-
Sándorné Szatmári: @szigetva: A szer szó sokoldalú jelentése a MAI magyar nyelvben amire gondoltam és amiről ...2024. 10. 06, 20:07 Ál- és Tudomány
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Azért inkább a tudományos forrásokat ajánlanám: uesz.nytud.hu/index.ht...2024. 10. 06, 14:26 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 18 Kiegészítés:" Szerintem pontos magyarázatot kaphatunk a "szer" szó ...2024. 10. 06, 14:20 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: Ezt a Wikipédia oldalt hu.wikipedia.org/wiki/Eraviszkuszok úgy vélem érdemes megtekinteni....2024. 10. 04, 08:19 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: Kiegészítő vicc: - "Micsoda 'szír szar szertelen hangszeren' süvölt be...2024. 10. 01, 09:16 Ál- és Tudomány
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
A múlt év végén megjelent a Magyar őstörténet című új könyvsorozat első kötete. A mű az ősmagyar divatot tárgyalja. Információi egyaránt szólnak a szittya lajbiban kalandozó hagyományőrzőkhöz és a nyugati mintájú táskákkal fontos tárgyalásokra siető ficsúrokhoz.
A tudományos akadémia Magyar Őstörténeti Témacsoportja és a Helikon Kiadó könyvsorozatot indított Magyar őstörténet címmel. A sorozat első kötetének címe: A honfoglalók viselete. A kötet beköszöntő szövegét Fodor Pál, az akadémia bölcsészettudományi kutatóközpontjának (MTA BTK) igazgatója írta. Szépen csomagolt, udvarias mondataiból kibomlik a lényeg: a tudósoknak elegük van abból a sok hülyeségből, amit felkészületlen őstörténet-rajongók hordanak össze „a tudományos fegyelmet és etikát félrehajtva”, s közben az akadémia tudósait „tudatos megtévesztéssel és a fényes magyar múlt eltagadásával vádolják”. Az akadémia meghallotta a politika köréből érkező beavatkozási kísérleteket is, hogy legyen végre magyar őstörténeti intézet (Novák Előd). Lett is, habár nem úgy, ahogy azt a politikusok képzelték. Nem a tudomány helyett, a történészektől elvonva a pénzt, hanem a tudomány berkein belül. Ez a Magyar Őstörténeti Témacsoport.
A könyvsorozat további kötetei a magyar őstörténet minden kérdését áttekintik majd, a 9-10. század kelet-európai politikatörténetétől a rovásíráson át a magyar nyelv eredetéig.
A bevezető elolvasása után még mindig nem jutunk beljebb a kötetben, mert következik az előszó. Szerzője, Sudár Balázs azt írja, hogy „a honfoglaláskor megjelenítésének egyik igen fontos eleme a ruházat”. Megállapítja, hogy mindannyian László Gyula lovas harcosainak köpönyegéből bújtunk ki: tudósok és érdeklődök több nemzedékét befolyásolták azok a rajzok, amelyek László Gyula megfigyelései és fantáziája nyomán elevenítették meg a honfoglalók ruházatát, fegyvereit és ékszereit.
A művészi rajzok kikovácsoltak egy új emberfajtát is: a hagyományőrzőt, aki kaftánban, tarsollyal, szablyával utazik a villamoson, hátizsákjában pedig sámándobot rejteget, minden pillanatban készen arra, hogy megidézze ősei szellemét. Persze, lehet tréfálkozni a hagyományőrzőkön, de akkor a bélyeggyűjtőkön meg a vasútmodellezőkön is kellene. Inkább támogatni kell törekvéseiket a múlt megismerésére.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
A honfoglalók viseletével foglalkozó könyv nagyon mély alapokat nyújt a témakör megismeréséhez. Olyannyira, hogy talán más cím is kellett volna elébe. A honfoglalás kori viselettel foglalkozó fejezet ugyanis csak alig egyharmadát teszi ki a kötetnek. Amikor a bevezetők után már azt hinnénk, hogy végre elérkeztünk a könyvhöz, akkor még újabb és újabb fejezetek következnek. Ezek mind nagyon hasznosak és alapvető információkat tartalmaznak, de a viselethez csak részben kapcsolódnak. Ettől a könyv nem rossz, ellenben nem arról szól, amit ígér. Ha úgy akarjuk, ez így még jobb is: többet kapunk a pénzünkért.
A lényegi fejezetek közül az elsőt Langó Péter írta, címe: A honfoglaló magyarok régészeti kutatásának története. A szerző nagyon jártas a témában, megírta már angolul és egy külön könyvben magyarul is (Amit elrejt a föld…).
A következő fejezet címét nem idézzük, mert kicsinykét hosszú: a könyvet nézve próbáljuk megjegyezni, de amikor a klaviatúra fölé görnyedünk, hogy leírnánk, már el is felejtettük. Úgy kezdődik, hogy „A Kárpátokról keletre”. Ennyiből azért sejthetjük, hogy miről fog szólni. A szerző, Türk Attila a cím után még magasabbra teszi a lécet: igen nehéz megugrani a szövegértésnek azt a magasságát, amely az első mondat felfogásához szükségeltetik. Később azért érteni véljük a mondanivalót és örülünk is neki. Türk Attila a történeti forrásokból ismert, amúgy nem igazán tudjuk, hogy hol keressük földrajzi tájegységeket – Etelköz, Levédia, Magna Hungaria – veti össze az újabban ismertté vált régészeti leletekkel.
Hogy mi a tanulság? Azok számára, akik az első mondatot megértették, a végkövetkeztetést tartalmazó, kicsit bonyolultra sikeredett utolsó mondat desifrírozása sem okozhat gondot. Egyszerű földi halandók számára összefoglalva: elődeink sovány gebe vágtában szűk egy évszázad alatt megérkeztek a Kárpát-medencébe. Ezt az orosz és ukrán régészek már rég tudták, csak mi nem. A vándorlás a Dél-Urál vidékéről indult.
A szövegben még találunk egyéb érdekes gondolatokat is: régészeti alapon úgy tűnik, hogy Levédia nem is létezett (amúgy csak egyetlen szerző említi – Bíborbanszületett Konstantín), csupán Etelköz keleti csücske lehetett. Az ősmagyarok egyáltalán nem jártak a Don és a Kubany folyók közében, mint ahogy azt Róna-Tas András nyelvészeti adatok alapján gondolta. És nem volt ott semmiféle magyar őshaza a 6–7. században. Ezzel szemben, mint azt a fejezetben látható térkép is mutatja, a régészeti leletek által meghatározható vándorlási útvonal a sztyepp északi határán, az erdőövezet közelében haladt. Vagyis akkor még jó volt az erdő mellett lakni.
Útközben
A kutatástörténet két fejezetnyi áttekintése után elérkezünk az újabb keleti ásatásokat bemutató, sok újdonságot hordozó fejezethez. Az itt szereplő településnevek a magyar őstörténet kiemelkedő helyei. Uelgi lelőhelyéről (Nyugat-Szibéria, Cseljabinszk közelében) még csak a napisajtó és egyes tévéműsorok tudósítottak. A Szubotci (oroszul Szubbotyici)-horizonthoz tartozó, itt felsorolt lelőhelyek (Szubbotyici, Korobcsino, Tverdohlebi, Manvelovka, Katyerinovka, Szlobodzeja) az 1980-as évek óta ismertek. A baskíriai Sztyerlitamak lelőhelyén 1950-ben kezdődtek az ásatások, a Káma torkolatának tágabb körzetében található Bolsije Tiganiban pedig az 1970-es években. Szinyeglazovo lelőhelye 1908 óta ismert. 1959-ben két fontos sírt tártak itt föl, melyekről elfelejtkeztek, s csak pár éve figyeltek föl a múzeumba került leletekre.
Uelgi, Szinyeglazovo, Sztyerlitamak és Bolsije Tigani az egykori Magna Hungaria területét jelöli ki. E vidékről más magyar vonatkozású leletek is említhetők, melyek a fülbemászó neveket viselő kusnarenkovói és karajakupovói kultúrába sorolhatók. E két kultúra szálai szinte kibogozhatatlanul egymásba keveredtek, így leginkább arra gondolhatunk, hogy fennállásuk idején zajlott a magyar–török nyelvi és kulturális keveredés (©zegernyei).
A Szubbotyici-horizont leletei a Dnyepertől a Dnyeszterig terjednek, mely folyók, mint tudjuk, Etelköz folyóiként említtetnek Bíborbanszületett Konstantín leírásában. Az etelközi szállásokhoz kapcsolható régészeti leletek Kárpát-medencei és Urál vidéki párhuzamokkal is rendelkeznek.
(Forrás: A honfoglalók viselete, 62.)
Az egykori Magna Hungaria régészeti emlékei vidám életről tanúskodnak. Feltűnő a vidék lakosságának viszonylagos gazdagsága, ami a távolsági kereskedelemben való aktív részvétel emléke lehet. Nem csoda, hogy a magyarok összevesztek a koncon, s egy részük otthagyott csapot-papot (sámánt), s meg sem állt a Kárpát-medencéig. Ők a mi őseink. Azt eddig is tudtuk, hogy Bolsije Tigani temetőjét még a magyar honfoglalás után is használták – feltehetően a keleten maradt magyarok. A leletek arra mutatnak, hogy Uelgiben is maradtak magyarok (ha ők). A Szaszanida fémművességgel fenntartott kapcsolat is ezen a területen alakult ki, nem pedig a magyar vándorlás egy későbbi állomásán (az Alsó-Volgánál vagy Etelközben).
A régészeti feltárások egyes tárgyakat vagy motívumokat kiemelnek a homályból. Kiderül, hogy mi az, ami összeköt korokat és területeket, vagyis mi alapján mondhatjuk, hogy két lelőhely ugyanazon népesség emléke ugyanabból az időszakból, esetleg egyik a másiknak közvetlen előde. Így lett fontos összekötő kapocs a csatokon és övvereteken, valamint a lószerszámvereteken körbefutó úgynevezett „magyar bordűr” motívuma (egymás után következő kör és pálcatag a tárgyak szegélyén – mintha egy drapériára egymás után csomókat kötnének). Ez az Urál vidékétől egészen a Kárpát-medencéig követhető. És innen rá is térhetünk a könyv Kárpát-medencei lelőhelyeket bemutató fejezetére.
A Kárpát-medencében
A kötetnek ebben a fejezetében is az újdonságokról értesülhetünk. Az új feltárások különleges leleteket eredményeztek, különleges jelenségek megfigyelésére nyújtottak lehetőséget. Bugyi-Felsővány lelőhelyen az egyik lovával eltemetett, egyébként szerény mellékletekkel útjára bocsátott harcos lemezes tarsolyt hordott az övén. Ilyesmit kevesen viseltek akkoriban. A tarsolylemez kiváló ötvös munkája. Az ásatók azt is megfigyelték, hogy az elhunyt nem akármilyen övet viselt: széles nyírfakéreg alapra selyemborítást helyeztek, és arra erősítették fel a vereteket, két párhuzamos sorba. Széles szíjra két sorba rakni a vereteket – ezt eddig csak a Volga–Káma vidéki finnugorok emlékei között láttuk. A mellékszíjakon figyelték meg ezt a jelenséget a merják elődeinél, illetve a nyevolinói kultúrában, amely talán ősugor lehetett, vagyis volt valami köze a magyarság etnogeneziséhez is.
A kötetben tárgyalt lelőhelyek nemcsak az újdonságuk miatt kerültek be ebbe a válogatásba, hanem azért is, mert a sírok feltárása során a ruházat jellegére is lehetett következtetni, és hát ez a könyv mégis csak arról szólna. Vagyis lassan, de biztosan közeledünk a végkifejlet, a honfoglalás kori viselet rekonstrukciója felé.
Dabas-Felsőbesnyőn több kicsi bronz fülesgomb került elő egy női sírból. Elhelyezkedésük elöl záródó ruhára utalt.
Nagykörűben egy különc férfi sírját tárták fel. Övveretei sajátos levélcsokor-mintával készültek. Ez a motívum jelenleg párhuzam nélküli. Az öv valószínűleg buggyos ujjú ruhát fogott össze. A csuklónál és a bokánál arany szalagok szorították el ruháját. Az illető mindösszesen harminc deka nemesfémet viselt. Ez a tekintélyes súly az apró smukkokból tevődik össze, mivel tarsolya, szablyája nem volt. Ékszerei jó minőségűek, emberünk a legjobb ötvösökkel dolgoztatott. Nagyon menő csávó lehetett.
A tarpai temető viselettörténeti jelentősége abban áll, hogy a 2. sírban vasból készült, övre függeszthető taplótartót találtak. Benne taplómaradványokkal, melyet természettudományos vizsgálat igazolt. A tapló a tűzgyújtás fontos eszköze volt. Hasonló taplótartók az Urál vidéki finnugoroktól ismertek (nocsak…).
Szeged-Kiskundorozsma Hosszúháton egy magányos férfi megkapta útravalóul az Itáliában zsákmányolt pénzérméit is: összesen 18 darabot. E sírtól kicsit távolabb, egy 10 síros temető egyik sírjában egy olyan gazdag nő nyugodott, kinek ékszerei feltehetőleg a kalandozó hadjáratokon zsákmányolt pénzekből készültek – egyik lábbeliverete pl. Provence-i Hugó pénzéből. E dáma részlegesen eltemetett lovának fejét észak felé tájolták, miként az a Volga-vidéken is szokásban volt (nocsak…). Ruhája középen záródó kaftán volt, a szokásos rombusz alakú veretekkel díszítve. A csuklónál és a bokánál kar- és lábperecek fogták össze buggyos ruhaujját, illetve nadrágját. Manapság ilyesmit a biciklisták hordanak. Akkoriban inkább lovon jártak, de feltehetőleg a lovaglásban is zavart a bő nadrágszár és ruhaujj.
(Forrás: A honfoglalók viselete, 41.)
A hartai temető (Harta-Freifelt) nem az elhunytak ruházata, hanem inkább rokonsága miatt vált híressé. A rokonság miatt, ami nem volt. Az elvégzett paleogenetikai vizsgálatok szerint a temetőben nyugvó 15 nő semmilyen rokonsági kapcsolatban nem állt egymással. Vagyis romjaiba omlott az a László Gyula-féle elképzelés, hogy a 20-30 síros temetők egy-egy nagycsalád emlékei. Ezek a temetők inkább valamiféle nagyobb nomadizáló közösség vándorlásának helyszíneit jelzik.
A Balatonújlak-erdő-dűlői 17 síros temetőt is a klasszikus „nagycsaládi” temetők közé sorolták volna régebben. Leginkább a lelőhely helye a legérdekesebb: a Dunántúlról nemigen ismertek ilyen típusú honfoglalás kori temetők. Itáliai pénzérmék jelzik, hogy ez a közösség is részt vett a kalandozásokban. Ugyanerre utal a fegyverek és a lovas temetkezések aránya, valamint egyes sírok gazdagsága.
Ebben a temetőben két olyan férfi is nyugodott, aki túlélte, hogy belenéztek a fejébe – vagyis koponyalékelést végeztek rajta. E szokás megfigyelhető a honfoglaló magyaroknál, okát csak találgatjuk. Lehet, hogy valamiféle bátorságpróba, ostoba virtuskodás volt csupán a fiatal férfiak körében?
(Forrás: A honfoglalók viselete, 67.)
Az egyik sírban egy 50-60 év körüli nő volt eltemetve, karján egy újszülött csecsemővel. A szerzők szerint mindketten ugyanabba a szülésbe haltak bele – mint anya és gyermeke. Ha a nő tényleg legalább 50 éves volt, akkor ezen elgondolkodnánk. Hátha a néni a nagymama vagy a bába volt, akinek ijedtében megállt a szíve…
Mint könyv
Eddig csak a könyv tartalmával foglalkoztunk, formájával nem. Most sort kerítünk rá, hogy azt is megdicsérjük. Gondosan megtervezett, harmonikus látványt nyújtó kiadványt kaptunk a kezünkbe. Színvilága – a borító, a szegély a kiemelése színe – megnyugtató. A könyv a manapság divatos képes enciklopédiák felépítését követi. Sok benne a kép, valamint a színes háttérrel kiemelt, a szöveg fősodrához nem tartozó egyéb információ. Sikerült azonban a képek és a betűk arányát megőrizni, az illusztrációk nem törik szét a szöveget, az mindig jól követhető.
Persze minden könyvben előfordulnak hibák (nyilván a mi ismertetésünk sem huba nélküli) – betűtévesztések, nehezen érthető, esetleg rossz mondatok stb. Ilyenek a képaláírásokba és a kiemelt részekbe is be-becsúsznak, ahol sajnos hamarabb szemet szúrnak, mint pl. Hamel József a Hampel József helyett, vagy a tausírozásról szóló színes hátterű szöveg. Ez éppen az imént tárgyalt balatonújlaki temető ismertetésénél olvasható. Második mondatában a kötőszó olyan mondatrészeket kapcsol össze, amelyeknek tartalmilag semmi közük egymáshoz. A Kárpátokról keletre… című fejezet két nem túl szerencsés mondatára már korábban is utaltunk.
Divatozó honfoglalók
A könyv harmadik harmadában jutunk el a honfoglalás kori viselet tárgyalásához. Mint olvasók már jelentős kiképzésben részesültünk: tudjuk, hogy hol, merre keressük az új hon felé lovagló s ekképp hont foglalt magyarokat, és azt is tudjuk, hogy a sírleletek milyen információkat hordozhatnak az eltemetett emberek ruházatáról. Nem tudjuk azonban, hogy miből készültek a szittya magyarok ruhái. Ezért futunk még egy bevezető kört, vagyis elolvassuk az Alapanyagok című fejezetet. Ebben először szó esik a szövés technikájáról, a szövetek típusairól és végül a fonyódi temetőben talált selyemtöredékről.
A következő alfejezet a bőrművességet tárgyalja, a bőr kikészítési módozatait (azt is, hogy milyen a „magyar bőr”), a bőr varrásának honfoglalás kori technikáját és végül a bezdédi tarsolyt. A bezdédi az egyik leghíresebb tarsolylemez, azt azonban kevesen tudják, hogy a lemez alatt a bőrtarsoly is meglepően jó állapotban maradt meg. A tarsolyon világosan látszik, hogy lány korában még nem borította lemez a teljes felületét, hanem csupán itt-ott díszítették veretekkel. Aztán, ahogy a tulaj tehetősebb lett, generáloztatta tarsolyát, s így került rá az aranyozott vörösrézből készült borítás.
Az alapanyagok közül utoljára a nemez készítésének és díszítésének különböző módjaival ismerkedünk meg.
A honfoglalás kori viselet tárgyalása a rekonstrukció forrásainak ismertetésével kezdődik. A pontos feltárások tájékoztatnak arról, hogy a ruha különböző kiegészítői (csatok, gombok, veretek stb.) a test mely részén helyezkedtek el, szerencsés talajviszonyok esetén pedig sikerül szerves anyagból készült maradványokat – bőrt, szövetet, fát is feltárni. Különösen híres a kaukázusi Moscsevaja Balka temetője, ahonnan a 8-9. századi alán viseletet ismerhették meg a szakemberek. Az egykori ábrázolások – falfestmények, freskók is sokat segítenek a viselet rekonstruálásában. Olykor a történeti források is használható, részletes leírást tartalmaznak egy-egy nép vagy törzs jellemző ruhadarabjairól.
A honfoglalás kori viseletet tárgyaló fejezet tartalmaz egy kiábrándító leírást is arról, hogy a magyar tájegységek népviseleteinek lényegében semmi közük sincs az ősmagyar divathoz, mivel az elmúlt 200 évben alakultak mai formájukra. Ennek fényében a romantika korának elképzelése az ősmagyar harcosokról és asszonyaikról finoman szólva is mosolyogni való. Jobban sikerültek viszont László Gyula tudományos alapossággal készült rekonstrukciói a honfoglaló magyarokról, és az újabb ásatások nyomán készült rekonstrukciós rajzok is közelebb állnak az egykori valósághoz, mint Feszty Árpád vagy Munkácsi Mihály festményei.
Az egyes ruhadarabok ismertetése a Fejfedők, sapkák című fejezettel kezdődik, majd azt követi az Ingek és nadrágok című rész, és tovább a kaftánokról, az övekről és a lábbelikről szóló fejezet. Mindegyik képanyaga bemutat régészeti leleteket, korabeli vagy majdnem egykorú ábrázolásokat és rekonstrukciós rajzokat is. Az ingek és a kaftánok esetében többféle típus (vállon záródó, elöl gombolós, rézsútosan áthajtott) is divatban lehetett a honfoglalóknál. Rövid betétekben olvashatunk a viseleti tárgyak nevéről is, arról, hogy vajon hogy nevezhették egykor az inget, nadrágot, sapkát stb. A kaftán esetében talán határozottabban kiállhatott volna a szerző a köpönyeg elnevezés mellett, mivel az régi török jövevényszó a magyarban, és feltehetőleg a ruhadarabbal együtt érkezett a neve is.
Az öv és tartozékai című fejezet azt is bemutatja, hogyan záródtak a veretes és a lemezes tarsolyok (nem egyformán).
A viseletről szóló fejezet tárgyalja a nomád emberek tiritarka színvilágát, mely a szerző szerint eltér a mai ízléstől. A tarkaság állítólag a virágos sztyeppei legelők hatása. Ha tényleg tarkább ruhákat hordtak egykor, mint most, jól tették, mi is szeretjük a tarkaságot. Az is lehet azonban, hogy a háttérben praktikus megfontolások álltak, miszerint a tarka ruhán kevésbé látszik a folt és a pecsét. Merthogy ruhát ritkán, sőt sosem mostak. A szabás-varrás azonban kedvelt foglalatosság volt: a hadizsákmányként szerzett ruhákat a saját ízlésük szerint átalakították. A ruhákat, textíliákat szegéllyel díszítették, erre akár az aranylemezt sem sajnálták. Ilyen aranyszélű kendő lehetett a szubbotyici temető egyik sírjában is. Egykori leírásokból és néprajzi párhuzamokból pedig arra következtethetünk, hogy prémekkel is szívesen díszítették felsőruházatukat.
A könyv A ruházat anyaga és értéke című fejezettel zárul, amely a korabeli történeti források segítségével idézi fel honfoglaló elődeink tarka ruhákban pompázó, színes világát.