nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelvpolitika egy egyházi iskolában
„Csá” vagy „Mindörökké, ámen”?

A katolikusok dicsértessékkel köszönnek egymásnak – ezt az is tudhatja, aki sosem járt templomban. De vajon ilyen egyszerű a képlet? Ha a pap azt kéri, hogy hellóval köszönjenek neki, vagy ha a diák dicsértessékjére a katolikus iskola tanára csával válaszol, akkor nem biztos, hogy csak a felekezet dönt abban, ki hogyan szokott köszönni.

Szabó Tamás Péter | 2011. október 21.
|  

Gyerekkorunktól kezdve gyakoroltatják velünk a szüleink, a tanáraink és a barátaink, hogy kinek hogyan köszönjünk. A felnőtteknek csókolom dukál egészen addig, amíg mi magunk is nem kezdünk felnőttszámba menni, mert attól kezdve jó napot kívánokozhatunk kedvünkre. A haverok hatalmas köszöntéskínálatot zúdítanak ránk, néha nehéz követni, éppen mi a divatos a csá, a helló, a csumi és a többi közül. A már jól ismert, alaposan begyakorolt köszöntéseken kívül azonban olykor újabbakat is megismerünk, leginkább akkor, amikor egy számunkra új közösségbe kerülünk. Erőt, egészséget! például addig nem kíván senki, amíg nem lesz katona. De új közösség lehet az ember életében egy egyház vagy egy egyházi intézmény, pl. egy iskola is. Ha valakit soha nem vittek templomba a szülei, és úgy kerül egyházi iskolába (mert oda íratják a szülei, vagy az iskola, mint mostanság annyiszor megesik, egyházi kézbe kerül), az az iskolában tanulja meg a speciális köszöntést. Gondolhatnánk, hogy ez pofonegyszerű és teljesen problémátlan folyamat, de egy vizsgálat interjúi alapján úgy tűnik, ez koránt sincs így.

Ön hogy köszönne nekik?
Ön hogy köszönne nekik?
(Forrás: Wikimedia commons)

A feladat

Aki katolikus közösségbe kerül, megtanulhatja, hogy a következőképpen kell köszönni:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Mindörökké, ámen.

Van persze rövidebb forma is:

Dicsértessék!

Mindörökké.

Ez egy olyan kötött szerkezet, amelyben egy kifejezésre egy másik kifejezéssel kell válaszolni. Az ilyet szomszédsági párnak hívják: két elem egymás közvetlen szomszédságában, közvetlenül egymás után hangzik el.

Annak, hogy egyes vallási közösségek speciális, mindenki másétól elütő köszöntéseket fejlesztettek ki és használnak a mai napig, elsősorban az a célja, hogy a közösség tagjaiban megerősödjön a közösséghez tartozás érzése. E közösségek tagjai egymás számára tartják fent ezeket a köszöntéseket, leginkább helyhez (pl. templom) és alkalomhoz (mise, temetés stb.) kötötten. Teljesen semleges környezetben (piacon például) a katolikusok sem dicsértessékeznek különösebben, kivéve, ha éppen a papjukkal találkoznak.

Az egyházi közösség tagjai a különbejáratú köszöntés használatával rendszerint régi hagyományt tartanak fenn. A dicsértessék köszöntés például – a Magyar katolikus lexikon címszava szerint – latin eredetű: Laudetur Iesus Christus. A válasz: In aeternum, amen, vagy: In saecula, amen. A lexikon szerint főként a jezsuiták ter­jesztették el. Arról, hogy miért éppen ez a két szószerkezet hangzik el üdvözlésként, ezt olvashatjuk:

Tartalmilag a Miatyánk „Szenteltessék meg a te neved” megfelelője. Azt a keresztény akaratot téte­lezi föl, mely a Jézust/Istent dicsérők/szeretők gyarapodásától az élet jobbulását várja.

A köszöntésnek tehát, az elterjesztők szándéka szerint, hiterősítő szerepe is van.

Mi ebben a nehéz?

A dicsértessékes köszöntést látszólag könnyű megtanulni (4+2, illetve 1+1 szóról van mindössze szó), azonban több tényező is megnehezíti, hogy egy diák úgy tudja használni, ahogy elvárják tőle.

A reformátusok köszönési formája: „Áldás, békesség”. A válasz: „Istené a dicsőség”.
A reformátusok köszönési formája: „Áldás, békesség”. A válasz: „Istené a dicsőség”.

Először is: archaikus nyelvezetű. A dicsértessék egy felszólító módú szenvedő igealak (azt jelenti tehát, hogy ’legyen dicsérve (Jézus Krisztus)’). Kijelentő módban dicsértetiknek hangzana, de így már nem nagyon képzünk igét. Ráadásul az ikes ragozás – ma már csak elvétve követett – szabályai szerint -ékre végződik. Egy mai fiatal már nem azt várja, hogy egy felszólító módú, egyes szám 3. személyű igealak így nézzen ki. További érdekesség, hogy azok, akikbe egyszer már beleverték, hogy „személynév elé nem teszünk névelőt”, most megtanulhatnak egy kivételt, hiszen Jézus neve névelővel szerepel.

Mivel nyelvtani tanulmányok nélkül manapság nehéz kibogarászni a köszöntés jelentését, egyes diákok Dicsértessék a Jézus Krisztust alakban tanulják meg. Ez egyfajta népetimológia. Így már legalább van értelme, bár nem szenvedő, hanem műveltető: ’valakik valakikkel végeztessék el a Jézus Krisztus dicsérését’.

A régiességnél azonban nagyobb problémát jelent a tanulásban, ha nem teljesen következetes azoknak a nyelvhasználata, akiktől a köszöntést meg kéne tanulni. Egy olyan hierarchikus rendszerben, mint amilyen az iskola, az alapfelállás az, hogy a tanároktól tanulják meg a diákok, mikor mit kell csinálni, hogy illedelmesnek számítson az ember. Ha azonban nem az összes tanár ért egyet abban, hogy jó ötlet az egyházi köszöntést az egyház által fenntartott iskolában is alkalmazni, a helyzet bonyolódik.

Még nehezebb a helyzet, ha a tanárnak nincsen kiforrott koncepciója a kérdésben, például azért, mert új az intézményben, ezért számára is nehézséget okoz megtanulni, mikor milyen példát mutasson, különösen, ha a kollégái sem egységesen ítélik meg a kérdést és maguk sem használják a – házirend szerint egyébként kötelező – dicsértessékes köszöntést. Az interjú készítésekor két hónapja dolgozott egy katolikus iskolában a következő tanárnő:

És azt mondják a kollegáim, a kollegáim egy része, sokféle gyerek van és sokféle ember, hogy igazából ez arra jó, hogy az utcán ne merjenek köszönni a nagyobbak. Tehát sokan gondolják úgy, hogy ez azért túlzás. […] De nem ez a hivatalos álláspont.

Két napig tartott megszokni – a gyerekeknek kell ezt köszönni –, de például nem tudom, hogy ha az osztályba beállok, azt tudom, hogy azt kell mondanom, hogy dicsértessék a Jézus Krisztus és ők mondják, hogy mindörökké, ámen, il­letve azt mondta az Ági [egy másik, tapasztaltabb tanárnő], akivel beszéltél, hogy „jobban járok, ha én kezdem, mert ha nem, akkor ők viccet csinálnak belőle és elkezdik elhúzni”. […]

A folyosón az a rend, hogy nyilván a gyerek köszön előre és ő mondja, hogy dicsértessék. […] De néha nekem úgy jönne ki, hogy én köszönjek előbb adott gyereknek, vagy mondjuk ne akkor, amikor már föláll az egész osztály, tehát nem tudom megállni, hogy belépek és ne mondjam azt, hogy sziasztok. És utána akkor jön egy olyan, mint az osztály, vigyázz vagy nem tudom, mi, jó hangosan, hogy dicsértessék és akkor innen tudjuk, hogy elkezdődött a ma­gyaróránk. De például duplaórán nem is tudok mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy jó, most itt megint itt vagyok, megint mondjam, hogy, (nevet) ünnepélyesen, hogy dicsértessék a Jézus Krisztus és nem mondom, hanem közlöm velük, viccesen, hogy „bejöttem és elkezdődött a nyelvtanóra”. […] Ráadásul viszont ha a gyerekre ráköszönök, hogy sziasztok, akkor ő elkezd dicsértessékkel köszönni, amire megint ugye az a válasz, hogy mindörökké, ámen. Tehát ez egy fura helyzet. Szerintem ez nem jó az iskolában. Ez szerintem egy elhibázott dolog, és tényleg azt látom, hogy már a kiseb­bek is az utcán már csak motyognak, s el tudom képzelni, hogy a gimnazisták meg aztán pláne inkább meg se ismerik a tanárt.

Köszönés helyett motyogás

Miért állhat elő az a helyzet, hogy a diákok csak motyognak, vagy inkább nem is köszönnek? A tizenévesek számára, amikor éppen a (kis)gyerekség és a (majdnem) felnőttség határán állnak, amúgy is sok kínos szituációt rejt a felnőttekkel való kommunikáció (gondoljunk csak a magázás, tetszikezés vagy tegezés örök dilemmáira, ha pl. harminc év körüli felnőttet kell megszólítani). Ezt a helyzetet az iskolai szabályozás elvben megkönnyítené, hiszen kiköti, hogy minden felnőttnek az egyházban bevett köszönés dukál. De mivel nem minden tanár tartja fontosnak, hogy az iskola egyházi fennhatósága – illetve a saját hitbéli meggyőződése – a köszöntésben is tükröződjön (illetve ki tudja, még milyen ellenérzéseik vannak az előírt verzióval szemben), a diáknak azt is meg kell tanulnia, hogy iskolán és templomon kívül a tanárok jó része a jó napot kívánokot várja el, míg más tanárok egyáltalán nem kérnek a dicsértessékből. Meg kell szokni azt is, hogy a dicsértessék tényleg csak az iskola és a templom kontextusában használandó, boltban például végtelenül ciki lenne így köszönni az eladónak. Gimnazisták így beszélnek erről:

Fiú: Nekem nagyon sokszor előfordul, hogy megyek valahol a városba boltba vagy akárhova és véletlenül úgy akarok köszönni, hogy dicsértessék, és akkor mindig már ott van a nyelvemen és akkor gyor­san valami mást mondok. Szóval ez csak az iskolába, és hogyha az utcán találkozok tanárokkal, akkor nekik se így köszönök, hanem jó napot vagy csókolommal.

Kutató: És te hogy vagy ezzel?

Lány: Mondjuk én a tanároknak dicsértessékkel köszönök. (nevet) Egy kicsit furcsának érzem ezt a köszönési viszonyt itt, merthogy jó, hát hogy a tanároknak mi így köszönünk, de mondjuk van olyan tanár, aki csával kö­szön vissza, tehát az nekem, nem tudom…

Fiú: Vagy vissza se köszön.

Lány: Vagy vissza se köszön. Például van Árpi atya, aki [azt mondja, hogy] „nehogy azt mondjá­tok, hogy dicsértessék a Jézus Krisztus, mert én attól már a falra má­szom. Helló, jó? (nevet) Maradjunk ebben. Helló.

Ebben a meglehetősen tarka környezetben nem csoda, ha elbizonytalanodik a diák – különösen mondjuk egy általa közelebbről nem ismert tanár esetében, akiről hirtelenjében nem biztos, hogy ki tudja találni, hogy a dicsértessékes táborhoz tartozik-e. Így érthető, hogy többen a pillanatnyilag legegyszerűbbnek tűnő hallgatásba vagy az érthetetlen motyogásba menekülnek.

Persze előbb-utóbb többé-kevésbé képessé válik az ember arra, hogy eligazodjon az iskolai elvárások szövevényes rendszerében, főleg akkor, ha már megfelelő időt eltöltött az intézményben, és már szinte mindenkit ismer. A most leírt eset nem csupán arról szól, hogy nehéz ott szabályt tanulni, ahol meglehetősen esetleges a gyakorlat. Nézhetjük a kérdést a nyelvi szabályozás általánosabb kérdései felől is.

Az iskola vezetése úgy döntött, hogy szabályozza az iskolai köszöntést. Ezzel nyelvpolitikai döntést hozott, amit nyomatékosított és mások számára követendővé tett azzal, hogy a házirendbe foglalta. Talán meglepő ebben az esetben nyelvpolitikáról beszélni, hiszen rendszerint valami országos vagy államközi dologra szoktunk gondolni a szó hallatán, de amikor hivatalos dokumentum rögzíti a nyelvhasználat szabályozását, akkor kifejtett nyelvpolitikáról beszélhetünk, legyen szó egy iskola házirendjéről, vagy akár egy ország reklámnyelv-törvényéről. Ebben az iskolában, úgy tűnik, létezik egy ellenzék: ők a hivatalosnál változatosabb, a felekezeti hovatartozást nem jelölő köszöntési rendszert követnek. Hiába van tehát egy intézményben egyértelmű nyelvpolitika, ha a közösség tagjai körében nincsen olyan súlya, tekintélye – és, nem utolsósorban, praktikus haszna – az előírt szabálynak, ami miatt mindenki követné.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
9 mederi 2017. július 26. 08:30

Hogy az alábbi is köszönésforma volt, megtudjuk a közmondásból:

-Adjon Isten!

-Fogadj Isten!

"Amilyen az 'Adjon Isten!', olyan a 'Fogadj Isten!' "

Valójában nem értem ennek a köszönés formának a "belső tartalmát".. Az "adjon .." még érthető, de a "fogadj .." már nem.. :)

8 Untermensch4 2017. május 26. 23:29

@jeanvaljean: Ki vagy kik vannak feljogosítva arra hogy eldöntse/eldöntsék hogy mi a "helyes forma"?

7 lcsaszar 2017. május 26. 20:40

"Az iskola" - talán azért nem írják ki a nevét, nehogy retorzió érje a házirendet nem követő, azaz a saját jobb meggyőződése szerint össze-vissza köszöngető ellenzéket?

6 jeanvaljean 2017. május 26. 16:39

Kicsit túl van bonyolítva ez a cikk szerintem, vagy legalábbis a téma.

egy gyermek, akit szépen megtanítanak köszönni, udvarias lesz nagykorában is. Én felnőttként is köszönök kezét csókolommal, és hasonlók.

A nagyobbik fiam még nincs négy éves, de szépen tanulja, hogy csókolom, viszontlátásra, jó napot kívánok. Görögkatolikus óvodába jár, ahol a köszönés és a válasz "Dicsőség Jézus Krisztusnak - dicsőség mindörökké" .

Büszkeséggel tölt el és fülig érő vigyorral párosul, amikor a lépcsőházban az öreg néniknek is így köszön:)

Megtanulják idővel mind a helyes formákat.

5 lleho 2016. augusztus 10. 10:13

Egy katolikus és egy református pap hogyan köszön egymásnak? :) Az Isten hozta!, Isten vele! formák általában használatosak a keresztényeknél, vagy csak a katolikusok használják ezeket?

4 prezzey 2011. október 23. 03:04

"Teljesen semleges környezetben (piacon például) a katolikusok sem dicsértessékeznek különösebben, kivéve, ha éppen a papjukkal találkoznak."

Nem tudom, én azt tapasztalom, hogy nekem rendszeresen szoktak dicsértessékkel köszönni vadidegenek. Épp most az ünnep alatt gondolkoztam rajta, hogy ki kéne találnom valami udvarias szabványválaszt, mert leginkább azt szoktam rá válaszolni, hogy ÖÖÖÖÖÖÖ - lévén nem vagyok katolikus, de még keresztény sem. Viszont szemlátomást úgy öltözöm, mint egy apáca... mással legalábbis nem tudom magyarázni a dolgot.

3 bibi 2011. október 21. 17:34

Leginkább arról van szó, hogy (tisztelet a kivételnek) a gyerekeket sokáig semmilyen közösségi normára nem tanítják. Azt, hogy köszönni hangosan, érthetően, a másik szemébe nézve kellene (önérzetet és tiszteletet egyszerre mutatva), meg főleg nem tanítják. Ezért aztán, ha a gyerekek bármilyen cizelláltabb viselkedést igénylő érintkezési helyzetbe kerülnek, leginkább felsülnek. Sokan még az egyetem folyosóin is, akár 20 éves koruk körül is. Nemcsak a papnak vagy paptanárnak nem tudnak köszönni, de legtöbbször a szomszéd néninek meg bácsinak sem, az orvosnak sem, és a rendőrnek sem. Az pedig, hogy a köszönés hányféle társadalmi viszonyulást fejezhet ki - na arról fogalmuk sincsen. Akit általában megtanítanak rendesen köszönni, az templomban, iskolában, halászhajón, vagy éppen egy eszkimókkal teli jégtáblán is hamar ráérez, hogy miként viselkedjék. Akit meg nem tanítanak meg ilyesmire, az össze vissza értetlenkedik, sutáskodik, és fel nem fogja, hogy a "tessék parancsolni"-ban a "parancsolni" nem szó szerint értendő, ahogyan a "csókolom" sem szó szerint értendő. Ide tartozik az is, hogy nem értik, hogy bizonyos közösségek saját köszönési formákat alakítanak ki, ami formának megvan a maga funkciója. "Modern" világunk egyik gondolkodási vonulata (attitűdje), hogy semminek nincs társadalmi funkciója. Persze vannak (akik) kivételek.

2 Sigmoid 2011. október 21. 15:50

BTW a gyerekeknek fenntartott udvariassági formulákat tevékenyen ki kellene irtani a nyelvből. Kellemetlen a gyerekeknek is, meg annak a felnőttnek is aki ellen használják.

Gyerek: "Már megint csókolomoznom kell, milyen megalázó. Ezek a felnőttek mind azt gondolják hogy dedós vagyok."

Felnőtt: "Ez a gyerek is csókolommal köszön és tetszikezik... Milyen megalázó, ezek a taknyosok biztos azt gondolják hogy rám már csak a koporsó vár."

Én tuti az összes gyerekemet úgy fogom nevelni, hogy a rendes magyar udvariassági formulákat használja. :) Jó napot kívánok, stb.

1 Sigmoid 2011. október 21. 15:41

Haha ez vicces... Én annak idején református iskolába jártam - akkor még gyakorló református vallású voltam, de hát kinőttem belőle. :P (Elnézést kérek ezúttal a gyakorló reformátusoktól a fenti mondatért.)

Mi nagyon szívesen mondtuk, hogy "áldás, békesség." A boltban is. Az utcán is. A tanárokkal szemben, órán, mindenütt. Persze ez azért volt, mert mindannyian büszkék voltunk a vallásunkra és az iskolánkra.

Előbb volt meg az összetartozó csoport, csoportpreferenciával, és utána jött ennek az összetartozásnak a kifejezése nyelvileg is.

Nyilván egy olyan iskolában, amit afféle megszálló haderő módjára vett birtokába a katolikus egyház, egészen más a helyzet. De nálunk sosem volt gond abból, hogy mit mondunk óra elején. Természetes volt. Olyan is volt, hogy bejött a tanár, épp nagy volt a hangzavar, úgyhogy lecsapta a naplót és bekiabált hogy "ÁLDÁS BÉKESSÉG!"

(Mellékesen megjegyzem, hogy nálunk a formális viszontköszönés már kihalt. Az "áldás békességre" jellemzően "áldás békességet" mondtunk vissza is, így tanultuk meg eleve.)

Információ
X