-
Sándorné Szatmári: @ganajtúrós bukta: 22 A Google szerint további hasonló kifejezések (nem csak iskolában, bá...2024. 07. 23, 16:23 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
ganajtúrós bukta: Régi topik azért válaszolok hátha valaki visszaír... Talán: Szekálás, abuzálás, oltogatás,...2024. 07. 23, 13:34 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: kiegészítés: A nyelvi bizonytalansági tényezők (amik annál gyakoribbak...2024. 07. 01, 08:12 Fantomok a magyar szavakban
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 117 Valóban.. A "Fedje meg!" parancs hosszú gy-vel--->hatása: "megfedd valak...2024. 06. 29, 12:28 Fantomok a magyar szavakban
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Nyilván a sok ostobaság mennyiségével akarsz dominálni. Annyit azért v...2024. 06. 29, 08:35 Fantomok a magyar szavakban
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
![](/media/news-depesmod.png)
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
A múlt év végén megjelent a Magyar őstörténet című új könyvsorozat első kötete. A mű az ősmagyar divatot tárgyalja. Információi egyaránt szólnak a szittya lajbiban kalandozó hagyományőrzőkhöz és a nyugati mintájú táskákkal fontos tárgyalásokra siető ficsúrokhoz.
A tudományos akadémia Magyar Őstörténeti Témacsoportja és a Helikon Kiadó könyvsorozatot indított Magyar őstörténet címmel. A sorozat első kötetének címe: A honfoglalók viselete. A kötet beköszöntő szövegét Fodor Pál, az akadémia bölcsészettudományi kutatóközpontjának (MTA BTK) igazgatója írta. Szépen csomagolt, udvarias mondataiból kibomlik a lényeg: a tudósoknak elegük van abból a sok hülyeségből, amit felkészületlen őstörténet-rajongók hordanak össze „a tudományos fegyelmet és etikát félrehajtva”, s közben az akadémia tudósait „tudatos megtévesztéssel és a fényes magyar múlt eltagadásával vádolják”. Az akadémia meghallotta a politika köréből érkező beavatkozási kísérleteket is, hogy legyen végre magyar őstörténeti intézet (Novák Előd). Lett is, habár nem úgy, ahogy azt a politikusok képzelték. Nem a tudomány helyett, a történészektől elvonva a pénzt, hanem a tudomány berkein belül. Ez a Magyar Őstörténeti Témacsoport.
A könyvsorozat további kötetei a magyar őstörténet minden kérdését áttekintik majd, a 9-10. század kelet-európai politikatörténetétől a rovásíráson át a magyar nyelv eredetéig.
A bevezető elolvasása után még mindig nem jutunk beljebb a kötetben, mert következik az előszó. Szerzője, Sudár Balázs azt írja, hogy „a honfoglaláskor megjelenítésének egyik igen fontos eleme a ruházat”. Megállapítja, hogy mindannyian László Gyula lovas harcosainak köpönyegéből bújtunk ki: tudósok és érdeklődök több nemzedékét befolyásolták azok a rajzok, amelyek László Gyula megfigyelései és fantáziája nyomán elevenítették meg a honfoglalók ruházatát, fegyvereit és ékszereit.
A művészi rajzok kikovácsoltak egy új emberfajtát is: a hagyományőrzőt, aki kaftánban, tarsollyal, szablyával utazik a villamoson, hátizsákjában pedig sámándobot rejteget, minden pillanatban készen arra, hogy megidézze ősei szellemét. Persze, lehet tréfálkozni a hagyományőrzőkön, de akkor a bélyeggyűjtőkön meg a vasútmodellezőkön is kellene. Inkább támogatni kell törekvéseiket a múlt megismerésére.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
A honfoglalók viseletével foglalkozó könyv nagyon mély alapokat nyújt a témakör megismeréséhez. Olyannyira, hogy talán más cím is kellett volna elébe. A honfoglalás kori viselettel foglalkozó fejezet ugyanis csak alig egyharmadát teszi ki a kötetnek. Amikor a bevezetők után már azt hinnénk, hogy végre elérkeztünk a könyvhöz, akkor még újabb és újabb fejezetek következnek. Ezek mind nagyon hasznosak és alapvető információkat tartalmaznak, de a viselethez csak részben kapcsolódnak. Ettől a könyv nem rossz, ellenben nem arról szól, amit ígér. Ha úgy akarjuk, ez így még jobb is: többet kapunk a pénzünkért.
A lényegi fejezetek közül az elsőt Langó Péter írta, címe: A honfoglaló magyarok régészeti kutatásának története. A szerző nagyon jártas a témában, megírta már angolul és egy külön könyvben magyarul is (Amit elrejt a föld…).
![László Gyula albumának borítója](/media/laszlo-gyula-albumanak-boritoja.jpg)
A következő fejezet címét nem idézzük, mert kicsinykét hosszú: a könyvet nézve próbáljuk megjegyezni, de amikor a klaviatúra fölé görnyedünk, hogy leírnánk, már el is felejtettük. Úgy kezdődik, hogy „A Kárpátokról keletre”. Ennyiből azért sejthetjük, hogy miről fog szólni. A szerző, Türk Attila a cím után még magasabbra teszi a lécet: igen nehéz megugrani a szövegértésnek azt a magasságát, amely az első mondat felfogásához szükségeltetik. Később azért érteni véljük a mondanivalót és örülünk is neki. Türk Attila a történeti forrásokból ismert, amúgy nem igazán tudjuk, hogy hol keressük földrajzi tájegységeket – Etelköz, Levédia, Magna Hungaria – veti össze az újabban ismertté vált régészeti leletekkel.
Hogy mi a tanulság? Azok számára, akik az első mondatot megértették, a végkövetkeztetést tartalmazó, kicsit bonyolultra sikeredett utolsó mondat desifrírozása sem okozhat gondot. Egyszerű földi halandók számára összefoglalva: elődeink sovány gebe vágtában szűk egy évszázad alatt megérkeztek a Kárpát-medencébe. Ezt az orosz és ukrán régészek már rég tudták, csak mi nem. A vándorlás a Dél-Urál vidékéről indult.
A szövegben még találunk egyéb érdekes gondolatokat is: régészeti alapon úgy tűnik, hogy Levédia nem is létezett (amúgy csak egyetlen szerző említi – Bíborbanszületett Konstantín), csupán Etelköz keleti csücske lehetett. Az ősmagyarok egyáltalán nem jártak a Don és a Kubany folyók közében, mint ahogy azt Róna-Tas András nyelvészeti adatok alapján gondolta. És nem volt ott semmiféle magyar őshaza a 6–7. században. Ezzel szemben, mint azt a fejezetben látható térkép is mutatja, a régészeti leletek által meghatározható vándorlási útvonal a sztyepp északi határán, az erdőövezet közelében haladt. Vagyis akkor még jó volt az erdő mellett lakni.
Útközben
A kutatástörténet két fejezetnyi áttekintése után elérkezünk az újabb keleti ásatásokat bemutató, sok újdonságot hordozó fejezethez. Az itt szereplő településnevek a magyar őstörténet kiemelkedő helyei. Uelgi lelőhelyéről (Nyugat-Szibéria, Cseljabinszk közelében) még csak a napisajtó és egyes tévéműsorok tudósítottak. A Szubotci (oroszul Szubbotyici)-horizonthoz tartozó, itt felsorolt lelőhelyek (Szubbotyici, Korobcsino, Tverdohlebi, Manvelovka, Katyerinovka, Szlobodzeja) az 1980-as évek óta ismertek. A baskíriai Sztyerlitamak lelőhelyén 1950-ben kezdődtek az ásatások, a Káma torkolatának tágabb körzetében található Bolsije Tiganiban pedig az 1970-es években. Szinyeglazovo lelőhelye 1908 óta ismert. 1959-ben két fontos sírt tártak itt föl, melyekről elfelejtkeztek, s csak pár éve figyeltek föl a múzeumba került leletekre.
Uelgi, Szinyeglazovo, Sztyerlitamak és Bolsije Tigani az egykori Magna Hungaria területét jelöli ki. E vidékről más magyar vonatkozású leletek is említhetők, melyek a fülbemászó neveket viselő kusnarenkovói és karajakupovói kultúrába sorolhatók. E két kultúra szálai szinte kibogozhatatlanul egymásba keveredtek, így leginkább arra gondolhatunk, hogy fennállásuk idején zajlott a magyar–török nyelvi és kulturális keveredés (©zegernyei).
A Szubbotyici-horizont leletei a Dnyepertől a Dnyeszterig terjednek, mely folyók, mint tudjuk, Etelköz folyóiként említtetnek Bíborbanszületett Konstantín leírásában. Az etelközi szállásokhoz kapcsolható régészeti leletek Kárpát-medencei és Urál vidéki párhuzamokkal is rendelkeznek.
![Övcsat és szíjvég Katyerinovkából](/media/ovcsat-es-szijveg-katyerinovkabol.jpg)
(Forrás: A honfoglalók viselete, 62.)
Az egykori Magna Hungaria régészeti emlékei vidám életről tanúskodnak. Feltűnő a vidék lakosságának viszonylagos gazdagsága, ami a távolsági kereskedelemben való aktív részvétel emléke lehet. Nem csoda, hogy a magyarok összevesztek a koncon, s egy részük otthagyott csapot-papot (sámánt), s meg sem állt a Kárpát-medencéig. Ők a mi őseink. Azt eddig is tudtuk, hogy Bolsije Tigani temetőjét még a magyar honfoglalás után is használták – feltehetően a keleten maradt magyarok. A leletek arra mutatnak, hogy Uelgiben is maradtak magyarok (ha ők). A Szaszanida fémművességgel fenntartott kapcsolat is ezen a területen alakult ki, nem pedig a magyar vándorlás egy későbbi állomásán (az Alsó-Volgánál vagy Etelközben).
A régészeti feltárások egyes tárgyakat vagy motívumokat kiemelnek a homályból. Kiderül, hogy mi az, ami összeköt korokat és területeket, vagyis mi alapján mondhatjuk, hogy két lelőhely ugyanazon népesség emléke ugyanabból az időszakból, esetleg egyik a másiknak közvetlen előde. Így lett fontos összekötő kapocs a csatokon és övvereteken, valamint a lószerszámvereteken körbefutó úgynevezett „magyar bordűr” motívuma (egymás után következő kör és pálcatag a tárgyak szegélyén – mintha egy drapériára egymás után csomókat kötnének). Ez az Urál vidékétől egészen a Kárpát-medencéig követhető. És innen rá is térhetünk a könyv Kárpát-medencei lelőhelyeket bemutató fejezetére.
A Kárpát-medencében
A kötetnek ebben a fejezetében is az újdonságokról értesülhetünk. Az új feltárások különleges leleteket eredményeztek, különleges jelenségek megfigyelésére nyújtottak lehetőséget. Bugyi-Felsővány lelőhelyen az egyik lovával eltemetett, egyébként szerény mellékletekkel útjára bocsátott harcos lemezes tarsolyt hordott az övén. Ilyesmit kevesen viseltek akkoriban. A tarsolylemez kiváló ötvös munkája. Az ásatók azt is megfigyelték, hogy az elhunyt nem akármilyen övet viselt: széles nyírfakéreg alapra selyemborítást helyeztek, és arra erősítették fel a vereteket, két párhuzamos sorba. Széles szíjra két sorba rakni a vereteket – ezt eddig csak a Volga–Káma vidéki finnugorok emlékei között láttuk. A mellékszíjakon figyelték meg ezt a jelenséget a merják elődeinél, illetve a nyevolinói kultúrában, amely talán ősugor lehetett, vagyis volt valami köze a magyarság etnogeneziséhez is.
![Balra a Bugyi-felsőványi öv maradványairól készült rajz, jobbra egy lehetséges párhuzam a két sorban elhelyezett övveretekre (nyevolinói kultúra, Szilva folyó völgye)](/media/balra-a-bugyi-felsovanyi-ov-maradvanyairol-keszult-rajz-jobbra-egy-lehetseges-parhuzam-a-ket-sorban.jpg)
A kötetben tárgyalt lelőhelyek nemcsak az újdonságuk miatt kerültek be ebbe a válogatásba, hanem azért is, mert a sírok feltárása során a ruházat jellegére is lehetett következtetni, és hát ez a könyv mégis csak arról szólna. Vagyis lassan, de biztosan közeledünk a végkifejlet, a honfoglalás kori viselet rekonstrukciója felé.
Dabas-Felsőbesnyőn több kicsi bronz fülesgomb került elő egy női sírból. Elhelyezkedésük elöl záródó ruhára utalt.
Nagykörűben egy különc férfi sírját tárták fel. Övveretei sajátos levélcsokor-mintával készültek. Ez a motívum jelenleg párhuzam nélküli. Az öv valószínűleg buggyos ujjú ruhát fogott össze. A csuklónál és a bokánál arany szalagok szorították el ruháját. Az illető mindösszesen harminc deka nemesfémet viselt. Ez a tekintélyes súly az apró smukkokból tevődik össze, mivel tarsolya, szablyája nem volt. Ékszerei jó minőségűek, emberünk a legjobb ötvösökkel dolgoztatott. Nagyon menő csávó lehetett.
A tarpai temető viselettörténeti jelentősége abban áll, hogy a 2. sírban vasból készült, övre függeszthető taplótartót találtak. Benne taplómaradványokkal, melyet természettudományos vizsgálat igazolt. A tapló a tűzgyújtás fontos eszköze volt. Hasonló taplótartók az Urál vidéki finnugoroktól ismertek (nocsak…).
Szeged-Kiskundorozsma Hosszúháton egy magányos férfi megkapta útravalóul az Itáliában zsákmányolt pénzérméit is: összesen 18 darabot. E sírtól kicsit távolabb, egy 10 síros temető egyik sírjában egy olyan gazdag nő nyugodott, kinek ékszerei feltehetőleg a kalandozó hadjáratokon zsákmányolt pénzekből készültek – egyik lábbeliverete pl. Provence-i Hugó pénzéből. E dáma részlegesen eltemetett lovának fejét észak felé tájolták, miként az a Volga-vidéken is szokásban volt (nocsak…). Ruhája középen záródó kaftán volt, a szokásos rombusz alakú veretekkel díszítve. A csuklónál és a bokánál kar- és lábperecek fogták össze buggyos ruhaujját, illetve nadrágját. Manapság ilyesmit a biciklisták hordanak. Akkoriban inkább lovon jártak, de feltehetőleg a lovaglásban is zavart a bő nadrágszár és ruhaujj.
![Magyar „bordűr” Ártándról és Uelgiből](/media/magyar-bordur-artandrol-es-uelgibol.jpg)
(Forrás: A honfoglalók viselete, 41.)
A hartai temető (Harta-Freifelt) nem az elhunytak ruházata, hanem inkább rokonsága miatt vált híressé. A rokonság miatt, ami nem volt. Az elvégzett paleogenetikai vizsgálatok szerint a temetőben nyugvó 15 nő semmilyen rokonsági kapcsolatban nem állt egymással. Vagyis romjaiba omlott az a László Gyula-féle elképzelés, hogy a 20-30 síros temetők egy-egy nagycsalád emlékei. Ezek a temetők inkább valamiféle nagyobb nomadizáló közösség vándorlásának helyszíneit jelzik.
A Balatonújlak-erdő-dűlői 17 síros temetőt is a klasszikus „nagycsaládi” temetők közé sorolták volna régebben. Leginkább a lelőhely helye a legérdekesebb: a Dunántúlról nemigen ismertek ilyen típusú honfoglalás kori temetők. Itáliai pénzérmék jelzik, hogy ez a közösség is részt vett a kalandozásokban. Ugyanerre utal a fegyverek és a lovas temetkezések aránya, valamint egyes sírok gazdagsága.
Ebben a temetőben két olyan férfi is nyugodott, aki túlélte, hogy belenéztek a fejébe – vagyis koponyalékelést végeztek rajta. E szokás megfigyelhető a honfoglaló magyaroknál, okát csak találgatjuk. Lehet, hogy valamiféle bátorságpróba, ostoba virtuskodás volt csupán a fiatal férfiak körében?
![Tarsolylemez ‒ Bugyi-Felsővány](/media/tarsolylemez-bugyi-felsovany.jpg)
(Forrás: A honfoglalók viselete, 67.)
Az egyik sírban egy 50-60 év körüli nő volt eltemetve, karján egy újszülött csecsemővel. A szerzők szerint mindketten ugyanabba a szülésbe haltak bele – mint anya és gyermeke. Ha a nő tényleg legalább 50 éves volt, akkor ezen elgondolkodnánk. Hátha a néni a nagymama vagy a bába volt, akinek ijedtében megállt a szíve…
Mint könyv
Eddig csak a könyv tartalmával foglalkoztunk, formájával nem. Most sort kerítünk rá, hogy azt is megdicsérjük. Gondosan megtervezett, harmonikus látványt nyújtó kiadványt kaptunk a kezünkbe. Színvilága – a borító, a szegély a kiemelése színe – megnyugtató. A könyv a manapság divatos képes enciklopédiák felépítését követi. Sok benne a kép, valamint a színes háttérrel kiemelt, a szöveg fősodrához nem tartozó egyéb információ. Sikerült azonban a képek és a betűk arányát megőrizni, az illusztrációk nem törik szét a szöveget, az mindig jól követhető.
Persze minden könyvben előfordulnak hibák (nyilván a mi ismertetésünk sem huba nélküli) – betűtévesztések, nehezen érthető, esetleg rossz mondatok stb. Ilyenek a képaláírásokba és a kiemelt részekbe is be-becsúsznak, ahol sajnos hamarabb szemet szúrnak, mint pl. Hamel József a Hampel József helyett, vagy a tausírozásról szóló színes hátterű szöveg. Ez éppen az imént tárgyalt balatonújlaki temető ismertetésénél olvasható. Második mondatában a kötőszó olyan mondatrészeket kapcsol össze, amelyeknek tartalmilag semmi közük egymáshoz. A Kárpátokról keletre… című fejezet két nem túl szerencsés mondatára már korábban is utaltunk.
Divatozó honfoglalók
A könyv harmadik harmadában jutunk el a honfoglalás kori viselet tárgyalásához. Mint olvasók már jelentős kiképzésben részesültünk: tudjuk, hogy hol, merre keressük az új hon felé lovagló s ekképp hont foglalt magyarokat, és azt is tudjuk, hogy a sírleletek milyen információkat hordozhatnak az eltemetett emberek ruházatáról. Nem tudjuk azonban, hogy miből készültek a szittya magyarok ruhái. Ezért futunk még egy bevezető kört, vagyis elolvassuk az Alapanyagok című fejezetet. Ebben először szó esik a szövés technikájáról, a szövetek típusairól és végül a fonyódi temetőben talált selyemtöredékről.
A következő alfejezet a bőrművességet tárgyalja, a bőr kikészítési módozatait (azt is, hogy milyen a „magyar bőr”), a bőr varrásának honfoglalás kori technikáját és végül a bezdédi tarsolyt. A bezdédi az egyik leghíresebb tarsolylemez, azt azonban kevesen tudják, hogy a lemez alatt a bőrtarsoly is meglepően jó állapotban maradt meg. A tarsolyon világosan látszik, hogy lány korában még nem borította lemez a teljes felületét, hanem csupán itt-ott díszítették veretekkel. Aztán, ahogy a tulaj tehetősebb lett, generáloztatta tarsolyát, s így került rá az aranyozott vörösrézből készült borítás.
Az alapanyagok közül utoljára a nemez készítésének és díszítésének különböző módjaival ismerkedünk meg.
A honfoglalás kori viselet tárgyalása a rekonstrukció forrásainak ismertetésével kezdődik. A pontos feltárások tájékoztatnak arról, hogy a ruha különböző kiegészítői (csatok, gombok, veretek stb.) a test mely részén helyezkedtek el, szerencsés talajviszonyok esetén pedig sikerül szerves anyagból készült maradványokat – bőrt, szövetet, fát is feltárni. Különösen híres a kaukázusi Moscsevaja Balka temetője, ahonnan a 8-9. századi alán viseletet ismerhették meg a szakemberek. Az egykori ábrázolások – falfestmények, freskók is sokat segítenek a viselet rekonstruálásában. Olykor a történeti források is használható, részletes leírást tartalmaznak egy-egy nép vagy törzs jellemző ruhadarabjairól.
A honfoglalás kori viseletet tárgyaló fejezet tartalmaz egy kiábrándító leírást is arról, hogy a magyar tájegységek népviseleteinek lényegében semmi közük sincs az ősmagyar divathoz, mivel az elmúlt 200 évben alakultak mai formájukra. Ennek fényében a romantika korának elképzelése az ősmagyar harcosokról és asszonyaikról finoman szólva is mosolyogni való. Jobban sikerültek viszont László Gyula tudományos alapossággal készült rekonstrukciói a honfoglaló magyarokról, és az újabb ásatások nyomán készült rekonstrukciós rajzok is közelebb állnak az egykori valósághoz, mint Feszty Árpád vagy Munkácsi Mihály festményei.
Az egyes ruhadarabok ismertetése a Fejfedők, sapkák című fejezettel kezdődik, majd azt követi az Ingek és nadrágok című rész, és tovább a kaftánokról, az övekről és a lábbelikről szóló fejezet. Mindegyik képanyaga bemutat régészeti leleteket, korabeli vagy majdnem egykorú ábrázolásokat és rekonstrukciós rajzokat is. Az ingek és a kaftánok esetében többféle típus (vállon záródó, elöl gombolós, rézsútosan áthajtott) is divatban lehetett a honfoglalóknál. Rövid betétekben olvashatunk a viseleti tárgyak nevéről is, arról, hogy vajon hogy nevezhették egykor az inget, nadrágot, sapkát stb. A kaftán esetében talán határozottabban kiállhatott volna a szerző a köpönyeg elnevezés mellett, mivel az régi török jövevényszó a magyarban, és feltehetőleg a ruhadarabbal együtt érkezett a neve is.
Az öv és tartozékai című fejezet azt is bemutatja, hogyan záródtak a veretes és a lemezes tarsolyok (nem egyformán).
A viseletről szóló fejezet tárgyalja a nomád emberek tiritarka színvilágát, mely a szerző szerint eltér a mai ízléstől. A tarkaság állítólag a virágos sztyeppei legelők hatása. Ha tényleg tarkább ruhákat hordtak egykor, mint most, jól tették, mi is szeretjük a tarkaságot. Az is lehet azonban, hogy a háttérben praktikus megfontolások álltak, miszerint a tarka ruhán kevésbé látszik a folt és a pecsét. Merthogy ruhát ritkán, sőt sosem mostak. A szabás-varrás azonban kedvelt foglalatosság volt: a hadizsákmányként szerzett ruhákat a saját ízlésük szerint átalakították. A ruhákat, textíliákat szegéllyel díszítették, erre akár az aranylemezt sem sajnálták. Ilyen aranyszélű kendő lehetett a szubbotyici temető egyik sírjában is. Egykori leírásokból és néprajzi párhuzamokból pedig arra következtethetünk, hogy prémekkel is szívesen díszítették felsőruházatukat.
A könyv A ruházat anyaga és értéke című fejezettel zárul, amely a korabeli történeti források segítségével idézi fel honfoglaló elődeink tarka ruhákban pompázó, színes világát.