nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
  • bloggerman77: @mondoga: "És ehhez nem kell feltétlenül megtalálni Attila sírját" ** Egy mongolid ember ö...
    2019. 08. 25, 00:42  Hun‒ugor géntangó
  • mondoga: @Fejes László (nyest.hu): Nem, nem keverek semmit. Csak rámutattam, hogy Riba rosszul, pon...
    2019. 08. 24, 23:27  Hun‒ugor géntangó
  • mondoga: @zegernyei: Az idézett cikk tartalmával egyetértek. "A fentiek ellen próbálkozott egy újsá...
    2019. 08. 24, 22:43  Hun‒ugor géntangó
  • mondoga: @zegernyei: "Ez egy kicsit zavarosra sikeredett, megmagyaráznád?" Rendben, megpróbálom más...
    2019. 08. 24, 22:11  Hun‒ugor géntangó
  • mondoga: @zegernyei: "...a hun-magyar rokonság máig nincs bebizonyítva, és azt sem írtad meg, hogy ...
    2019. 08. 24, 21:27  Hun‒ugor géntangó
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Dzsungária alkonya

Buddhista lámából is lehet uralkodó, nem is akármilyen. Megint felbukkan egy harcos kedvű amazon, de szomorú véget ér, ahogy a férje is. Az ojrát uralom felvirágzik, már-már egyesülnek a mongolok, de aztán mégsem. Jönnek a mandzsuk, s bár nincs egyszerű dolguk, sorjában mindenkit meghódítanak.

Rákos Attila | 2013. december 30.
|  

Az előző részben már létrejött a dzsungár állam erősödő a központi hatalommal. A dzsungárokat vezető Szenge 1671-es halála után – több önkéntes utódjelöltet megelőzve – az öccse, Galdan került hatalomra, akit támogatói Tibetből hívtak vissza, ahol buddhista szerzetesként élt. Kilépett a szerzetesrendből és hazatért, majd hozzálátott a riválisok leveréséhez.

Egy 1756-os ojrát-mandzsu csatáról készült kínai festmény
Egy 1756-os ojrát-mandzsu csatáról készült kínai festmény
(Forrás: Wikimedia Commons)

Galdannak 1677-re sikerült mindenkivel elismertetnie hatalmát, s az ojrátok újra egységes irányítás alatt álltak. A dalai láma 1678-ban Galdant a bosugtu (kb. ’ég által elrendelt’) ranggal látta el, majd később káni címet adományozott neki (noha sok ojrát vezetőt emleget kánként az utókor, Galdan azon kevesek egyike volt, akik valóban viselték ezt a címet). Galdan is az ország gazdasági és politikai erejének megszilárdítására törekedett. Kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat épített ki Oroszországgal és Kínával is, bár a Csing-dinasztia veszélyesnek tartotta az ojrátokat, ezért hamar erősen korlátozta az ojrát kereskedelmet. Az oroszoktól Galdan igyekezett katonai támogatást is szerezni terveihez, s bár végül segédcsapatokat sosem kapott, tűzfegyverekre, ágyúkra és puskákra sikerült tőlük szert tennie. A fegyvergyártást és a kézműipart saját országában is támogatta, külföldről hívott mesteremberek is gyarapították az ország készleteit.

Noha az 1640-es törvénykönyv az ojrátok és a halhák békés szövetségét volt hivatott biztosítani, a gyakorlatban ez kevés sikerrel működött, s a mandzsuk is igyekeztek a két felet egymásnak ugrasztani. Kölcsönösen beavatkoztak egymás belső viszályaiba, s viszonyuk visszafordíthatatlanul megromlott. 1687-ben Galdan sereget küldött az egyik halha kán ellen, de a kudarccal végződött hadjáratban Galdan öccse is meghalt. 1688-ban Galdan elhatározta, hogy végleg megoldja a halha ügyet és maga indult a halha területek ellen. Csapatai döntő győzelmet arattak, megszállták az összes halha területet, miközben a halha uralkodó elit – beleértve a mongol buddhista egyházfőt, Öndörgegen Dzanabadzart is – maradék seregeivel együtt délre menekült az országból, egyenesen a mandzsukhoz. A mandzsu császárt természetesen aggasztotta, hogy a mongol területek Galdan kezében egyesülhetnek, ezért támogatást biztosított a hozzá menekült halha vezetőknek, s megindította csapatait észak felé.

Az első ojrát-mandzsu háborúk

Galdan és a mandzsu sereg 1690-ben találkozott a déli mongol területen fekvő Ulán Butungnál. Az ojrátok kezdetben szorult helyzetbe kerültek, s bekerítés fenyegette őket, de végül sikerült lényegi veszteség nélkül visszavonulniuk, miközben a mandzsu sereg jelentős károkat szenvedett. A mandzsuk ugyan győzelemként értékelték a legalábbis kétséges kimenetelű csatát, de mivel komoly utánpótlási problémákkal küzdöttek, nem tudtak továbbnyomulni, így Galdan háborítatlanul térhetett vissza teljes seregével az általa megszállt halha területre. Egy ideig reménykedett benne, hogy a mandzsuk ellen sikerül orosz támogatást szereznie, de az 1689-ben megkötött mandzsu-orosz nyercsinszki szerződés meghiúsította ezt.

Kangszi (Kangxi) mandzsu császár (1661–1722), aki többször próbálkozott az ojrátok legyőzésével
Kangszi (Kangxi) mandzsu császár (1661–1722), aki többször próbálkozott az ojrátok legyőzésével
(Forrás: Wikimedia Commons )

A halha kánoknak akkor maradt esélyük területeik visszaszerzésére, ha alávetik magukat a mandzsu császárnak, remélve, hogy a birodalom csapatai mégis képesek lesznek Galdant legyőzni, s őket vazallus uralkodóként helyükre visszajuttatni. 1691-ben Dolon núrnál a halha kánok nyilvánosan elismerték Kangszi (Kangxi), a mandzsu császár főségét. A tényleges mandzsu hadjáratra Galdan ellen azonban csak 1696-ban került sor. Kangszi két sereget indított Mongóliába, hogy bekerítse az ojrátokat, s az egyiket személyesen maga vezette. Galdant nagy mértékben gyengítette, hogy időközben odahaza Dzsungáriában fellázadt ellene az unokaöccse, Cevangrabdan (ebben némi mandzsu diplomáciai tevékenység is sejthető), halha területen állomásozó csapatait pedig járvány pusztította. Galdan serege tehát inkább északra vonult vissza Kangszi elől (ez utóbbi nem is tudta követni, utánpótlási nehézségek miatt megint vissza kellett fordulnia), de ekkor a mai Ulánbátor közelében, Dzún modnál belefutottak a másik mandzsu hadtestbe. A túlerőben levő mandzsuknak sikerült bekeríteniük az ojrátokat, s nagyobb tüzérségük bevetésével döntő győzelmet arattak felettük – gyakorlatilag a teljes ojrát sereg odaveszett. A bekerítés és a vereség ellenére Galdan maroknyi emberével meg tudott szökni, s nyugatra menekült. Szökését az is segítette, hogy felesége, Anu is fegyvert fogott a csatában, s harcosaival fedezte férje visszavonulását, míg maga is el nem esett (természetesen erről is készült film).

A hagyomány Galdan kánnak tulajdonítja ezt a régi sisakot, ami egy nyugat-mongóliai áldozati kőhalmon volt elhelyezve
A hagyomány Galdan kánnak tulajdonítja ezt a régi sisakot, ami egy nyugat-mongóliai áldozati kőhalmon volt elhelyezve
(Forrás: mongolnews.mn)

Galdan ezután már nem tudott új erőre kapni, hívei fokozatosan magára hagyták. 1697. április 4-én pedig hirtelen és rejtélyes körülmények között meghalt. Halálának okát nem sikerült tisztázni, öngyilkosság, mérgezés és járvány is felmerült magyarázatként. Halálával a halha területek teljes egészében a Mandzsu Birodalom részévé váltak, a Dzsungár Birodalomban pedig Cevangrabdan (1697–1727) került trónra. Galdan történeti értékelése kettős: vannak, akik a mandzsu hódítás elleni harc, a mongol függetlenség fenntartásának és a mongol területek egyesítésének hősét látják benne, de sokan úgy vélik, hogy halha háborúival csak a mandzsuk karmai közé taszította őket.

Nyugati terjeszkedés

Az ojrátok nem csupán a mongollakta területek felé terjeszkedtek, hanem nyugat felé is számos hadjáratot vezettek a kelet-turkesztáni oázisvárosok birtoklásáért, illetve legalább annyit hadakoztak a különböző közép-ázsiai nomádokkal (kazakokkal, özbegekkel, stb.) mint a mongolokkal. Nem csak keleti mongol szomszédaiknál kellett dzsingiszida ellenfelekkel megküzdeniük, hanem nyugaton, a török népek közt is velük találkoztak: az Arany Horda régen eltörökösödött urainak utódaival, akik szintén Dzsingiszre vezették vissza a családfájukat. Az ojrátok nyugati jelenléte már a 14. században látható, Timur Lenknél is jártak ojrát követek.

Az ojrát uralom nyomát őrzi Kazahsztánban Almatitól nem messze ez az ojrát írásos sziklafelirat
Az ojrát uralom nyomát őrzi Kazahsztánban Almatitól nem messze ez az ojrát írásos sziklafelirat
(Forrás: Wikimedia Commons / Alexander Rudik / GNU-FDL 1.2)

A kazakok történeti hagyományában mély nyomot hagytak az ojrátok támadásai, s a kazak hőseposzokban kalmak néven ők lettek az ellenségkép állandó megtestesítői. Ez nem csak a Dzsungár Birodalom ojrátjait jelentette, hanem a Volga mellé települt kalmüköket is, akik szintén rendszeresen támadták a kazak területeket. A kazak-ojrát ellentét jelenik meg a kazak Manszúr (később Ablaj kán) ifjúságáról szóló, a 18. század első felében játszódó Nomád című filmben, ahol az ojrátok Galdanceren kán vezetésével dzsungár néven szerepelnek mint „főgonoszok”, s a kazak függetlenség legfőbb veszélyeztetői.

A Dzsungár Birodalom nyugati határai nem voltak ugyan állandók, de hosszú ideig ellenőrzése alatt tartott számos vidéket a mai Kazahsztán, Kirgizsztán és Üzbegisztán területéből, hatalma és befolyása alá tartoztak olyan városok, mint Jarkend, Kucsa, Kasgár, Turfán, Hámi vagy Taraz, csapataik Taskentig, a Szir-darjáig, a Fergána-völgyig és a Pamírig jutottak, s egészen a birodalom bukásáig birtokolták a dzsungáriai központi területek mellett a Tarim-medencét is.

A dzsungárok aranykora

Noha Galdan súlyos vereséget szenvedett a mandzsuktól, ez voltaképp csak a halha területeket érintette. A dzsungárok központi szállásterületei érintetlenek maradtak, s a mandzsuk sem látták megfelelőnek a körülményeket, hogy közvetlenül rájuk támadjanak. Cevangrabdan alatt kezdetben ugyan lazult a központi irányítás, s az önállóskodó ojrát vezetők egyre-másra csaptak be Oroszországba fosztogatni, de 1703-ra sikerült teljesen kézbevennie a vezetést, s normalizálni a viszonyt a rablások miatt érthetően elégedetlen oroszokkal.

Dzsungária térképe a 18. századból
Dzsungária térképe a 18. századból
(Forrás: Wikimedia Commons / Johan Gustav Renat)

Egy ideig szüneteltek a közvetlen ojrát-mandzsu összecsapások is, még követjárásokra is sor került. A mandzsu császár igyekezett önkéntes csatlakozásra bírni az ojrátokat, akik viszont erre nem voltak hajlandók. Cevangrabdan ráadásul 1706-ban hadba vonult Tibet ellen, amit a mandzsuk is már jó ideje szerettek volna saját befolyásuk alá vonni. A Tibetben elért sikereken felbuzdulva az ojrátok egyes területek visszaadását kezdték követelni a mandzsu császártól. Ez már a mandzsuknak is sok volt, s 1715-ben  Kelet-Turkesztánba küldtek sereget, de azt Cevangrabdan megfutamította, s még új területeket is szerzett. 1717-ben az ojrátok teljesen megszállták Tibetet, s megölték az utolsó tibeti királyt, Labzangot, aki a Tibetet 1640-ben megszálló Gűsi unokájaként szintén ojrát származású volt.

A mandzsuk nem adták fel a harcot, s több fronton is igyekeztek nyomást gyakorolni. Megpróbálták megszerezni Tibetet, de 1718-ban az ojrátok visszaverték a Tibetbe küldött mandzsu sereget. Végül 1720-ban nagyobb sereg érkezett, s sikerült a dzsungárokat kiszorítani, és megszállni az országot. Kelet-Turkesztánban is értek el a mandzsuk kisebb sikereket, ami arra késztette Cevanrabdant, hogy az orosz cártól kérjen támogatást – sikertelenül. Az oroszok inkább semlegesek igyekeztek maradni, s visszautasították a mandzsuk ojrátellenes szövetségi ajánlatát is. Oroszország egyedül akkor lett volna hajlandó segítséget nyújtani az ojrátoknak, ha a dzsungárok feladják önállóságukat és betagozódnak a birodalomba. Az 1727-es orosz-mandzsu határszerződés megkötése után már nem is lehetett szó orosz beavatkozásról.

Kiújuló háborúk

Bár egy ideig nem történtek nagyobb szabású katonai lépések, az ojrát-mandzsu viszony feszült maradt, s mindkét fél állandó fegyveres készültségben volt a határok mentén. 1727-ben meghalt Cevangrabdan, s fia, Galdanceren (1727–1745) vette át a helyét, aki folytatta apja politikáját. 1731-ben Galdanceren csapatai a mandzsu uralom alatt álló halha területre támadtak, s vereséget mérve az ellenük küldött csapatokra mélyen előrenyomultak. 1732-ben azonban a mandzsuknak kedvezett a hadiszerencse, s az ojrátok kénytelenek voltak béketárgyalásokba bocsátkozni, bár az összecsapások nem szüntek meg. Végül 1739-ben kötötték meg a békét, ami az ojrátoknak juttatot bizonyos területeket, s felélesztette a kereskedelmi kapcsolatokat Kínával.

  A Dzsungár Birodalom (zölddel) egy svéd hadifoglyok által készített 18. század eleji orosz térképen
A Dzsungár Birodalom (zölddel) egy svéd hadifoglyok által készített 18. század eleji orosz térképen
(Forrás: Wikimedia Commons)

A béke ellenére megmaradt állandó katonai készültség költségeit ellensúlyozandó Galdanceren fejlesztette a gazdaságot, támogatta az orosz kereskedelmet országában (főleg a kínai-orosz átmenő kereskedelem volt jövedelmező), ipari telepeket létesített, öntözőcsatornákat építtetett, fegyvergyártó üzemeket alapított.

Galdanceren 1745-ös halálakor virágzó országot hagyott még gyermek fiára, Cevandordzsira, aki nem sok időt tölthetett a trónon. Hatalmi harc tört ki az uralkodói címért, több uralkodó is váltotta egymást gyors egymásutánban. 1750-ben Davacsi és Amurszana tört az éppen regnáló Lamadordzsi trónjára, de kudarcot vallottak és Oroszországba menekültek. Noha az oroszok továbbra sem akartak közvetlenül beavatkozni, aggódtak, hogy a meggyengült állam a mandzsuk kezébe kerül, s őket fogja erősíteni. Így végül Davacsit és Amurszanát támogatási ígérettel visszaküldték, s ezúttal sikerült is megölniük Lamadordzsit. Még pár ellenfél legyűrésével és Amurszana segítségével 1752-ben Davacsi ülhetett a trónra.

A bukás

Davacsi 1752-es hatalomra jutása után nem sokkal megromlott a két korábbi lázadó közti viszony, s Amurszana maga tört a káni címre, noha megfelelő származás hiányában nem volt jogalapja rá. Amurszana előbb a kazakokat hívta segítségül, de vereséget szenvedtek Davacsitól, s a visszavonuló kazakok végigrabolták az országot. Ekkor Amurszana a mandzsukhoz fordult, ahol lelkesen fogadták.

Davacsi, az utolsó dzsungár uralkodó
Davacsi, az utolsó dzsungár uralkodó
(Forrás: Wikimedia Commons)

1755-ben a Csienlung (Qianlong) császár elérkezettnek látta az időt, hogy leszámoljon a évek óta tartó anarchiában meggyengült dzsungárokkal. Kb. 200 ezres sereget vontak össze, s az egyik parancsnokká Amurszanát nevezték ki. A káoszba süllyedő országban a támadásnak már szinte nem volt aki szervezetten ellenálljon, így a néhány éve még virágzó ojrát állam nagyobb harcok nélkül esett el.

  1755-ben az ojrátok megadását fogadó mandzsukról készült festmény
1755-ben az ojrátok megadását fogadó mandzsukról készült festmény
(Forrás: Wikimedia Commons)

A mandzsuk az elfoglalt területeket betagozták a birodalomba, de csapataikat a magas költségek miatt hamar kivonták. Noha Amurszanának ígérték korábban az ojrát trónt, nem volt szándékukban ezt teljesíteni, ami Amurszanát a császárság ellen fordította. Sikeresen lázítani kezdett halha területen a mandzsu uralom ellen, majd Dzsungáriában is. Sereget gyűjtött, s 1756-ban fegyveres harcba kezdett a mandzsukkal. Újfent megpróbálkozott a kazakok segítségével, akik jöttek is, de vereséget szenvedtek. Amurszana a kezdeti sikerek után nem talált elég támogatóra az ojrátok között (érthetően nehezteltek rá, hogy ő hozta be korábban a mandzsukat), így végül lázadása elbukott, s ő maga Oroszországba menekült, ahol 1758-ban betegségben meghalt. Érdekes, hogy a népi emlékezet és hagyomány ellentmondásos életének csak egy részét őrizte meg: a mongol függetlenség és a mandzsuellenes harc népi hőse lett, akiről számtalan népdal és történet született.

Amurszana szobra a nyugat-mongóliai Hovd városban
Amurszana szobra a nyugat-mongóliai Hovd városban
(Forrás: Wikimedia Commons / S. Wedlake)

A korabeli beszámolók szerint a lázadás leverésére küldött mandzsu csapatok az ojrát probléma végleges megszüntetése érdekében kifejezetten az ojrát lakosság kiirtására kaptak parancsot. Noha ez nem történt meg maradéktalanul, az éppen pusztító himlőjárvány is tömegesen szedte az áldozatait. Egyes korabeli mandzsu becslések szerint az ojrát lakosság mintegy 40%-a halt meg a járványtól, 20%-a Oroszországba vagy a kazakokhoz menekült, 30%-ot pedig a mandzsu csapatok mészároltak le nemre és korra való tekintet nélkül, azaz csak kb. 10% maradt volna helyben. Bár ezeknek az adatoknak a pontosságát nehéz ellenőrizni, annyi bizonyos, hogy az ojrátok lakta területek Dzsungáriában és az Ili völgyében szinte elnéptelenedtek. A lakosság pótlására a birodalom más részeiből hoztak telepeseket, illetve itt telepítették le a mandzsuk később azokat az ojrátokat, akik a Volga mellé vándorolt kalmükök közül – megunva az orosz cár befolyásának erősödését – 1771-ben viszontagságos és nagy emberveszteséggel járó úton visszatértek őseik földjére. Az ojrátok azóta nem jutottak önálló politikai szerephez, de hajdani történelmi jelentőségük nyomaként a Kaszpi-tengertől a Kukunór-tóig, az Altajtól a Tiensanig találkozhatunk kisebb-nagyobb csoportjaikkal ma is.

Ajánlott irodalom

Birtalan Ágnes – Rákos Attila: A kalmükök – egy európai mongol nép. (TEXTerebess 1.) Terebess Kiadó, Budapest 1998

Ligeti Lajos (szerk., ford.): A mongolok titkos története. Gondolat, Budapest 1962 / Osiris Kiadó, Budapest 2004

Lőrincz László: Mongólia története. Gondolat, Budapest 1977

Halkovic, Stephen A. Jr.: The Mongols of the West. Indiana University, Bloomington 1985

Grousset, René: Empire of the Steppes: A History of Central Asia. Rutgers University Press, New Brunswick, New Jersey 1970

Bawden, Charles R.: The modern history of Mongolia. Praeger 1968 / Routledge 1989

Perdue, Peter C.: China Marches West: The Qing Conquest of Central Eurasia. Harvard University Press, Cambridge MA – London 2005

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 gacsat 2015. december 30. 13:17

Véletlenül találtam a Jútúbon a Nomád c. filmet. Mindenkinek csak ajánlani tudom. HDben van fenn, dán felirattal. Ezt lehet guglimagyarítani. Nagyon jót lehet derülni az így képzett feliratokon. A Szálem alájkumot pl. mindig Fred legyen veledre ferdítette. A kosztümök és a díszletek csodálatosak.

Húzzátok meg a boltíveket = íjjakat felhúzni!

Nos, ennek a filmnek a nézése közben vettem észre műveltségemben a hatalmas fehér foltot: Dzsungáriáról, és általában Kazahsztán történelméről semmit sem tudtam. Boldog vagyok, hogy újra tanulhattam valamit.

Információ
X