nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Egy magyar utazó Kínában 5.
Egy magyar utazó Kelet Párizsában, 1932-ben

Kovrig János magyar újságíró 1932 őszén érkezik Kínába, hogy az ott kialakult állapotokról tudósítson. A szerző Dél-Kína bejárása után egyre északabbra halad. Utazását „A sárga kontinensen déltől északig” című kötete alapján követjük.

Horváth Krisztián | 2014. július 9.
|  

Sorozatunk előző részeiben láthattuk, ahogy Kovrig János (1899–1962) előbb Hongkongot, majd Kantont bejárva bepillantást nyer a kínai kultúrába, majd Dél-Kína egyéb tájait felfedezve elindul Sanghaj felé.

Kelet Párizsa?

Ahogy azt láttuk, Kovrig János Ámoj (Hsziamen) felől érkezik vonaton Sanghajba. S miközben úton van, beszámolójában így ír:

Százötven mérföldre Sanghájtól délre megváltozik a tenger színe. Előbb csak szőkén csillog, majd mind sárgábbá válik, végül egészen barnásra festi a lebegő iszap, amelyet Kína királyi folyója, a Jangcö hord az óceánba. Tibeti havasok málladéka, Csuánpien, Szecsuán siklaszemcséi, Hupé, Anhui agyagja, Kiangszu homokja vándorol a háromezer mérföldes víziúton és roppant tömegben idezúdul, Sangháj alá.

(65. oldal)

Sanghaj és környéke az űrből – ma
Sanghaj és környéke az űrből – ma
(Forrás: Wikimedia Commons)

Korábban is láthattuk, hogy a szerző hajlamos a filozofikus gondolatmenetekre; ez a képessége most sem hagyja cserben:

A statisztika számon tartja a behozatal, kivitel nagyságát, a hárommilliós város népmozgalmát, a millió köbmétereket, amelyek évente a Jangcö iszapjával a tengerbe ömlenek: az ember mindent megmér, mindent számokba gyűr.

(65. oldal)

Gondolatait tovább szőve Kovrigban kérdés támad: miben és hogyan mérhető a kultúra és annak hatása?

Az a kérdés tolult fel bennem, amely már Hongkong óta kísért: mi az , ami valóban ideér, Kínába a mi kultúránkból, mi kelendő belőle és mi a divatcikk csupán, amit felkapnak és nyomban el is ejtenek?

(66. oldal)

Ha tovább szőnénk a szerző gondolatait, a kérdést – azon túl, hogy ma is feltehetnénk – akár meg is fordíthatnánk: mi jut el Európába, nyugatra a kínai kultúrából, mi kelendő és mi divatcikk csupán? S miközben ezen morfondírozunk, Kovrig János lassan beér Sanghajba...

A sanghaji Király utca

A város kavalkádja azonnal magával ragadja a szerzőt:

A járdát tolongó tömeg foglalta el: sietős európaiak, nagyszakállú, gyerekhangú indiai „sikh”-ek, feketekarikás, álmodozószemű arabok és bizonytalan, őgyelgőjárású kínaiak, akik természetesen az utca közönségének túlnyomó részét adják.

(67. oldal)

Hetekig időzik a városban, bőven van ideje felmérni a terepet. Így bukkan rá a város Király utcájára, a Nanking Roadra.

A Nanking-road, az „International Settlement”, a nemzetközi koncesszió, főutcája, a nagy forgalomhoz képest keskeny, olyasforma, mint a Király-utca Pesten. Általában az egész Settlement szürke piszkos, fátlan házrengeteg, típikus, stílustalan city, vagyis üzleti város.

(67. oldal)

A Nanking Road az 1930-as években
A Nanking Road az 1930-as években
(Forrás: Wikimedia Commons)

S hogy legyen némi benyomásunk a korabeli Sanghajról, álljon itt egy videó 1937-ből:

Sanghaj éjjel

Sanghaj – akárcsak New York – soha nem alszik: Kovrig János erről számol be 1932-ben:

Sangháj éjjel. Hatalmas transzparensek, fantasztikus tornyokbalendülő, színes lámpasorok, villanyos hirdetőújságok, póklábú, kúsza, kínai betűk lila, piros, zöld színben folydogáló vonalkái, nagy, éjjel-nappal nyitva álló, kínai áruházak tetőkertjeinek számunkra értelmetlen reklámjai, valahol a tizedik emelet magasságában, – ez a kiabáló fény és a boltok előtt harsogó rádiótölcsérek nyektető, kínai zenéje talán legjobban jellemzi az éjjeli Sanghájt.

(68. oldal)

Az 1929-es gazdasági válság persze itt is érezteti hatását, bár a szórakoztatóipar bizonyos szegmensei azért túlélik a helyzetet. S miközben ezt is feltérképezi a szerző, újabb magyarokra bukkan a Távol-Keleten. Az alábbi, „Józsi bácsiról”, a Rabbit Café nevű mulató vezetőjéről szóló rész akár egy Rejtő-regényben is megállná a helyét.

Még az olyan matrózmulatóknak megy a legjobban, mint a „Rabbit Café”, amelynek „Józsi bácsi”, egy szibériai hadifogságból ideszakadt, beremendi sváb atyafi a vezetője. Azért ő is panaszkodik: „Ezek a ruszka lányok gyönnek csak furton Harbin felől, mint a madarak, aztán idejönnek siránkozni, helyezzem el őket.” Hát mondom: „maradjatok csak. De keresni alig tudnak, csak az isten tudja, hogyan élnek”. És ezt olyan őszinte, sváb szomorúsággal mondja, mintha az ő lelkén száradna az egész orosz emigráció.

(69. oldal)

Sanghaj 1935-ben
Sanghaj 1935-ben
(Forrás: Wikimedia Commons)

Kovrig János összbenyomása a városról pedig az alábbiakban összegezhető:

Hol Európát láttam, hol Japánt, hol Amerikát, Kínát, orosz kisvárost, angol kikötőutcát – csak Párizst nem láttam sehol, amihez Sanghájt hasonlítani szeretik. Igaz, Párizs városa sem az, amit Párizs fogalma kifejez, viszont Sangháj Keleten kétségkívül a legnagyobb, „legvidámabb” város. De nem Párizs – csak éppen Sangháj.

(71. oldal)

A folytatásban még mindig Sanghajban kísérjük útján Kovrig Jánost – múlt és jövő között, 1932-ben.

Felhasznált forrás

Kovrig János: A sárga kontinensen déltől északig. Franklin Társulat, Budapest, é. n.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X