Képzelje el, hogy egy lesötétített, ablaktalan szobában ül (jó, lehet azt is képzelni, hogy ott kellemesen hűvös van)! Ön hosszú órák óta nem járt kint, fogalma sincs, hogy milyen lehet az idő. Egyszer csak bejön egy kollégája bőrig ázva, csöpögő esőkabátban; önből pedig kiszakad a kérdés:

Esik az eső???

A kérdésere a válasz ott van a szemünk előtt. Bármiféle megszólalás nélkül, a kontextusból ki tudjuk következtetni, hogy a kérdésünkre mi a válasz. Valójában nem is információt kérünk ilyenkor, csupán megerősítést várunk. (Hogy ilyen helyzetekben miért használunk egyáltalán kérdéseket, az egy másik cikk témája lehetne, most ezzel itt nem foglalkozunk.) Érdekes azonban, hogy a fenti helyzetben eszünkbe sem jutnának a következő – egyébként szintén az időjárásra vonatkozó – kérdések:

#Süt a nap?

#Nem esik az eső?

Főleg az utóbbi kérdés az érdekes a mi szempontunkból, hiszen ez szinte ugyanaz, mint az első kérdés: annak a tagadott, azaz negatív formája. Aminek – ha még emlékszünk a legutóbbi kérdéses cikkre – tudhatjuk, hogy elvileg ugyanaz a jelentése, mint az állító formának:

Esik az eső? – {Igen, esik; Nem, nem esik}

Nem esik az eső? – {De, esik; Nem, nem esik}

A kérdések jelentésével foglalkozó cikkünkben ugyanis legutóbb odáig jutottunk el, hogy a logikai alapú, igazságfeltételes jelentéselméletben gondolkodva a kérdések jelentése a bennük rejlő „állításmagok” segítségével írható le. Azaz a kérdések jelentése a rájuk adható lehetséges / igaz válaszok halmazainak megadásával adható meg.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Jelentés és kontextus

Ha két kérdésnek a nyelvészek szerint ugyanaz a jelentése, akkor jogosan várjuk el, hogy ezek a kérdések tetszőleges helyzetben egymással fölcserélhetőek legyenek. Ha tényleg ugyanazt jelentik, akkor tetszőlegesen választhatunk közülük a különböző beszédhelyzetekben. Itt van rögtön a következő szituáció: Amerikában élő rokonunkkal beszélünk telefonon; miután megtudtuk, hogy a családtagok jól vannak, az időjárásról érdeklődünk:

És milyen az idő? Esik az eső?

És milyen az idő? Nem esik az eső?

Ezek közül a kérdések közül tényleg bármelyiket föltehetjük ebben a helyzetben. Fogalmunk sincs, milyen ott az idő, és nincs is semmilyen előzetes elvárásunk a választ illetően, egyszerűen tényleg kíváncsiak vagyunk. De – ahogy fentebb láttuk – nem minden helyzet ilyen! Nagyon könnyen tudunk olyan szituációt kreálni, amelyben valamelyik (vagy a pozitív, vagy a negatív) kérdés egyszerűen hülyén fog hangzani, sántítani fog. A való életben nem is hangozna el soha. Amikor látjuk az esővíztől csöpögő esőkabátot, nem fogjuk azt kérdezni, hogy „Nem esik?” Ez a szituáció tehát, amelyben egyértelmű bizonyítékunk az egyik válasz igazsága mellett, leszűkíti a lehetőségeinket a kérdések formáját illetően: a fenti helyzetben csak a pozitív megfogalmazás lesz megfelelő.

Forrás: Wikimedia Commons / Tomascastelazo / CC BY-SA 3.0

A kérdések jelentésének (és használatának) vizsgálatában tehát figyelembe kell vennünk a kontextust is. Mindenképp érdemes megkülönböztetni az olyan helyzeteket, amelyek teljesen semlegesek arra nézve, amit kérdezünk, azoktól a helyzetektől, amelyek valamilyen elfogultságot, evidenciát tartalmaznak, amelyek miatt az egyik válasz valószínűbb vagy a kérdező által preferáltabb lesz, mint a másik. Fent láttuk, hogy az esőre vonatkozó kérdés kizárólag akkor jó a negatív formájában, ha a kontextus semleges.

A negatív kérdések sem egyformák!

De nem elég, hogy a kontextust figyelembe kell venni, a negatív formában feltett kérdések sem egyformák. Az, hogy a negatív kérdéseknek kétféle értelmezésük lehetséges, a magyar (és az angol) példákon nem látszik rögtön, de a németben például egész szépen meg lehet őket különböztetni, mert ott morfológiai különbség is van köztük. Vegyük a következő két helyzetet, amiben végül ugyanaz a kérdés hangzik el.

I. helyzet:

Béla meglátogatja Katát és Janit Chicagóban.

Béla: Szeretnék veletek elmenni valahova vacsorázni, amíg itt vagyok Chicagóban. Ma lesz is rá időnk, gondolom.

Kata: Ja, lenne, de sajnos a környéken nincsenek igazán olyan helyek, ahova be lehet ülni.

Béla: Komolyan? Nincs itt valahol egy vegetáriánus étterem a közelben?

Kata: Nincs, csak hamburgeresek vannak.

II. helyzet:

Kata és Jani Chicagóból éppen megérkeznek Bélához Ithakába.

Béla: Jaj, gyerekek, már biztos majd' éhen haltok. Elmegyünk valahova kajálni?

Kata: Ja-ja. Nincs itt valahol egy vegetáriánus étterem a közelben – Moosewood vagy ilyesmi?

Béla: Wow, te hallottál már a Moosewoodról? OK, menjünk oda!

Mi a különbség a két helyzet között? – Az I.-ben Béla korábban úgy gondolta, hogy biztosan van a környéken vegetáriánus étterem, de ebben a helyzetben Kata kijelentése után rádöbben, hogy lehet, hogy tévedett. A kérdést azért teszi föl, hogy meggyőződjön arról, hogy valóban hamis volt-e a feltevése. A II. helyzetben azonban Kata nem ilyen szándékkal kérdez: ő éppen azért teszi föl a kérdést, hogy ellenőrizze az igazságát annak, amit igaznak hisz.

Forrás: Wikimedia Commons / Popperipopp

Az I. helyzetben tehát van a beszélőnek egy feltevése (van vegetáriánus étterem a közelben), de a beszélgetés úgy alakul, hogy ez a feltevés hamisnak bizonyul. A kérdést végső soron azért teszi fel, hogy megbizonyosodjon a feltevése hamisságáról. A II. helyzet a beszélő szintén felteszi valaminek az igazságát (van vegetáriánus étterem a közelben), például azért, mert van valamilyen emléke róla, a kérdést pedig azért teszi föl, hogy meggyőződjön a feltevése igazságáról. Az első esetet „belső”, a másodikat pedig „külső” negációnak nevezik.

A magyarban nincsen ennek a kétféle kérdésnek különböző formája – ezt a fenti magyar példákon is láthatjuk. A németben azonban a két kérdés különféleképpen hangzik:

Az I. helyzet kérdése így:

Gibt es kein vegetarisches Restaurant in dieser Ecke?

A II. helyzet kérdése pedig így:

Gibt es nicht ein vegetarisches Restaurant in dieser Ecke?

És végül is az angolban is meg lehet különböztetni őket:

Az I. helyzet kérdése:

Is there no vegetarian restaurant around here?

A II. helyzet kérdése:

Isn't there some vegetarian restaurant around here?

A fentiekben tehát odáig jutottunk, hogy az eldöntendő kérdések esetében három különféle esettel kell számolni: vannak az állító és a tagadó formájú kérdések, és az utóbbiakon belül van kétféle típus: a külső és a belső tagadás. A nyelvészeknek pedig az ad feladatot, hogy ez a háromfajta kérdés egészen különféleképpen viselkedik a fenti helyzetekben. Sorozatunk következő részében ezekről fogunk írni.

Felhasznált irodalom

Daniel Büring & Christine Gunlogson (2000): Aren't Positive and Negative Questions the same?

C. L. Hamblin (1973): Questions in Montague English