nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A lírai én a mi olvasatunkban

Olvasónk kifogásolta, hogy használunk bizonyos irodalomelméleti szakkifejezéseket. Megkérdeztünk irodalmárokat ezekről a kifejezésekről: valóban óvatosnak kell lennünk a használatukkal?

nyest.hu | 2012. május 23.
|  

Egy kedves olvasónktól egyik nemrégiben megjelent cikkünk kapcsán azt a kritikát kaptuk Facebook-oldalunkon, hogy irodalmi (vagy inkább irodalomelméleti) tabuszavakat használunk – azt, hogy olvasat, illetve azt, hogy lírai én. Való igaz, hogy ezeket a kifejezéseket nem igyekeztünk kerülni, ugyanis nem tudtuk, hogy tabuk lennének. Az általunk olvasott szakirodalom, illetve az általunk látogatott konferenciák résztvevői használják ezeket a kifejezéseket mindenféle pironkodás nélkül. Így nem értettük, miért lennének ezek a kifejezések tabuk. Visszakérdeztünk tehát, hogy miért és milyen kontextusban számítanak ezek a szavak tabunak. Ezt a választ kaptuk:

Az előbbit [olvasat] szakdolgozatból töröltették velem, mint divatos, ámbár nem kívánatos (abszolút kerülendő) kifejezést; az utóbbit [lírai én] írásban én magam is kerülöm, mert még szóban is megmosolyognak érte. Kellő ügyességgel ritkítható a használata, lehet másképp kifejezni.

Mivel a nyest ugyan olvasó állat, de nem asztala az irodalomelmélet, megkörnyékeztünk néhány irodalmárt, mit gondolnak a fenti kérdésről. Tabu-e az olvasat és a lírai én? Ha igen, mi ennek az oka? Mi lehet a gond ezeknek a szakszavaknak a használatával? Ők maguk használják-e ezeket a kifejezéseket? A következő válaszokat kaptuk.

Lírai ének és olvasataik

Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolájának vezetőtanára szerint „az olvasattal semmi probléma nincs”. Szerinte attól az illetőtől kellene megkérdezni, mi a baja vele, aki a szakdolgozatból töröltette a kifejezést. A lírai én már bonyolultabb ügy, helyette – Arató javaslata szerin – lehet a beszélőt használni. „Vitatása mögött legalább két – amúgy ellentétes – attitűd állhat. Az egyik az, amely az irodalomértelmezésben viszolyog a terminus technicusoktól, a másik pedig, amely idejétmúltnak tartja a beszélő, a hang (egységes beszélő, egységes hang) feltételezését bizonyos későmodern és posztmoern versekben.”

Kálmán C. György irodalomtudós véleménye megegyezik Aratóéval. Bár ő még ennél is megengedőbb: „Az olvasat, ha túl gyakran használják, lehet idegesítő –mint (szinte) bármi. A lírai ént még sokkal nehezebb kikerülni – éppen ezért még kevésbé van vele probléma.”

Szűcs Teri, aki elsősorban kortárs irodalommal foglalkozik, már nem volt ennyire megengedő. Elmondta, hogy a lírai ént régimódinak tartja, és ő maga kerüli a használatát. Bár leszögezte, hogy senkinek a szövegéből nem szedetné ki. Szerinte a kifejezés téves, illetve félrevezető: „Mivel az az én nem lírai, hanem szövegbeli”. Éppen ezért ő a kurzív a ént használja írásban, és szövegbeli ént szokott mondani. Azt azonban ő sem értette, hogy az olvasattal mi a probléma: „Az azt jelenti, hogy nincs egyetlen érvényes jelentés, csak variációk, azaz olvasatok”. Éppen ezért ezt a szakkifejezést ő használja elemzéseiben.

Én lennék lírai?
Én lennék lírai?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Bárány Tibor kritikus, aki elsősorban prózában utazik elismerte, hogy mindkét kifejezést használja, bár a lírai ént ritkábban, mert költészetről ritkábban ír.  Az olvasat problematikusságával kapcsolatban egy érdekes feltételezést fogalmazott meg: „Szerintem az olvasat száműzése nyelvművelő indíttatású lehet: mert a politikusok és médiaszemélyiségek mondanak olyanokat, hogy »az én olvasatomban erről és erről szól a dolog«”. És nyilván senki nem akarja összekeverni az irodalomtudományt a politikával...

Bezeczky Gábor, az MTA Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa világította meg legkomplexebben a jelenséget; ő így látja a problémát:

Nem biztos, hogy a tabu szó utal a legjobban az eseményekre, melyekről az illető beszámol. Ha jól értem a dolgot, nem az olvasat szó használatát nehezményezhette a szakdolgozat bírálója, hanem azt a szemléletet, melyhez az olvasat könnyen, gyakran társul. Ebben a felfogásban az irodalmi mű objektív értelme/jelentése áll szemben az egyéni, szubjektív olvasatokkal. Aki mostanában ilyesféle felfogással dolgozik, legalábbis ismernie kellene a lehetséges alternatívákat. Könnyen lehet, hogy a dolgozat bírálója erre kapacitálta a levél íróját.

 A lírai én szintén a leszármazása és kapcsolatai miatt lehet árulkodó.
Akik érzéketlenek az általuk használt irodalomtudományi terminusok elméleti összefüggéseire, és egészen természetesnek (anyanyelvi szinten adottnak) gondolják a terminusok némelyikének használatát, tiltásnak vehetik, ha egy-egy szavukat kipécézik. Ugyanezek az emberek szoktak érzéketlenek lenni arra, hogy az a szemlélet, amely számukra megengedi vagy előírja ezeket a terminusokat, nem fölötte áll minden más szemléletnek, hanem a sok irodalomszemlélet egyike.

Valószínű, hogy valóban itt lehet a kutya elásva: a kifogásolt kifejezések ugyanis mindketten valódi szakszavak, amelyek valamilyen irodalomelméleti iskolához, irodalomelemzési módszerhez társíthatók. Ugyanakkor olyan kifejezések is – ahogyan Bárány Tibor is rámutatott –, amelyek köznyelviesültek, ami sajnos azzal jár együtt, hogy olyanok is elkezdik használni, akik az elméleti hátterükkel nincsenek tisztában. Így tett a nyest is a kifogásolt elemzésben. De hogyan áll a dolog nyelvi-nyelvészeti szempontból a szakszavakkal?

Szakzsargon vagy köznyelv?

Természetes, hogy minden tudománynak, tudományágnak, sőt akár tudományos elméletnek megvan a maga speciális szókincse, úgynevezett szakzsargonja. Ezeknek a szakszavak egy része a köznyelvben is él, csak épp a tudományos nyelvbeli használatuk – szerencsés esetben – pontosabb, jelentésüket meghatározzák, definiálják a tudósok. Például a köznyelvben a bogár szónak feltehetőleg sokkal széleskörűbb a használata, mint a biológiában; a köznyelvben ugyanis a legtöbb kicsi mászó izére mondjuk: bogár, míg aki tisztában van a rendszertani besorolással, pontosabban és szűkebb értelemben használja a bogár szót: csak az ízeltlábúak törzsének, azon belül is a rovarok osztályának csak a bogarak (Coleoptera) rendjébe tartozó állatokra. Tehát a kullancsra vagy a szúnyogra semmiképp nem fogja használni.

Bogár?
Bogár?
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 3.0)

Ennek az esetnek az ellenkezője is előfordulhat. Amikor egy, a köznyelvben nem használatos szakkifejezést használ a tudomány, és egy egészen másikat a köznyelv. Erre jó példát hozhatunk a nyelvészetből: a szó nem igazi nyelvészeti szakkifejezés, mert nagyon pontatlan. Ennek ellenére a hétköznapi intuíció számára fontos és praktikusan használható nyelvi kategória. Nyelvészeti módszerekkel azonban igen nehéz meghatározni, mit nevezhetünk szónak. A nyelvészek – iskolától, elmélettől függően – definiálhatnak hasonló jelenségeket leíró szakkifejezéseket, a egyik ilyen a lexéma kifejezés, amely minden „szótári tételként” megtanulandó nyelvi egységre vonatkozik. Ebbe a kategóriába azonban nemcsak a hétköznapi értelemben vett szavak tartoznak, hanem olyanok is, mint amilyen a feldobta a talpát kifejezés.

Végül olyan eset is előfordul, hogy egy tudományos kifejezés elterjedtté, köznyelvivé válik. Ebben az esetben is általában veszít a pontosságából, néha metaforikussá válik a használata. Napjainkban ez történik például a random vagy az emergál kifejezésekkel.

És valószínű, hogy ez történt a kifogásolt lírai énnel és az olvasattal is. Utóbbi egészen köznyelvivé vált (l. a fenti példát), és már a legtöbb beszélő, aki használja, nem tudja, hogy milyen szövegértelmezési irányzathoz kapcsolható, és az az elmélet milyen előfeltevésekből indul ki. A lírai énre már nehezebben foghatjuk rá, hogy köznyelvivé vált, hiszen a jelentése miatt nem gyakran fordul elő hétköznapi társalgásokban, nem sűrűn jönnek szembe az utcán lírai ének. Mégis azt állítjuk, hogy valami hasonló folyamat zajlott le ennek a kifejezésnek az esetében is.

A lírai én elterjedése valószínűleg a magyartanításnak az irodalomelmélet iránti érzékenységének köszönhető. Ha verset kell elemezni az iskolában, ma már nem szokás azt mondani, hogy „a költő a versben azt írja le, hogy mi történt, amikor bement a konyhába”, vagy hogy „Petőfi Sándor azt írja le a versben, hogy először bement a konyhába, majd rágyújtott a pipájára, azaz csak majdnem, mert közben meglátott egy szép lányt, aki nyilvánvalóan nem lehetett más, mint Szendrey Júlia”. És ez mindenképp örömteli fejlemény, hiszen a fent parodizált elemzések nemcsak naivak, de félrevezetőek a művészet természetével kapcsolatban. Éppen ezért azt gondoljuk, hogy még mindig jobb, ha a használjuk a lírai ént – még abban az esetben is, ha nem vagyunk teljesen tisztában a pontos elméleti hátterével.

Köszönjük a cikkben idézett irodalmárok segítségét a kérdés megválaszolásában!

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
3 DJS 2012. május 25. 01:12

A cikk végkifejlete valahogy úgy hangzott: "Valószínű, hogy valóban itt lehet a kutya elásva: a kifogásolt kifejezések ugyanis mindketten valódi szakszavak, amelyek valamilyen irodalomelméleti iskolához, irodalomelemzési módszerhez társíthatók."

Ezzel vitatkoznék.

Bár nem a lírai én kapcsán, de én is megszenvedtem a szakszavak fejlődésének történetével. Röviden azt lehetne mondani, hogy a tudományban a szakszavak jelentése iszonyúan változatos. Az a szakkifejezés, amit ma neked egy bizonyos értelemben tanítanak, húsz évvel azelőtt még mást jelentett, ötven évvel azelőtt megint mást, és száz évvel korábban, amikor kitalálták, valami olyasmire gondoltak, mint ma, de mégsem teljesen arra. A dolgot tovább nehezíti, hogy a szakszavakat tudományos definíció nélkül már évszázadokkal korábban is használták, valamint hogy az egyes jelentésbeli változások nem mindig váltották fel egymást, hanem sokszor párhuzamosan élnek tovább, de ugyanakkor egyazon szerző is több különböző értelmezést használhatott élete folyamán. Saját szakterületemen rengeteg olyan cikkel találkoztam, amelyek csak és kizárólag a szakkifejezéseink tudománytörténeti etimológiájával foglalkoztak. Mert másképp nem lehet őket megérteni.

Így azt, hogy egy adott szakkifejezés konkrétan mit is jelent, a legbiztosabban úgy lehet tudni, hogyha a szerző definiálja az ő értelmezését, ha pedig nem, akkor legalább citál egy szaktekintélyt, akinek az értelmezése közismert.

Konkrétan a lírai én kapcsán én nagyon valószínűnek tartom, hogy ezek nem EGY adott irodalomtörténeti iskola vagy módszer szakkifejezései, hanem leginkább egy szemlélet képviselői. A szemlélet lényege természetesen az, hogy a szövegbeli beszélő nem feltétlenül azonos a szerzővel; de ez a gondolat rengeteg különböző irodalomtörténeti iskolában és elemzési módszerben is megvan, sőt még azokban is, amelyek egyáltalán nem használják erre a gondolatra a lírai én kifejezést.

Így ez a szakkifejezés félúton helyezkedik el a tudományos szakzsargon és a köznyelvi szavak között. A köznyelv nem használja, viszont azt sem lehet mondani, hogy különösebben fontos vagy sokatmondó kijelentés lenne; ez a megállapítás, hogy a lírai én mondja ezt vagy azt, az elemzések során egy ma már banális tényt fejez ki, ami rengeteg különböző irodalmi iskolára jellemző lehet. Tudományos szempontból a szorzáshoz hasonlítható, ami a matematika egyetlen ágának sem kizárólagos része, de sok ágában nélkülözhetetlen szerepet tölt be, míg más ágak teljesen jól megvannak nélküle.

2 szigetva 2012. május 23. 11:51

@scasc: „Külön vicces, hogy míg a fizikában a quantum valami irdatlan apróság, addig a "quantum leap" valami hatalmas fejlődést, hatalmas lépést jelent a köznyelvben...” A quantum olyan kicsi, hogy nem lehet kisebb. Tehát a quantum leap előtti és utáni állapot között nincs átmenet, vagyis a két állapot két véglet. Így aztán a quantum leap nagyságrendi ugrás, azaz baromi nagy. Legalábbis nekem ez sose volt furcsa, mert valahogy így értettem.

1 scasc 2012. május 23. 10:21

"Végül olyan eset is előfordul, hogy egy tudományos kifejezés elterjedtté, köznyelvivé válik. Ebben az esetben is általában veszít a pontosságából, néha metaforikussá válik a használata. Napjainkban ez történik például a random vagy az emergál kifejezésekkel."

Vagy az angolban a "quantum". Külön vicces, hogy míg a fizikában a quantum valami irdatlan apróság, addig a "quantum leap" valami hatalmas fejlődést, hatalmas lépést jelent a köznyelvben...

Információ
X