nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
MZ/X
Milyen lesz az „újmagyar”?

Olvasónk arra kíváncsi, hogy a Mézga családban szereplő Köbüki által használt „újmagyar” nyelv mennyire hasonlít a 30. században használt valódi magyar nyelvre. Nos, nem jobban, mint a rajzfilmben ábrázolt 30. századi Magyarország a 30. század valódi Magyarországára.

Fejes László | 2011. április 28.
|  

Epau álnevű olvasónk érdekes kérdéssel fordult hozzánk:

Elképzelhető, hogy a magyar nyelv valamelyik következő fázisában hasonlítani fog a Mézga család című rajzfilmben megismert "újmagyar nyelvre"? Ugyanis a mai magyar nyelvben ugyanaz a tendencia figyelhető meg, ami az "újmagyar nyelvben": rövidítések, becézett- és mozaikszavak használata. Egyre gyakrabban lehet hallani: pézsé (papírzsebkendő), kolvez (kollégiumvezető), csopfog (csoportfoglalkozás), ofő (osztályfőnök), ofői (osztályfőnöki), tom (tudom), csörizni (csörgetni), teló/telcsi (telefon), tézé (témazáró), doga/doli (dolgozat), kistag (kistagozat)

A kérdésre azért nehéz válaszolni, mert a Mézga családbeli „újmagyar”-ról viszonylag kevés adatunk van. A leghosszabb „újmagyar” mondatok abban a részben hangzanak el, amelyben MZ/X először felbukkan (első mondata 12:15-nél):

Megfigyelhetjük,  hogy MZ/X nyelve az esetek többségében olyan, mintha a mai magyar mondatokból csak a szavak első szótagját mondanánk ki (ezt alább még pontosítani fogjuk). Az olvasónk által említett becézett vagy mozaikszavakat azonban nem sikerült azonosítani: nem kizárt, hogy vannak ilyenek is, de elsősorban nem ezek a jellemzőek.

Ami változott

Először tekintsük át, hogy mi az, ami megváltozott az elképzelt 30. századra! Első pillantásra valóban a fent ismertetett elsőszótagos szabály működik. Vannak ugyan kivételek, így például a televízióból telev lesz – ezen a ponton máris meg kell jegyeznünk, hogy ez aligha lesz így a valóságban: sokkal valószínűbb a tévé továbbélése valamilyen formában, már ha egyáltalán ismert lesz a fogalom. Azt is észrevehetjük, hogy az összetett szavaknak nem csak első szótagja, hanem minden tagjának első szótagja megmarad, így lesz az atomkorból atkor, a fénykaszniból fénykasz stb. Hasonló módon megmaradnak az igekötők is, így lesz az időkibővítőből idkibőv.

Azt is megfigyelhetjük, hogy nem egyszerűen az első szótagról, hanem a lehetséges maximális első szótagról van szó. A kap-csol igéből nem kap, hanem kapcs lesz. Érdekes szabályszerűségnek tűnik, hogy amennyiben hosszú mássalhangzó jönne létre, akkor az megrövidül: a 'megkeresem a lexikonban' nem *mekkerlex, hanem mekerlex lesz. Hasonló módon egy másik részben a tegnap keresettből teker, és nem *tekker lesz (10:45-nél).

Mennyire képzelhetőek el ezek a változások? Az, hogy a szavak a nyelvtörténet során rövidülnek, általános tapasztalat. Bizonyára szinte mindenki ismeri a feherü varu rea meneh hodu utu rea mondattöredéket: az ómagyarban (nem abban a nyelvállapotban, a 30. században fognak így nevezni, hanem abban, amelyet ma nevezünk így, azaz 10-16 században,  mégpedig ennek az első felében) még sok ma mássalhangzóra végződő szó végén még magánhangzó állt. A feherüből azóta fehér, a varuból vár, a hoduból had, az utuból út lett. Más nyelvek történetéből ennél sokkal radikálisabb kopásokat is ismerünk: a franciában például minden eltűnt, ami a hangsúlyos szótag után állt.

Kevésbé valószínű azonban, hogy az összetett szavakban is csak az összetételi tagok vége kopna. Sokkal valószínűbb, hogy a rövidülés szabálytalanabb lenne, és a szóhatár figyelembevétele nélkül, inkább az alakban megtalálható hangkapcsolatok természetének megfelelően menne végbe. Ha viszont az összetétel elhomályosul, akkor a szó a tőszavakhoz hasonlóan kezd viselkedni, azaz ebben az esetben is az egyszótagúra való kopást várnánk.

A képzeletbeli „újmagyar”-ban végbement erős kopásnak nyelvtani következménye is van: eltűntek a ragok. A ragoknak azonban nagyon fontos szerepük van a magyarban: elképzelhető-e, hogy az idők során majd eltűnnek? Igen, elképzelhető. Ez történt például az újlatin vagy a germán nyelvek története során is: valamikor egy szónak több nyelvtani alakja is lehetett, ám ezek száma radikálisan csökkent, sok esetben csak egyetlen szóalakkal számolhatunk. Ezek a változások mind megtörténhetnek, nyilván az ötletet is az ilyen ismertebb nyelvtörténeti változások adták – ebből a szempontból tehát az „újmagyar” teljesen hiteles.

Mi lesz veled, drága nyelvünk?
Mi lesz veled, drága nyelvünk?

Mi nem változott?

A fentebb említetteken kívül, úgy tűnik, az „újmagyar” a mai magyar vonásait őrzi. A feltételezett változások hitelességével szemben éppen ez a változatlanság az, mely igen furcsa.

A ragozás megszűnésével ugyanis ki kellene alakulnia valamilyen rendszernek, mely a nyelvtani viszonyokat továbbra is jelöli. Ez nem jelenti, hogy bizonyos nyelvtani kategóriák ne tűnhetnének el: vannak nyelvek, melyek nem jelölik az időt (ha azt mondom, hogy tegnap, akkor úgyis világos, hogy a múltról van szó, ezt nem kell külön jelölni), és nincs szükség esetekre sem: a nyelvtani viszonyokat jelölheti a szórend, névutók stb. Az „újmagyar”-ban azonban ilyeneknek nyomát sem látjuk. A mai magyarról könnyen fordítunk újmagyarra, de fordítva már nem menne: az „újmagyar” szem egyarán megfelelhet a mai szem, személy, szemérem, szemét, szemű stb. szavaknak. Egy ilyen nyelven pedig képtelenség lenne kommunikálni.

Az is feltűnő, hogy az „újmagyar” hangkészlete is teljesen megegyezik a mai magyaréval. Ha olyan erős lekopás menne végbe egy nyelvben, mint az elképzelt „újmagyar”-ban, akkor a legvalószínűbb, hogy a nyelv hangkészlete gazdagabbá válna, újabb hangok jelennének meg, illetve a korábbi variációk, jelmegkülönböztető szereppel nem bíró különbségek funkciót nyernének. Az egyszótagúság mellett feltehetően megjelenne a tónusok megkülönböztető szerepe, azaz a hasonló hangokból álló szavak jelentése különbözne aszerint, hogy milyen intonációval ejtjük őket. De még ha a kopást más eszközökkel is ellensúlyozná a nyelv, akkor is elképzelhetetlen, hogy ezer év alatt semmiféle hangváltozás ne menjen végbe a lekopáson kívül.

Milyen lesz az „újmagyar”?

Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy az „újmagyar” minden szava azonosítható a mai magyar alapján. Egészen biztos, hogy ezer év alatt rendkívül sok jövevényszó kerülne a magyar nyelvbe. Egy ezer évvel ezelőtti magyar beszélő nem azért nem értené a mai cimbora, papucs, mester vagy spájz szavunkat, mert annak hangalakja az idő múltával annyira megváltozott, hanem azért, mert az ő idejében a magyar nyelvben még nem volt meg.

Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy az „újmagyar” biztos nem olyan, amilyen a magyar a 30. században lesz, de nem azért, mert az a változás nem képzelhető el, amelyet megfigyelhetünk benne (még ha mértéke kevéssé is valószínű), hanem azért, mert egészen biztos, hogy más változások is végbemennek majd.

Na jó, de akkor milyen lesz?

A probléma az, hogy a nyelvi változások nem jósolhatóak meg előre. Általános tendenciák vannak ugyan, de hogy ezek konkrét esetekben hogyan mennek végbe, azt nem tudhatjuk.

Példáink között láthattuk, hogy a szóvégek kopása gyakran a ragozás leépülésével jár együtt. Az ómagyarban is megindult a szóvégek lekopása, joggal számíthattunk volna arra, hogy a ragozás is visszafejlődik. Ennek azonban éppen az ellenkezője történt: új esetragok alakultak ki, az esetrendszer olyan gazdag lett, mint soha korábban.

Hiába vizsgáljuk a nyelvtant, csak azt tudjuk belőle megállapítani, hogy milyen irányba fejlődhet – azt, hogy milyen irányba fog, nyelven kívüli tényezők határozzák meg. Ahhoz tehát, hogy a nyelv jövőjét megjósolhassuk, a társadalmi folyamatokat is meg kell tudnunk jósolni. A jövőben általánossá váló nyelvi formák valószínűleg már ott lapulnak valakiknek a nyelvhasználatában: amikor ők olyan helyzetbe kerülnek, hogy mások számára mintául szolgálhatnak, nyelvi mintáik általánosabbá fognak válni. Hogy ez mikor, hogyan, kikkel fog megtörténni, azt nem tudhatjuk előre.

Milyen lesz az „újmagyar”?

A képet tovább bonyolítja, hogy a különböző változási folyamatok interakcióba kerülhetnek, erősíthetik vagy lassíthatják egymást. Éppen ezért a nyelvi változást megjósolni éppen olyan nehéz, mint az időjárást. Arról lehet sejtelmünk, hogy holnap milyen lesz az idő, de ahogy egyre távolabb nézünk a jövőbe, egyre bizonytalanabb a kép.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
15 El Mexicano 2011. május 1. 21:34

Megnéztem közben az MLR-ben is az [-s] kérdését. Azt írja, hogy erről még nem mondták ki az utolsó szót, és egyes romanisták szerint az olaszban és a románban az -i, -e az -es, -as fonetikai folytatása, ami ellen viszont az szól, hogy az [-s] éppen éppen nyitja a megelőző magánhangzót, nem pedig zárja.

"La -s era marca de plural en bastantes puntos de la declinación latina y también marcaba la segunda persona del singular en los verbos. Esta situación se conserva en lenguas como el cast. lobo-s, casa-s, canta-s. Sin embargo, en italiano y rumano esa marca es ahora -i, -e: it. lup-i, cas-e, cant-i, rum. lup-i, cas-e, cânţ-i. Para explicar el origen de -i, -e se han propuesto varias explicaciones. Algunos romanistas piensan que -i, -e son producto de la evolución fonética de -ES, -AS; en algunos casos el proceso se concibe como un cierre de las vocales provocado por la [s], pero esta hipótesis tiene en contra el hecho de que la [s] parece abrir las vocales (como sucede en andaluz), en lugar de cerrarlas; [...]."

14 El Mexicano 2011. május 1. 20:58

@Fejes László (nyest.hu): Igen, amit mondasz, azt nevezik az újlatin terminológiában (szemi)kultizmusnak, vagyis amikor bizonyos szavak valamilyen okból nem követik teljes mértékben az egyébként természetes fonetikai változásokat. (Bár a szemi- jelző itt csak a változás mértékére utal, pl. a siglo (< saeculu)szemikultizmus, mert a változás félig végbement; kultizmusként *século lett volna, teljesen népi fejlődés útján pedig *siejo). A "valamilyen ok" pedig kétféle lehet (a terminológia nem tesz köztük különbséget):

1. utólagos átvétel a klasszikus írott nyelvből;

2. amit leírtál (vagyis a nép valamiért hű marad az eredeti szóalakhoz, ezek általában vallási szavak).

De természetesen nem csak a Diosra igaz ez: pl. espíritu 'lélek' (természetes úton *esperdo lenne), fe 'hit' (*he lenne, csak így összetéveszthetővé válna az he < habeo alakkal), santo (népi úton sancho, névként létezik) stb.

Egyébként én pont fordítva tudom, miszerint az -s eltűnése éppen keleten későbbi fejlemény, és hogy állítólag eredetileg ott is -s volt a többes szám jele. (Különben meg ott van a rétoromán, főleg a friuli, ott sem tűnt el az -s; kérdés persze, hogy nyelvtörténetileg mennyire beszélhetünk "keletről" az esetükben, mert Itáliában beszélik.)

13 Fejes László (nyest.hu) 2011. május 1. 20:34

@El Mexicano: Szó sincs ellentmondásról. A nyelvészek valahol meghúzzák a korszakok határát, de ez nem azt jelenti, hogy az egyes korokban változatlan a nyelv, és a másik korba átlépve hirtelen megváltozik. A változás folyamatos. Az -s az 5.-6. században kopott le (már ha tényleg lekopott) a nép nyelvéből (amit esetleg még nem hívunk kasztíliainak vagy spanyolnak, de már nem is az, amit úgy általában latinnak szoktunk hívni, sőt, már a vulgáris latinnak is elég „elfajzott” ;) változata), de még megvolt a műveltek használatában (különösen azoknál, akik gyakran forgattak írott szövegeket. (Egyébként ha az -s lekopása tényleg ugyanúgy végbement nyugaton, mint keleten, akkor az tényleg pont amellett szól, hogy még latinról, és ne utódnyelvekről beszéljünk.)

Egyébként teljesen igazad van, amikor rámutatsz, hogy a folytatók tipikusan az accusativusi formából származnak, tehát Dio-nak kellene lennie. Mi a legkézenfekvőbb magyarázat az -s-re? Pontosan az, hogy a (klasszikus(abb)) latin hatott rá! Kit érdekel, ha a nép ezt-azt elhagy a szó végéről, de persze csak akkor, ha nem „szent nevek”-ről van szó! Nehogy már az Isten vagy Jézus nevét csak úgy csonkítgassák! És megmarad.

Emlékezetem szerint van egy érdekes fejlődési csavar az arabban (pontosabban a beszélt arabban – de talán ott sem mindben) Allah nevében is, ez nem ment át egy egyébként szabályos változáson – hirtelen nem sikerült pontos forrást találnom, úgyhogy nem akarok hülyeséget írni, hogyan.

12 El Mexicano 2011. május 1. 18:55

@Fejes László (nyest.hu): Akkor itt két okból is óriási ellentmondás van:

1. Az 5–6. században a nyelvészek szerint még javában latinul beszéltek az Ibériai-félszigeten, azaz még nem indult meg a differenciálódás, legalábbis a korabeli dokumentumok semmi jelét nem mutatják ennek (Historia de la lengua española, Rafael Cano, 2004).

2. Ebből kifolyólag értelmezhetetlen az, hogy a "latin hatására", hiszen ez volt a lakosság anyanyelve.

A kérdés itt csupán az, hogy miért az alanyesetből származik a szó, nem pedig a tárgyesetből (úgy *Dio lett volna). Mindenesetre írtam ez ügyben a spanyol nyelvész ismerősömnek, ha megérkezik a válasz, megosztom.

11 Fejes László (nyest.hu) 2011. május 1. 18:38

@El Mexicano: Senki nem állította, hogy a Dios latin jövevényszó. Az állítás csupán úgy hangzott, hogy a latin hatására maradt meg / került vissza az -s. Az -s lekopása az 5.-6. században ment végbe, ha ezt az időszakot így vagy úgy túlélte, akkor már tök mindegy, h mit mutatnak az 1075-ös adatok.

10 El Mexicano 2011. május 1. 11:32

Egyébként utánanéztem a CORDE-ban, és a Dios szó már 1075-ből dokumentált (még előbbről, mint a Poema del Çid), ami azt a feltevésemet erősíti, hogy örökölt szó:

"Sepan quantos esta carta vieren como nos don Alfonso por la gracia de Dios rey de Castilla de Toledo ..., etc ... viemos dos cartas, la vna del rey don Alfonso nuestro visabuelo escrita en pergamino de cuero e sellada con su sello de cera colgado, e la otra del rey don Fernando nuestro padre, que Dios perdone, escrita en pergamino de cuero e sellada con su sello de plomo colgado..."

'Tudják meg, valahányan e levelet majd látják, hogy mi, Alfonso, Isten hálájából Kasztília, Toledo királya... stb.'

9 El Mexicano 2011. május 1. 11:03

@Fejes László (nyest.hu): Igen, az -s csak keleten tűnt el eredetileg – ill. a galloitáliai nyelvekben az olasz hatására –, viszont már újkori fejleményként nyugaton is, méghozzá a franciában (ahol csak mondat közben ejtik, ha a következő szó magánhangzóval kezdődik), ill. a népiesebb délspanyol nyelvjárásokban.

A Dios nem kerülhetett "vissza" a latinból a spanyolba, mivel a természetes fonetikai változást mutatja (Dĕus ['de.us] > *dieos ['dje.os] > Dios ['djos]), ami csak a népi úton örökölt szavakban ment végbe. Ha úgy lett volna, ahogy Tamás írja, akkor az maradt volna Deus spanyolul is, ahogy portugálul. Abban igaza lehet, hogy mivel az alanyesetből származik (vallási szó), tehát szemikultizmus.

Különben nagyjából ugyanarról beszélünk szerintem, csak másképp közelítettem meg a kérdést. Egy biztos: fonetikailag a többes birtokos/részes eset -arum, -orum, -ibus végződései nem tűnhettek volna el (ezek pl. a spanyolban > *-aro, *-oro, *-ebos végződéseket adtak volna), tehát ezek esetében minimum más oka volt az eltűnésnek. Alapjában véve egyébként Hermannal értek egyet, miszerint ugyanaz a végződés a különböző deklinációkban többféle esetet jelenthetett, a végén az egész rendszer "összekavarodott".

8 Fejes László (nyest.hu) 2011. május 1. 10:33

@El Mexicano: Kicsit utánanéztem nálam okosabbaknál (Tamás Lajos, Herman József). Mindketten elsősorban hangtani okokra vezetik vissza a latin esetrendszer lebomlását. Ehhez elsősorban az -m lekopása, ill. a magánhangzó-hosszúság oppozíciójának megszűnése váltotta ki, ezek következtében ugyanis egy halom függő esetbeli végződés egybeesett. (Sőt, pl. az -a végűeknél rögtön a nominativus is.)

Az -s megítélése különböző: Tamás az -m lekopásával együtt említi, Herman szerint csak a keleti területeken ment végbe. Herman említi, hogy egyes elképzelések szerint a nyugati területeken való megmaradás valójában visszalatinosodás eredménye (azaz a művelt városi, a klasszikus latinhoz visszatérni igyekvő beszéd hatása), de ellenérvként említi, h az -s megmaradt Szardínián is, ahol nem volt jelentős urbanizáció. (Tamás erről nem szól, de pl. a Deus esetében külön említi, hogy a latinból került vissza a spanyolba – nem világos, h itt egyszerűen az urvbanizációs elképzelésre utal, vagy ebben az esetben a dolog konkrétan igazolt.)

Herman a másik fő okként jelöli meg, hogy a különböző deklinációkban eleve különböző végződések voltak, a különböző deklinációkon belül más-más volt a homonim alakok disztribúciója. Ennek következtében a változások deklinációról deklinációra terjedtek, míg végül lényegében teljesen ki nem egyenlítődtek.

Összefoglalója végén Herman összeveti a névszó- és az igeragozás történetét is, és megállapítja, hogy az igeragozás leépülését az tette lehetővé, hogy voltak más eszközök is a pótlására, szemben az igeragozással, ahol nem. Tehát lényegében azt mondja, amit én fent: az elöljárószók használata lehetővé tette, hogy a folyamat ne fékeződjön, de szó sincs arról, hogy magát a folyamatot ez váltotta volna ki!

7 El Mexicano 2011. április 30. 23:16

@tenegri: Így értettem én is, csak akkor nem jól fogalmaztam: az újlatin nyelvekben ez indifferens szerintem, legalábbis nem tudok ilyenre példát. A logika azt mondatná, hogy a fonetikai fejlődésben nincsenek kivételek, ami pedig látszólag az, annak valójában nem fonetikai oka van. Pl. a latin sĭne 'nélkül' > spanyol sin látszólag kivétel, ugyanis ez fonetikailag *sen kellett volna, hogy legyen (vö. portugál sem, olasz senza stb.): valószínűleg az óspanyol nin 'sem' (< nĕc, a non végződésével) analógiájára van benne e helyett i.

6 tenegri 2011. április 30. 22:08

@El Mexicano: "Az újlatin nyelvekben szerintem nem igazán értelmezhető az, hogy "fontos szerepe volt, ezért nem tűnt el", mert ami fonetikailag lekopott, az mindenhol lekopott az örökölt szavakban, ami pedig nem tűnt el, az mindenhol megmaradt, tapasztalatom szerint. Pl. a spanyol a latin szóvégi -s-t mindenhol megőrizte, akkor is, ha semmi szerepe nem volt: vö. TRES > tres (lehetett volna nyugodtan tre is), CANTAMUS > cantamos (nem történt volna semmi, ha cantamo lesz belőle, ahogy a római olaszban)"

Szerintem itt nem jól értetted az eredeti megállapítást: a "fontos szerepe volt, ezért nem tűnt el" olyan esetekre vonatkozik, amikor a "fontos szerep" kivételével amúgy eltűnt az adott dolog (és nem a szerepe miatt, hanem mert pont épp ez a változás zajlott le az adott nyelvben). Azaz pl. az észtben a szóvégi n eltűnt, kivéve ott, ahol az eltűnése kényelmetlenséget okozott volna. De magát az eltűnési folyamatot nem az n fontos/lényegtelen szerepe indította el, hanem ez simán egy szokásos, voltaképp véletlenszerű változási jelenség.

5 El Mexicano 2011. április 30. 21:34

@Fejes László (nyest.hu): "Az elöljárók megléte biztosan nem vezetett a végződések lekopásához" – a lekopásukhoz persze, hogy nem, hiszen ez fonetikai ok lenne. A spanyolban pl. a szóvégi -e kivételével – és ez is csak a -ce, -le -ne, -re, -se, -te/-de szótagokban – semmi nem kopott le, legfeljebb a rövid magánhangzó nyílt meg (ŭ > o, ĭ > e): CANTAMUS > cantamos. Inkább arra akartam kilyukadni, hogy bizonyos esetragokat az élőbeszédben nem használtak, mert elöljárószóval helyettesítették.

A fonetikai fejlődés leginkább az alanyeset, a tárgyeset és a határozói eset összeolvadását okozta:

sing. nom. LUPUS ['lupo(s)]

sing. acc. LUPUM ['lupõ]

sing. abl.–dat. LUPO ['lupo]

sing. gen. LUPI ['lupi]

pl. nom. LUPI ['lupi]

pl. acc. LUPOS ['lupos]

pl. abl.–dat. LUPIS ['lupes]

pl. gen. LUPORUM [lu'porõ]

Az egyes szám alany-, tárgy-, határozói és részes esete között tehát egy o-tövű főnévnél nem volt különbség a kiejtésben a klasszikus kor végére. A birtokos esetet felváltotta a DE+abl.: DE LUPO, ill. DE LUPIS~LUPOS.

Az igeragozásban csak az -m és az -t tűnt el, de az -m már a klasszikus korban nem hangzott, a -t csak később (-t > -d > 0), ezzel csak az E/1. és E/3. alakok között tűnt el a megkülönböztetés, mert pl. conj. CANTE(M), CANTES, CANTET > sp. cante, cantes, cante (de pl. az olaszban az -s is eltűnt, ezért ott E/1=E/2=E/3: canti, canti, canti).

Az újlatin nyelvekben szerintem nem igazán értelmezhető az, hogy "fontos szerepe volt, ezért nem tűnt el", mert ami fonetikailag lekopott, az mindenhol lekopott az örökölt szavakban, ami pedig nem tűnt el, az mindenhol megmaradt, tapasztalatom szerint. Pl. a spanyol a latin szóvégi -s-t mindenhol megőrizte, akkor is, ha semmi szerepe nem volt: vö. TRES > tres (lehetett volna nyugodtan tre is), CANTAMUS > cantamos (nem történt volna semmi, ha cantamo lesz belőle, ahogy a római olaszban) stb. Így van ez az alanyesetből származó szavaknál is, melyek szintén megtartották az -s-t, bár ebből kevés van (DEUS > Dios, RES > res mint 'jószág'),

4 Fejes László (nyest.hu) 2011. április 30. 20:31

@El Mexicano: Az elöljárók megléte biztosan nem vezetett a végződések lekopásához. Az viszont helyes megállapítás, hogy ha csak a végződések jelölték volna a mondatbeli szerepeket, akkor a ragozás aligha szűnhetett volna meg ilyen könnyen. Viszont pl. az alany és a tárgy megkülönböztetésében kizárólag a végződések vettek részt, ezek mégis lekoptak – persze ki kellett fejlődnie egy másik eszköznek, amely a két szerepet megkülönbözteti: erre szolgált a szórend megszilárdulása.

Az igeragozást alaposan meg kell nézni ahhoz, hogy megállapítsuk, az miért nem épült le teljesen (mármint az újlatinban, mert az angolban pl. a személyragozás gyakorlatilag eltűnt). Inkább olyasmiről lehet szó, hogy bizonyos lekopások nem mentek végbe, mert a funkciójuk „védte” őket. Pl. az észtben mindenhol lekopott a szóvégi n, kivéve az egyes szám első személyben, mert ott fontos megkülönböztető funkciója volt.

3 Fejes László (nyest.hu) 2011. április 30. 20:22

@doncsecz: Az említett kísérlet egészen másról szólt, és nem épült semmilyen olyan tudásra, amelyet a nyelvek megfigyeléséből nyerünk. Ezzel szemben én azokra a kutatási eredményekre támaszkodtam, amelyek arról szólnak, hogy tipikusan hogyan szokott egy nyelv változni. Természetesen ezek alapján sem lehet pontosan megjósolni, hogy egy adott nyelv pontosan hogyan fog fejlődni, de itt nem erről van szó, hanem arról, hogy mit mondhatunk biztosan, hogyan nem. És nyilván játék, hiszen Romhányi sem komolyan gondolta, hogy ilyen lesz a magyar.

2 El Mexicano 2011. április 30. 12:45

A ragok lekopása eléggé érdekes kérdés. Amit tudok, legalábbis az újlatin nyelvek vonatkozásában, az, hogy a névszóragozás radikális leegyszerűsödésének nem csak fonetikai (sőt, elsősorban nem fonetikai) okai vannak, hanem egészen egyszerűen az, hogy már a ragozott névszókat is a köznyelvben valamilyen elöljáróval használták (persze ennek oka lehet éppen az, hogy bizonyos alakok között a köznyelvi ejtésben már nem volt különbség), így gyakorlatilag nem volt szükség a névszóragozásra. Ezt pedig az a tény is igazolja, hogy ha csupán fonetikai okai lettek volna a névszóragozás leegyszerűsödésének, akkor éppúgy eltűnt volna az igeragozás is, ami viszont nem tűnt el, sőt, újabb szintetikus alakok is keletkeztek.

1 doncsecz 2011. április 30. 10:18

Ez elég kísérletszerű elképzelés arról, milyen lesz ezer év múlva a magyar, melyet aligha lehetne a Romhányi által megalkotott mesterséges nyelvre vetíteni. Az egyiptomi király kísérlete az első nyelv meghatározására is ilyen, miután a pár évig elzárt gyermekek első szava a bekosz volt, amit a fríg nyelv kenyeret jelentő szavával azonosítottak, így lett az ilyen elképzelések neve frigid.

Információ
X