai őslakók által használt nyelvek olyan valóságképet plántáltak beszélőikbe, amely teljesen eltér a ma élőkétől,   ezért a bennszülöttek képtelenek megérteni sok egészen alapvető fogalmat, például az idő múlását vagy egyes tárgyakat (így a követ) és történéseket (köztük az esést).

A szakembereket és laikusokat egyaránt rabul ejtő elméletet meglovagolók olyan fantasztikus teóriákkal álltak elő, mint például azzal, hogy az amerikai bennszülöttek nyelvüknek köszönhetően ösztönösen értik Albert Einstein feltevését, amely szerint az idő a negyedik dimenzió. Olyanok is akadtak, akik állították, hogy a zsidó vallás természetét az ősi héber igeidők rendszere határozza meg.

Whorf túlkapása: az eszkimóknak nincs száz szavuk a hóra (lásd cikkünket a képre kattintva).
Whorf túlkapása: az eszkimóknak nincs száz szavuk a hóra (lásd cikkünket a képre kattintva).
(Forrás: wikimedia commons / Ansgar Walk)

A vegyészmérnök teóriája végül nem állta ki a kemény tények és az általános józan ész próbáját: bebizonyosodott, hogy egyetlen valós bizonyíték sem támasztja alá fantasztikus állításait. Az ellenreakció olyan erős volt, hogy évtizedeken át mindenki csak legyintett, ha azt hallotta, hogy valaki azt vizsgálja, miként hat anyanyelvünk a gondolkodásunkra.

A The New York Timesban nemrég megjelent esszé szerint ideje azonban, hogy túllépjünk a Whorf-féle elméleten, illetve annak kudarca okozta traumán. Az utóbbi néhány évben végzett kutatások ugyanis feltárták, hogy anyanyelvünket megtanulva bizonyos gondolkodásmódot is elsajátítunk, amely jelentősen és sokszor meglepő módon formálja tapasztalatainkat.

A vegyészmérnök sok hibát követett el, és ezek közül a legsúlyosabb talán az volt, hogy feltételezte: anyanyelvünk szabályozza, valósággal gúzsba köti a gondolatainkat, megakadályozva, hogy bizonyos dolgokat megértsünk. Elméletét követve ugyanis joggal lehetne felvetni: vajon az angol anyanyelvűeknek, akik sosem hallották – mondjuk – a Schadenfreude német szót, gondot okoz felfogni vagy értelmezni, hogy valaki örül mások bajának? Vagy tegyük fel másképp a kérdést: ha a nyelvünkben meglévő szavak meghatározzák, mit értünk meg és mit nem, akkor hogy tudunk bármi újat is tanulni?

Vendégség a szomszédban

Egészen más irányból kell hát közelítenünk a kérdéshez, hogy megtudjuk, miként formálja anyanyelvünk a világról alkotott tapasztalatainkat. Mintegy ötven évvel ezelőtt a neves nyelvész, Roman Jakobson találóan így fogalmazta meg a nyelvek közti eltérést: „A nyelvek lényegében abban különböznek, amit közvetíteniük kell, nem pedig abban, amit közvetíthetnének”. Ebben rejlik tehát az anyanyelv igazi ereje: ha különböző nyelvek különbözőképpen befolyásolják elménket, az nem attól van, amit a nyelv gondolni enged, hanem attól, hogy a megszokások alapján mit kényszerít ránk gondolataink kiválasztásánál.

„Vegyük a következő példát: ha angolul azt mondom, hogy ’a tegnap estét egy szomszéddal töltöttem’, akkor a beszélgetőtársam törheti a fejét, hogy az illető férfi volt-e vagy nő, és én udvariasan tudathatom vele, hogy semmi köze hozzá. De ha franciául vagy németül beszélgetünk, akkor erre nincs lehetőségem, mert a nyelv nyelvtana kötelezővé teszi számomra, hogy válasszak a voisin és a voisine, illetve a Nachbar és a Nachbarin között. Ezek a nyelvek arra kényszerítenek, hogy eláruljam a partnerem nemét, akár tartozik ez másra, akár nem” – fejti ki az amerikai lapban közölt írás szerzője.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az angolul beszélők képtelenek megérteni a férfi vagy női szomszéddal eltöltött este közötti különbséget – azt viszont igen, hogy ha szomszédról, barátról, munkatársról vagy bárki másról van szó, nem kell törődniük a nemükkel, míg más nyelvek ezt elengedhetetlenné teszik. Ezzel szemben az angol nyelv más információk megadására kötelez. Ha egy angol anyanyelvű a szomszéddal való vendégeskedésről beszél, akkor nem kell ugyan megadnia a házigazda nemét, viszont muszáj valamilyen információt közölnie az esemény időpontjáról, egyértelműen megjelölve, hogy volt, van vagy lesz-e vendégségben – ez magából a nyelvből következik. A kínai nyelv ellenben nem kényszeríti beszélőjét a történés időpontjának ily módon történő meghatározására, mivel ugyanaz az igealak használható múlt, jelen és jövő idejű eseményre. És ebből nem az a következtetés adódik, hogy a kínaiak számára érthetetlen az idő fogalma, csupán az, hogy ha valamilyen történésről beszélnek, nem muszáj kinyilvánítaniuk annak időpontját.

Ha valakit a nyelve rutinszerűen rákényszerít bizonyos típusú információ közlésére, akkor tulajdonképpen arra kap ösztönzést, hogy a világot és annak részeit egy bizonyos szemmel nézze, és olyan tapasztalatokat szerezzen, amelyekre más nyelvek használói még csak nem is gondolnak. És mivel a beszédnek ezek a szokásai a korai időktől kezdve kialakulnak, természetes, hogy magán a nyelven túlmutatóan is beléivódnak az emberbe, hatással vannak világlátására, érzéseire, emlékezetére, a világban való tájékozódására.

Hogy mi erre a bizonyíték?

Mindenki tudja, merre van a „mögöttem” és az „előttem”

Térjünk vissza a nemekhez! Bizonyos nyelvek, például a spanyol, a francia, a német és az orosz nemcsak kötelezővé teszi, hogy utaljunk annak a nemére, akiről beszélünk, hanem hím- vagy nőnemet társít számtalan élettelen tárgyhoz is, méghozzá teljesen önkényesen. Mi nőies van például egy francia férfi szakállában (la barbe)? Bárki megmondhatja azonban, akinek a nyelve különbséget tesz a nemek között, hogy ha ez rögzül valakiben, akkor képtelen szabadulni tőle.

Az utóbbi években több kísérlet is bizonyította, hogy a nyelvtani nemek hatással vannak a beszélőnek a környező tárgyakról alkotott véleményére, hozzájuk fűződő érzéseire.

Németül kecses, spanyolul masszív.
Németül kecses, spanyolul masszív.
(Forrás: wikimedia commons / Rich Niewiroski Jr.)

A híd például németül nőnemű (die Brücke), spanyolul pedig hímnemű (el puente). Ugyanez igaz az órára, a lakásra, a villára, az újságra, a zsebre, a vállra, a bélyegre, a jegyre, a hegedűre, a napra, a világra és a szeretetre. Másrészt az alma hímnemű németül és nőnemű spanyolul, és ugyanúgy a szék, a pillangó, a kulcs, a hegy, a csillag, az asztal, a háború, az eső és a szemét is.

Amikor embereket arra kértek, hogy különböző tárgyakhoz tulajdonságokat rendeljenek, a spanyolul beszélők a hidat, az órát és a hegedűt többnyire férfias tulajdonságokkal ruházták fel – például erővel -, míg a németül beszélők inkább karcsúként vagy elegánsként jellemezték őket. A hegynél és a széknél, amely hímnemű németül és nőnemű spanyolul, fordított volt a helyzet.

A nyelv gondolatokra gyakorolt hatásának talán legszemléletesebb bizonyítéka a térbeliség nyelvi megfogalmazása. Ha útba akarunk igazítani valakit, mondhatjuk neki, hogy a közlekedési lámpa után az első sarkon balra, aztán a második sarkon jobbra, és akkor egy fehér házat fog látni, amelytől jobbra az első a miénk. Elképzelhető azonban, hogy azt mondjuk: a közlekedési lámpa után hajtson északnak, a második kereszteződésnél forduljon keletre, és keletre látni fog egy fehér házat, amelytől délre van az ajtónk. A két leírás ugyanarról az útvonalról szól, de eltérő koordinátarendszert használ. Az első énközpontú koordinátákkal a saját testből kiindulva szabja meg az irányt, míg a második rögzített, állandó földrajzi irányokkal operál, amelyek nem változnak, bárhogy fordulunk is.

Az egocentrikus rendszer annyira eluralkodott a nyelvünkben, hogy sokkal könnyebbnek és természetesebbnek tűnik a használata. Végül is mindenki tudja, hogy merre van a „mögöttem” és az „előttem”. Nem kell hozzá térkép, egyszerűen érezzük.

Geográfiai emlékeztetők

Egy Észak-Queenslandben használt ausztrál bennszülött nyelv, a guugu yimithirr felfedezésével azonban kiderült, hogy nem minden nyelv alkalmazza azt, amit mi olyan kézenfekvőnek, természetesnek tartunk. A guugu yimithirrből például teljes mértékben hiányoznak az egocentrikus koordináták.

Eric Deeral a guugu yimithirr törzsből nem tudná megmondani, hogy Cook Kapitány szobra ELŐTT áll.
Eric Deeral a guugu yimithirr törzsből nem tudná megmondani, hogy Cook Kapitány szobra ELŐTT áll.
(Forrás: Tony Wright )

John Haviland antropológus és Stephen Levinson nyelvész kimutatta, hogy a guugu yimithirr a tárgyak helyének meghatározására nem használ olyan szavakat, mint a bal, a jobb, az előtt vagy a mögött. Valahányszor mi énközpontú meghatározást nyújtunk, a guugu yimithirr fő irányokkal operál. Azt mondja például: nézd azt a nagy hangyát a lábadtól északra! És ezeknek a bennszülötteknek a nyelve nem elszigetelt kivétel: Polinéziától Mexikóig, Namíbiától Bali szigetéig a világ számos helyén használnak földrajzi koordinátákat a helymeghatározáshoz.

Ráadásul a guugu yimithirrt beszélő bennszülötteknek nem kell a nap felé nézniük és annak alapján kalkulálniuk ahhoz, hogy azt mondják: egy hangya van a lábadtól északra. Egyszerűen érzik, hol van észak, dél, kelet és nyugat, ugyanúgy, ahogy az abszolút zenei hallású emberek a hangok magasságát. És ez az irányérzék túlmutat a pillanatnyi jelenen. Aki guugu yimithirr típusú nyelvet beszél, az úgy jegyez meg minden később közlendő dolgot, hogy eleve a kép egészének részévé teszi, emlékeihez hozzárendeli az irányokat.

Egyszer filmre vették, amint egy guugu yimithirr elmesélte a barátainak, hogy fiatal korában egy viharban cápáktól hemzsegő vízen felborult a csónak, amelyen egy idősebb férfival utazott. A drámai, de szerencsés kimenetelű – mindketten kiúsztak az öt kilométerre lévő partra – eseményen kívül az volt a legérdekesebb a történetben, hogy az előadott történésekhez irányok is tartoztak. Mivel felmerült a lehetősége annak, hogy a mesélő ezeket az elbeszélés során, véletlenszerűen rendelte az eseményekhez, néhány évvel később megkérték, hogy mesélje el ugyanazt a történetet. Az eredmény: a fő irányok egytől egyig ugyanazok voltak, és ami talán még meglepőbb, a mesélést kísérő spontán kézmozdulatok sem változtak. Bár a két felvétel során az illető másképp helyezkedett el, másfelé nézett, az általa mutatott irány, amerre a csónak borult, nem változott.

Mások számára nehéz megérteni, hogyan érzékeli egy guugu yimithirr a világot, miként rendel hozzá minden emlékezetében megmaradó képhez irányokat, geográfiai emlékeztetőket. Azt is nehéz kiszámítani, hogy a geografikus nyelvek a térbeli orientáción kívül hatnak-e a tapasztalás más területeire is, például befolyásolják-e a beszélő éntudatát, vagy másokénál kevésbé énközpontú látásmódhoz szoktatják.

Egy biztos: ha egy guugu yimithirr beszéd közben magára mutat, azt egy európai úgy fogja értelmezni, hogy fel akarja hívni magára a figyelmet. Pedig nem erről van szó: valójában egy általános, a háta mögötti irányt kíván jelezni. Miközben mi örökké magunkat helyezzük a világ középpontjába, és meg sem fordul a fejünkben, hogy aki a mellére bök, az nem önmagára gondol, addig egy guugu yimithirr keresztülmutat önmagán, mintha levegőből volna – mintha létezése közömbös volna a lényeg szempontjából.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X