-
Sándorné Szatmári: @ganajtúrós bukta: 22 A Google szerint további hasonló kifejezések (nem csak iskolában, bá...2024. 07. 23, 16:23 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
ganajtúrós bukta: Régi topik azért válaszolok hátha valaki visszaír... Talán: Szekálás, abuzálás, oltogatás,...2024. 07. 23, 13:34 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: kiegészítés: A nyelvi bizonytalansági tényezők (amik annál gyakoribbak...2024. 07. 01, 08:12 Fantomok a magyar szavakban
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 117 Valóban.. A "Fedje meg!" parancs hosszú gy-vel--->hatása: "megfedd valak...2024. 06. 29, 12:28 Fantomok a magyar szavakban
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Nyilván a sok ostobaság mennyiségével akarsz dominálni. Annyit azért v...2024. 06. 29, 08:35 Fantomok a magyar szavakban
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
![](/media/news-depesmod.png)
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Olvasónk kifogásolta, hogy használunk bizonyos irodalomelméleti szakkifejezéseket. Megkérdeztünk irodalmárokat ezekről a kifejezésekről: valóban óvatosnak kell lennünk a használatukkal?
Egy kedves olvasónktól egyik nemrégiben megjelent cikkünk kapcsán azt a kritikát kaptuk Facebook-oldalunkon, hogy irodalmi (vagy inkább irodalomelméleti) tabuszavakat használunk – azt, hogy olvasat, illetve azt, hogy lírai én. Való igaz, hogy ezeket a kifejezéseket nem igyekeztünk kerülni, ugyanis nem tudtuk, hogy tabuk lennének. Az általunk olvasott szakirodalom, illetve az általunk látogatott konferenciák résztvevői használják ezeket a kifejezéseket mindenféle pironkodás nélkül. Így nem értettük, miért lennének ezek a kifejezések tabuk. Visszakérdeztünk tehát, hogy miért és milyen kontextusban számítanak ezek a szavak tabunak. Ezt a választ kaptuk:
Az előbbit [olvasat] szakdolgozatból töröltették velem, mint divatos, ámbár nem kívánatos (abszolút kerülendő) kifejezést; az utóbbit [lírai én] írásban én magam is kerülöm, mert még szóban is megmosolyognak érte. Kellő ügyességgel ritkítható a használata, lehet másképp kifejezni.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Mivel a nyest ugyan olvasó állat, de nem asztala az irodalomelmélet, megkörnyékeztünk néhány irodalmárt, mit gondolnak a fenti kérdésről. Tabu-e az olvasat és a lírai én? Ha igen, mi ennek az oka? Mi lehet a gond ezeknek a szakszavaknak a használatával? Ők maguk használják-e ezeket a kifejezéseket? A következő válaszokat kaptuk.
Lírai ének és olvasataik
Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolájának vezetőtanára szerint „az olvasattal semmi probléma nincs”. Szerinte attól az illetőtől kellene megkérdezni, mi a baja vele, aki a szakdolgozatból töröltette a kifejezést. A lírai én már bonyolultabb ügy, helyette – Arató javaslata szerin – lehet a beszélőt használni. „Vitatása mögött legalább két – amúgy ellentétes – attitűd állhat. Az egyik az, amely az irodalomértelmezésben viszolyog a terminus technicusoktól, a másik pedig, amely idejétmúltnak tartja a beszélő, a hang (egységes beszélő, egységes hang) feltételezését bizonyos későmodern és posztmoern versekben.”
Kálmán C. György irodalomtudós véleménye megegyezik Aratóéval. Bár ő még ennél is megengedőbb: „Az olvasat, ha túl gyakran használják, lehet idegesítő –mint (szinte) bármi. A lírai ént még sokkal nehezebb kikerülni – éppen ezért még kevésbé van vele probléma.”
Szűcs Teri, aki elsősorban kortárs irodalommal foglalkozik, már nem volt ennyire megengedő. Elmondta, hogy a lírai ént régimódinak tartja, és ő maga kerüli a használatát. Bár leszögezte, hogy senkinek a szövegéből nem szedetné ki. Szerinte a kifejezés téves, illetve félrevezető: „Mivel az az én nem lírai, hanem szövegbeli”. Éppen ezért ő a kurzív a ént használja írásban, és szövegbeli ént szokott mondani. Azt azonban ő sem értette, hogy az olvasattal mi a probléma: „Az azt jelenti, hogy nincs egyetlen érvényes jelentés, csak variációk, azaz olvasatok”. Éppen ezért ezt a szakkifejezést ő használja elemzéseiben.
Bárány Tibor kritikus, aki elsősorban prózában utazik elismerte, hogy mindkét kifejezést használja, bár a lírai ént ritkábban, mert költészetről ritkábban ír. Az olvasat problematikusságával kapcsolatban egy érdekes feltételezést fogalmazott meg: „Szerintem az olvasat száműzése nyelvművelő indíttatású lehet: mert a politikusok és médiaszemélyiségek mondanak olyanokat, hogy »az én olvasatomban erről és erről szól a dolog«”. És nyilván senki nem akarja összekeverni az irodalomtudományt a politikával...
Bezeczky Gábor, az MTA Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa világította meg legkomplexebben a jelenséget; ő így látja a problémát:
Nem biztos, hogy a tabu szó utal a legjobban az eseményekre, melyekről az illető beszámol. Ha jól értem a dolgot, nem az olvasat szó használatát nehezményezhette a szakdolgozat bírálója, hanem azt a szemléletet, melyhez az olvasat könnyen, gyakran társul. Ebben a felfogásban az irodalmi mű objektív értelme/jelentése áll szemben az egyéni, szubjektív olvasatokkal. Aki mostanában ilyesféle felfogással dolgozik, legalábbis ismernie kellene a lehetséges alternatívákat. Könnyen lehet, hogy a dolgozat bírálója erre kapacitálta a levél íróját.
A lírai én szintén a leszármazása és kapcsolatai miatt lehet árulkodó.
Akik érzéketlenek az általuk használt irodalomtudományi terminusok elméleti összefüggéseire, és egészen természetesnek (anyanyelvi szinten adottnak) gondolják a terminusok némelyikének használatát, tiltásnak vehetik, ha egy-egy szavukat kipécézik. Ugyanezek az emberek szoktak érzéketlenek lenni arra, hogy az a szemlélet, amely számukra megengedi vagy előírja ezeket a terminusokat, nem fölötte áll minden más szemléletnek, hanem a sok irodalomszemlélet egyike.
Valószínű, hogy valóban itt lehet a kutya elásva: a kifogásolt kifejezések ugyanis mindketten valódi szakszavak, amelyek valamilyen irodalomelméleti iskolához, irodalomelemzési módszerhez társíthatók. Ugyanakkor olyan kifejezések is – ahogyan Bárány Tibor is rámutatott –, amelyek köznyelviesültek, ami sajnos azzal jár együtt, hogy olyanok is elkezdik használni, akik az elméleti hátterükkel nincsenek tisztában. Így tett a nyest is a kifogásolt elemzésben. De hogyan áll a dolog nyelvi-nyelvészeti szempontból a szakszavakkal?
Szakzsargon vagy köznyelv?
Természetes, hogy minden tudománynak, tudományágnak, sőt akár tudományos elméletnek megvan a maga speciális szókincse, úgynevezett szakzsargonja. Ezeknek a szakszavak egy része a köznyelvben is él, csak épp a tudományos nyelvbeli használatuk – szerencsés esetben – pontosabb, jelentésüket meghatározzák, definiálják a tudósok. Például a köznyelvben a bogár szónak feltehetőleg sokkal széleskörűbb a használata, mint a biológiában; a köznyelvben ugyanis a legtöbb kicsi mászó izére mondjuk: bogár, míg aki tisztában van a rendszertani besorolással, pontosabban és szűkebb értelemben használja a bogár szót: csak az ízeltlábúak törzsének, azon belül is a rovarok osztályának csak a bogarak (Coleoptera) rendjébe tartozó állatokra. Tehát a kullancsra vagy a szúnyogra semmiképp nem fogja használni.
Ennek az esetnek az ellenkezője is előfordulhat. Amikor egy, a köznyelvben nem használatos szakkifejezést használ a tudomány, és egy egészen másikat a köznyelv. Erre jó példát hozhatunk a nyelvészetből: a szó nem igazi nyelvészeti szakkifejezés, mert nagyon pontatlan. Ennek ellenére a hétköznapi intuíció számára fontos és praktikusan használható nyelvi kategória. Nyelvészeti módszerekkel azonban igen nehéz meghatározni, mit nevezhetünk szónak. A nyelvészek – iskolától, elmélettől függően – definiálhatnak hasonló jelenségeket leíró szakkifejezéseket, a egyik ilyen a lexéma kifejezés, amely minden „szótári tételként” megtanulandó nyelvi egységre vonatkozik. Ebbe a kategóriába azonban nemcsak a hétköznapi értelemben vett szavak tartoznak, hanem olyanok is, mint amilyen a feldobta a talpát kifejezés.
Végül olyan eset is előfordul, hogy egy tudományos kifejezés elterjedtté, köznyelvivé válik. Ebben az esetben is általában veszít a pontosságából, néha metaforikussá válik a használata. Napjainkban ez történik például a random vagy az emergál kifejezésekkel.
És valószínű, hogy ez történt a kifogásolt lírai énnel és az olvasattal is. Utóbbi egészen köznyelvivé vált (l. a fenti példát), és már a legtöbb beszélő, aki használja, nem tudja, hogy milyen szövegértelmezési irányzathoz kapcsolható, és az az elmélet milyen előfeltevésekből indul ki. A lírai énre már nehezebben foghatjuk rá, hogy köznyelvivé vált, hiszen a jelentése miatt nem gyakran fordul elő hétköznapi társalgásokban, nem sűrűn jönnek szembe az utcán lírai ének. Mégis azt állítjuk, hogy valami hasonló folyamat zajlott le ennek a kifejezésnek az esetében is.
A lírai én elterjedése valószínűleg a magyartanításnak az irodalomelmélet iránti érzékenységének köszönhető. Ha verset kell elemezni az iskolában, ma már nem szokás azt mondani, hogy „a költő a versben azt írja le, hogy mi történt, amikor bement a konyhába”, vagy hogy „Petőfi Sándor azt írja le a versben, hogy először bement a konyhába, majd rágyújtott a pipájára, azaz csak majdnem, mert közben meglátott egy szép lányt, aki nyilvánvalóan nem lehetett más, mint Szendrey Júlia”. És ez mindenképp örömteli fejlemény, hiszen a fent parodizált elemzések nemcsak naivak, de félrevezetőek a művészet természetével kapcsolatban. Éppen ezért azt gondoljuk, hogy még mindig jobb, ha a használjuk a lírai ént – még abban az esetben is, ha nem vagyunk teljesen tisztában a pontos elméleti hátterével.
Köszönjük a cikkben idézett irodalmárok segítségét a kérdés megválaszolásában!