nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Presszárium
A nagy fogalmazásgátló?

Kezünkbe akadt egy könyv. Forgattuk jobbra balra, hüledeztünk, vihorásztunk, szörnyülködtünk, majd megállapítottuk, hogy ezt bizony nem hagyhatjuk szó nélkül. Ha viszont már írunk róla, olvassuk el az elejétől a végéig! Megtettük, és meglepetésünkre tanultunk valamit a kötetből. Méghozzá olyat, ami nincs is benne.

nyest.hu | 2011. augusztus 2.
|  

Herczeg Zsolt Presszárium. Gyakorlati tanácsok kezdő újságíróknak című művét 2005-ben adta ki a Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesülete. A kötet most, és most is csak véletlenül került a kezünkbe: ennek egyik oka az lehet, hogy a nagyobb könyvterjesztők nem forgalmazzák. Bár a kötet megjelenése óta eltelt idő miatt ismertetése nem tűnik aktuális feladatnak, mi mégis úgy gondoltuk, hogy foglalkozunk vele: ennek csak egyik oka volt, hogy a hasonló jellegű kiadványok viszonylag ritkák.

A nagy fogalmazásgátló?

A kötet ugyanis első látásra határozottan megdöbbentett bennünket. Itt van ugye rögtön a címe: egy olyan szóvicc, melytől minden leendő sajtómunkást óvni kellene. Sajnos a szerző ezzel sem elégszik meg, az előszóban tovább súlyosbítja a helyzetet: „Presszárium: megvéd attól, hogy terhes legyen számodra ez a hivatás.” Innen már tényleg csak az elcsépelt fogalmazásgátlás hiányzik.

Tovább lapozva azt találtuk, hogy a szerző hangsúlyozza: az újságírásban kizárólag a végeredmény számít, az olvasót nem érdekli, hogy ki honnan jött, milyen napja volt stb. Ehhez képest meglepő volt, hogy felületes átlapozgatás után is többször beleütköztünk abba az információba, hogy a szerző kétkezi munkások gyermeke...

A kötet közepébe belelapozva sikerült rábukkannunk arra a részre, ahol a szerző elmondja, hogy egy házilag gyártott bomba által széttépett tinédzser tragédiájáról tudósított, amikor valamelyik zaklatott rokon nekirontott az ott lábatlankodó újságíróknak. A szerző szerint azonban az ő jelenlétük fontos volt, hiszen „ha beszámolunk az ilyen esetekről, azzal talán hozzájárulunk az ehhez hasonlóak megelőzéséhez”, illetve „az embereknek joguk van tudni mindenről, ami történik”. Ezután egy balesetet ír le, melynek véletlenül lett tanúja, s a helyszínről azonnal tudósított. Valaki megjegyezte, hogy az újságírók szenzációt csinálnak mindenből, de a szerző szerint „ha például én nem tudósítok erről a balesetről, akkor néhányan esetleg százötvennel fognak belerohanni a kocsisorba, vagy legalábbis a rendőrök karjaiba”. Később maga is elejti: „feltéve, ha hallgatják az autórádiót” – és feltéve, ha épp azt a helyi adót hallgatják, melynek a szerző tudósított, tesszük hozzá mi.

Az a benyomásunk támadt, hogy a szerző kissé túlértékeli saját személyét, illetve az újságírószakma fontosságát. Ezt az érzésünket csak erősítette, hogy minden egyes fejezet élén a szerző képe áll, természetellenes beállításokban fújtat, grimaszol, vigyorog, magyaráz, elgondolkozik. Mindezt tetézi a címlap, melyen az ifjú újságírót szuperhősként ábrázolva láthatjuk. Márpedig az igen aggasztó, ha a leendő újságírókat eleve arra a tudatra szocializálják, hogy ők milyen fontosak, hogy az információ mindennél fontosabb, és joguk van mindenkin és mindenen keresztülvágni. E benyomások után úgy gondoltuk, semmiképpen sem hallgathatunk a kötetről.

A fordulat

Ha viszont már írunk róla, nem tehetjük meg, hogy ne olvassuk el az elejétől a végéig. Egészként olvasva azonban a kötet sokkal jobb benyomást keltett, mint első pillantásra. Először is: szó sincs arról, hogy a szerző az újságírókat felsőbbrendű lényeknek állítaná be. Sőt, éppen ellenkezőleg. Rendkívül sok szó esik arról, hogy miként kell tisztességesen végezni ezt a munkát: hogyan kell bánni az interjúalanyokkal, miként kell tisztelni és segíteni a kollégákat, gondolni kell az olvasóra/hallgatóra stb. A szerző azt sem felejti el, hogy az újságírónak folyamatosan képeznie kell magát, sosem szabad abbahagynia a tanulást, sosem szabad azt képzelnie, hogy eleget tud. Ráadásul mindezt nem szabályokba foglalva, hanem életszerű történetekbe csomagolva kapjuk, úgy, hogy egészen természetes igazságoknak érezzük őket akkor is, ha ezt eddig nem így gondoltuk volna.

A könyv hatásához nagyban hozzájárul, hogy a nyelvhasználata rendkívül őszinte, a szerzője természetesen ír a mindennap használatos beszélt nyelven. Nem fél leírni, hogy valami lehet baromság, elbaltázott, vagy éppen hogy a kiszemelt interjúalanyt esetleg kártékony féregnek tartjuk. Hangsúlyozandó, hogy szó sincs arról, hogy Herczeg Zsolt görcsösen próbálna a remélt fiatal olvasóközönség nyelvén beszélni. Ritkán ugyan, de megijed magától, és csak idézőjelben mer leírni olyna szavakat, mint a ciki, a leég vagy  az éget – ezektől eltekintve azonban mintaszerűen használja írásban a mai magyar beszélt nyelvet.

Na de miről szól?

A könyvben az elő- és zárszón kívül kilenc fejezetet találunk. Az első fejezet olyan általános kérdésekről szól, mint hogy ki való újságírónak, milyen végzettség kell hozzá, hogyan kezdje meg pályáját az, aki újságíróként szeretne dolgozni. A második fejezet azokkal a problémákkal foglalkozik, amelyekbe a szárnyait bontogató kezdő ütközhet: hogyan győzze le a lámpalázat, hogyan fejlessze beszédtechnikáját (a válasz: csakis szakember segítségével!), hogyan szerezzen gyakorlatot. A harmadik fejezet olyan általános kérdésekről szól, mint hogy hogyan viselkedjünk a szerkesztőségben, hogyan készüljünk egy téma feldolgozására vagy interjúra, hogyan érjünk utol valakit telefonon. A negyedik fejezet az újságírói munka eszközeivel, a különböző hangrögzítő eszközökkel ismertet meg minket. (Nem a szerző hibája, hogy a részletesen tárgyalt kazettás magnó és minidiszk azóta gyakorlatilag teljesen eltűnt a használatból, míg az alig említett mp3-rögzítő általánossá vált. Az azonban nem ártott volna, ha legalább elvi szinten kitér a legfontosabb szoftvereszközök – például a hangvágásra alkalmas programok – használatára.)

A következő három fejezet három műfaj, a hír, a tudósítás és az interjú alapvető jellemzőivel ismertet meg, méghozzá gyakorlati szempontból. A következő fejezet az Ezer apró trükk címet viseli, bár csupán tíz olyan részletkérdésről szól, mint a felkonferálás, a lead, a cím vagy a fotó. Az utolsó fejezet a publicisztika műfaját mutatja be, kitérve az olyan alműfajokra, mint a vezércikk vagy a glossza.

Ajánljuk vagy sem?

Kézenfekvő lenne, hogy cikkünket itt azzal fejezzük be, hogy lám, első benyomásunk mennyire téves volt, és mindenkinek teljes szívből ajánljuk elolvasását. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű.

Először is: nem szívesen ajánlunk tipográfiailag igénytelen könyveket. E kötetben a tükörmérethez képest túlságosan aprók a betűk: lehet, hogy ez gazdasági megfontolásból van így, de ebben az esetben legalább kéthasábos szedéssel kisegíthették volna az olvasót. Ezen kívül a könyvet talpas betűkkel illett volna szedni, különösen, ha valamiért mégis ragaszkodnak az ilyen hosszú sorokhoz. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a könyvet leendő újságíróknak adták ki, akiknek megtanítani illene a tipográfia alapjait (akkor is, ha nem tördelők lesznek), nem pedig rossz példát mutatni nekik.

Bár a nyesten nem szoktunk apróbb helyesírási hibákon fennakadni, egy ilyen jellegű kiadványtól mégis elvárnánk, hogy helyesírás szempontjából gondosabb legyen. Szerencsére arról szó sincs, hogy a kiadvány hemzsegne a hibáktól, inkább az a zavaró, hogy a hibák érthetetlenek (például miért van kötőjel a „globalizáció-ellenes”-ben?).

De tartalmilag sem lehetünk mindenhol elégedettek. A könyvből hiányoznak alapvető ismeretek: nem esik szó alapvető újságírói műfajokról, így például a riportról, a tárcáról vagy a krokiról. Nem esik szó az oknyomozó újságírásról sem. Védhető a szerző azzal, hogy maga is kijelenti: csak olyan kérdésekről kívánt írni, amelyekkel az újságírógyakornok is azonnal szembesülhet: ebben az esetben viszont nem világos, miért ír a vezércikkről.

A cikk elején említett furcsaságokon kívül is találunk problémás részeket. Egy helyen Herczeg Zsolt közli egyik – saját bevallása szerint – legsikeresebb publicisztikáját: éppen azelőtt, hogy arra rátérne, hogy nem szabad visszaélni a szójátékokkal, nem szabad hatásvadász módon írni. Márpedig a közölt cikk pontosan ilyen: vannak benne szellemes nyelvi ötletek, de a formai kényszer (minél több versidézet bezsúfolása) elnyomja a tartalmat, meg sem lehet mondani, tulajdonképpen miről szól, mit állít a cikk. Azt pedig nagyon reméljük, hogy a szerző is csak szerencsétlenül fogalmazta meg, hogy a szerbiai NATO-bombázások kapcsán a cikket „mély lelkiismeretfurdalást érezve az ottani magyarok miatt” írta – ezzel ugyanis közvetve azt mondja ki, hogy a szerb vagy más szerbiai kisebbségekhez tartozó áldozatokért nem kár.

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy aki elolvassa a könyvet, sok mindent megtanulhat belőle. Kétségtelen, hogy azoknak, akik újságírónak készülnek, sok szempontból hasznos lehet. Azonban szimpatikus vonásai ellenére is túl sok gyengeségét látjuk ahhoz, hogy feltétlenül ajánljuk, és nem bíztathatunk arra senkit, hogy szerezze be. Jelenlegi formájában még messze áll attól, hogy ez legyen az ideális kiadvány az újságírópalánták számára. De egy átdolgozott kiadásnak még jó esélye lehet.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X