nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Ady vs. Kosztolányi
Kosztolányi Dezső belépett lapunk munkatársai sorába

Jelentős költőnk és írónk, Kosztolányi Dezső, húsz éves korától egészen haláláig hírlapíróként is működött. Zsurnalisztikai pályája során azonban személyiségének nem csupán a legjobb oldalát mutatta meg.

Németh Niki | 2010. szeptember 27.
|  

“Örömmel tudatjuk olvasóinkkal, hogy Kosztolányi Dezső, a kiváló fiatal író, belépett lapunk munkatársai sorába.”

1904-et írunk, amikor a tizenkilenc éves Kosztolányi Dezső Bécsből megküldi első cikkeit a Bácskai Hírlapnak. Noha korábban már megjelentek műfordításai, versei és cikkei is nyomtatásban, a Bácskai Hírlap szerkesztőségébe belépve indult el Kosztolányi újságírói karrierje. A költő elsősorban hírlapíróként kereste a kenyerét. Amikor megválhatott volna az Ady által “kényszerű műhelynek” nevezett szakmától, akkor sem tette,  haláláig hűséges maradt a publicisztikához, részt vett szerkesztőségének életben.

Kosztolányi Dezső cikkei azonban nem voltak egyszerű újságcikkek. Ahogy Réz Pál, irodalomtörténész fogalmaz: “… egy pillanatig sem fáradva, mindvégig nagy gonddal fogalmazta-csiszolta tematikailag legigénytelenebb hírlapi cikkeit is, újságírói munkásságát írói munkájával egyenértékűnek tekintette.” Azonban nincs könnyű dolgunk, ha meg szeretnénk ismerkedni munkásságának ezen oldalával is. Kosztolányi rengeteg lapban publikált: a Nyugatban, az Egyetemi Lapokban, a Népszavában, a Nagyváradi Naplóban, A Tollban vagy az Élet és Irodalomban, ritkábban más lapokban is.

Elsőként a Bácskai Hírlapban, 1904. december 25-én megjelent első, Karácsonyi ének című cikkéből idézünk, bizonyítandó, hogy Kosztolányi újságcikkeiben is esztétikai igényességre törekedett:

Járok a karácsonyi világban, és úgy érzem, minden léptemmel tisztább és igazabb leszek. Valami csendesség van ma a világban, kenetteljes, mély komolyság és bibliai egyszerűség, s láthatom azt, amit köznapokon oly sokszor keresek és sohasem találok: az életet. Ma beszélhetek embertársaimmal, s ha jó vagyok hozzájuk, talán meg is hallgatják bánatomat és örömömet, mert ma mindnyájan megváltoztunk. A hitetlenből hívő, a keményszívűből nyájas, az ostobából bölcs lett. A felszabadulás pillanatában fáradt izmaink kellemes bizsergése közt nézünk a titokzatos élet mélyére, s még a kiábrándult is megtanul könnyezni, még az élcelődő is költő lesz.

„Nem, tisztelt uraim, ez nem szép: ez rút és ostoba.”

Az előző költő-újságíró, akiről írtunk, Ady Endre volt. Az az Ady Endre, akire Kosztolányi – joggal vagy sem – megharagudott. A huszonkét éves Kosztolányi első verseskötete, a Négy fal között pozitív visszhangot váltott ki az olvasóközönségből. Egyedül Ady Endre, akkor már befutott költő és újságíró, illette negatív kritikával. Úgy tűnik, ezt Kosztolányi sosem heverte ki és tíz évvel Ady Endre halála után, felkérésre összegezte gondolatait a halott költővel kapcsolatban. A végeredmény minden volt, csak az nem, amire A Toll szerkesztősége gondolt. Vitairatának Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről címet adta.

Pontról pontra elmondom, úgy, ahogy bennem él, mi idegenít el ettől a költészettől. Véleményemet nem tartom csalhatatlannak. Csak egy ember szava ez. De egy olyan ember szava, aki pályája során elégszer tanúságot tett arról, hogy hű egyetlen meggyőződéshez és hitvalláshoz, az irodalomhoz, s a jobb- és baloldal íróit pártatlanul ítéli meg. A vitairat természetéből folyik az is, hogy nem időzöm ama versei mellett, melyeket az elsők között ismertem el, hanem azokat a különbségeket emelem ki, melyek elválasztanak tőle, s munkásságát a szememben inkább ellenszenvessé, mint rokonszenvessé teszik, inkább korccsá, felemássá, mint egésszé és tökéletessé.

Kosztolányi úgy vélte, hogy Ady Endre költészete nem érdemli meg azt az elismerést, amit korábban kapott, és hogy inkább az Ady Endre nevet, mintsem a verseit bálványozzák. Ez a bálványozás nem tetszett neki, túlzónak, értelmetlennek érezte.

Kosztolányi iróasztala mellett: az élet tragikumát a maga nyersességében szerette szemlélni
Kosztolányi iróasztala mellett: az élet tragikumát a maga nyersességében szerette szemlélni

Rájöttem, hogy egy vallással állok szemközt. […] Lehet, latin műveltségem és hajlandóságom tesz képtelenné arra, hogy bármely ilyen mítoszt, bármely ilyen bölcseletet elfogadjak. Szeretem az élet tragikumát színről színre, a maga nyerseségében, a legnagyobb fényben szemlélni. Logikai ellentmondásai talán ezért bántanak.

A pamfletben Kosztolányi nem elégedett meg az Ady-mítosz bírálatával, a költészetét is górcső alá vette.

Mindenesetre súlyos vád egy költő ellen, ha valaki azt állítja róla, hogy nincs benne ízlés. Adynak, különösen a kezdő korszakában, gyakran vannak ihletes pillanatai, amikor az alvajáró ösztönével biztosan leli meg a hangját, s diadalmasan végigénekli nótáját. Művészi ízlése rendes körülmények között ki-kihagy. Ekkor riadtan észbe kap. Leplezni próbálja pőreségét. Valami kacskaringós, agyafúrt, elkényszeredett stílust húz magára, mely alól mindinkább kikandikál ízléshiánya.

Egy kritikus Adyra vonatkozó dicséretét olvasva Kosztolányi felháborodva kéri ki magának és a magyar irodalomnak az állítást: Ady Endre a magyar nyelv sohase hallott zenéjét szólaltatta meg.

Jaj, be szép, hogy vagyok,

Jaj, be szép, hogy vagynak,

Jaj, be szép, hogy minden Való szép,

Jaj, be szép a Szép.

Nem tisztelt uraim, ez nem szép: ez rút és ostoba. Ez nyelvünk mélypontja, ennél mélyebbre már nem zuhanhat. Nem az a baja, hogy “érthetetlen”, az a baja, hogy értheto.

A vitairat egyértelműen elmarasztalja Ady Endrét és költészetét, mégis, mintha Kosztolányiban egymással versengett volna az elismerés, amit Ady Vér és arany kötetének olvasásakor érzett és a sértettség, amit évekig szótlanul hordozott.

Kevés költő hagyott maga után annyi selejtest, művészileg idétlent és modorost. Mégis jelentős tehetség volt.

“Nem jegyeztem soha politikai cikket, ami arra vall, hogy nem vállaltam vele közösséget.”

Csak a részletes Kosztolányi-életrajzok említik meg a költő és az Új Nemzedék nevű kurzuslap kapcsolatát. Pedig ez a kapcsolat meglehetősen botrányosnak bizonyult.

Az első világháború kitörése után Kosztolányi is sokat foglalkozott írásaiban a háborúval. 1914-15-ös cikkei, haditudósításai sokakból viszolygást válthattak ki, amikor az angolokat vagy a franciákat szidalmazták, soviniszta hangon szólaltak meg, vagy éppen naivan a háború kényszerére összefogó bal- és jobboldali testvérekről szóltak.

A következő idézet a Pesti Napló 1918. November 3-i számában megjelent Forradalmi Napló című cikkben található.

Ó, milyen felszabadulás, hogy végre egynek érezhetem magam a tömeggel. A katonák zord puskája, amint az Astoria előtt sorakoznak, egyszerre értelmet nyer, és mozdulatokban - a vasak és acélok csörrenésében - isteni erő van. Egy ezredes az erkélyről rekedten élteti a köztársaságot és a forradalmat. Ő is letépte a sapkarózsát.

Egészen a bukásig támogatta a Tanácsköztársaságot., utána viszont elszegődött az Új Nemzedékhez és leszokott cikkeinek jegyzéséről. A Pardon című hírhedt rovat szerkesztője lett, amibe rajta kívül Kállay Miklós, Lendvai István és Bangha Béla is írtak szélsőségesen nacionalista és uszító cikkeket. Mivel egyik újságcikket sem írták alá, nem tudjuk, melyiknek ki a szerzője, azt viszont nem zárhatjuk ki, hogy Kosztolányi is írt közülük néhányat. A szerző kilétének bizonytalansága miatt ma ezek közül egyet sem találunk meg a Kosztolányi publikációi összegyűjtő kötetekben.

Botlásért Kosztolányit sokan elítélték, pedig nem lehetünk teljességgel biztosak benne, hogy meggyőződéssel írta  vagy szerkesztette a bosszúért kiáltó, írók és művészek elhallgattatását követelő cikkeket. „A zsurnaliszta sokszor kénytelenségből is ír, nemegyszer saját meggyőződése ellenére” - írta korábban.

Amint lehetett, otthagyta az Új Nemzedéket és a Pesti Hírlaphoz szerződött. Visszatért ahhoz az ügyhöz, amit emberi és írói pályáján előszeretettel foglalkozott: a szegények ügyéhez.

Kosztolányi Dezső publicisztikája hatalmas terjedelmű, több vaskos kötetet tesz ki. Újságírói pályájának csak legellentmondásosabb időszakaira térhettünk ki. A múlt században számos halhatatlan költőnk és írónk foglalkozott a hírlapírással, és talán nem is Kosztolányi Dezső volt közülük a legkiemelkedőbb. Réz Pál az Álom és ólom című publicisztikai kötet bevezetőjében elmondja, hogy miért fontosak mégis ezek az írások:

… az élet apró jelenségeit, különös vagy természetes gesztusait, derűs vagy bús pillanatait, jelentéktelennek látszó, de összefüggéseket rejtő kis tragédiáit és kis örömeit senki sem formálta oly tömörré, senki sem mutatta fel oly világosan hírlapi írásban, mint Kosztolányi.

Források:

Kosztolányi Dezső, Álom és ólom, szerkesztette: Réz Pál, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969

Kosztolányi Dezső, Füst, szerkesztette: Réz Pál, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970

Kosztolányi Dezső, Sötét bújócska, szerkesztette: Réz Pál, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974

Kosztolányi Dezső: Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről (elektronikus változat)

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X