nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Családfák helyett
Nyelvek tündöklése és bukása

Miben befolyásolhatja az ausztrál nyelvek kutatása a finnugor nyelvekre vonatkozó ismereteinket? Vajon tényleg a családfa a legalkalmasabb a nyelvek viszonyainak ábrázolására?

Fejes László (Rénhírek) | 2010. szeptember 20.
|  

Robert Malcolm Ward Dixon ausztrál nyelvész The Rise and Fall of Languages (A nyelvek tündöklése és bukása) című, 1997-ben publikált könyvében egy új elméletet vázol fel. Milyen módon érinti, érintheti ez mindazt, ami a finnugor és uráli nyelvek történetéről eddig gondoltunk?

Dixon abból indul ki, hogy a történeti nyelvtudomány a nyelvek rendszerezésekor nyelvcsaládokat igyekszik megállapítani. A nyelveket ősnyelvekre igyekszik visszavezetni, megpróbálja kideríteni, mely nyelvek tartoztak össze és mikor, hogyan váltak el egymástól. Ez a modell igen sikeres volt Eurázsia, illetve Amerika nyelveinek leírásakor, Afrikában és Ausztráliában azonban jóval nehezebben boldogultak a nyelvészek: bizonyos nyelvek egyértelműen összetartozónak tűntek, ugyanakkor mégsem sikerül őket nyelvcsaládokba rendezni.

Ausztráliai benszülöttek. Mit mondhatnak a finnugor nyelvekről?
Ausztráliai benszülöttek. Mit mondhatnak a finnugor nyelvekről?
(Forrás: Wikimedia commons)

Dixon megállapítása szerint a családfamodell csak bizonyos társadalmi konstellációkban működik: amikor egy közösség valamilyen gazdasági vagy technikai innovációnak köszönhetően a szomszédos közösségeknél erősebb lesz, azokat meghódítja vagy befolyása alá vonja, nyelvét is kiterjeszti rájuk. Az a terület, ahol a nyelvet használják, megnő, és a távolabbi területeken egymástól függetlenül változik, míg külön nyelvvé nem válik. Az új nyelvek közül a sikeresebbek ismét újabb területekre terjedhetnek, és a folyamat kezdődik elölről. A folyamatos expanziónak köszönhetően terjedelmes családfák jöhetnek létre.

Szerinte a nyelvek változásának egy másik modellje is lehetséges, ez pedig akkor érvényesül, amikor egy területen kis közösségek élnek egymás szomszédságában, és hosszú időre egyensúlyi helyzet alakul ki közöttük. Ilyenkor az érintkező nyelvek folyamatosan hatnak egymásra, de ahelyett, hogy az egyik kiszorítaná vagy egyoldalúan befolyásolná a másikat, kölcsönösen hatnak egymásra.

Az adott terület nyelvei között egységesülés megy végbe (nem pedig folyamatos megoszlás, mint az expanzió során), de nem olyan módon, hogy bizonyos jelenségek a terület teljes részére kiterjednek, hanem úgy, hogy bár a terület jelentős, akár túlnyomó részén elterjednek. Az egyes jelenségek elterjedtsége tehát különböző lesz. Míg az expanziók idején az egyes (akár nyelveken átnyúló) nyelvi jelenségek határai (az úgynevezett izoglosszák) gyakran egybeesnek (hiszen a terjedő nyelvek, nyelvváltozatok egyszerre „viszik” őket), az egyensúlyi helyzet idején véletlenszerűen oszlanak meg.

A történelem során az egyensúlyi helyzetek és az expanziós korszakok váltogatják egymást. Jelenleg szinte a Föld egésze expanziós korszakban van, mely valamikor a 15.-16. században, a gyarmatosítással kezdődött (ennek során néhány újlatin nyelv és germán nyelv Európán kívül is dominánssá vált, de az orosz is ekkor kezdett erősen terjedni kelet felé), a történelem korai szakaszaiban viszont nem lehetett ritka az egyensúlyi helyzet sem. Afrika belső területein, de különösen Ausztráliában ez a legutóbbi időkig megmaradt, és a kutatók még idejében érkeztek, hogy zavarba eshessenek a máshol tapasztalttól gyökeresen eltérő viszonyoktól.

A tipikus expanziós helyzetekben a nyelvek viszonyának felderítése, ábrázolása viszonylag egyszerű. Tipikus egyensúlyi helyzetben viszont a kép diffúz, nem tudunk jó rendszerezéssel előállni. Ráadásul a két állapot (különösen kisebb területeket figyelembe véve) folyamatosan váltogatja egymást. Egyensúlyi helyzet alakulhat ki például egy nyelv nyelvjárásai között. A tartós egyensúlyi helyzet elmoshatja a korábbi expanzióban kialakult tiszta viszonyokat, egy expanzió eltüntetheti a korábbi egyensúlyi helyzet nyomait.

Hasonló jelenségekre találunk példát a finnugor nyelvek történetében is. Rengeteg tényező utal arra, hogy az ugor egység felbomlásakor a magyar és az obi-ugor alapnyelv, azaz a manysi és a hanti elődjének beszélői elszakadtak egymástól, és az obi-ugor alapnyelv csak jóval később vált két nyelvvé. A családfamodell szerint ezekben a nyelvekben lehetnének olyan újítások, amelyek az ugor egység felbomlása előtt mentek végbe (ezek mindhárom nyelvben őrzik nyomukat), lehetnek olyanok, amelyek az ugor egység felbomlása után, de az obi-ugor egység felbomlása előtt, az úgynevezett obi-ugor alapnyelvben mentek végbe (ezeknek a manysi és a hanti őrzi nyomát), illetve olyanok, amelyek a nyelvek önálló életében mentek végbe (ezeknek csak az adott nyelv őrzi nyomát). Elvben tehát ki van zárva, hogy egy újítás csak a magyarban és a manysiban ment volna végbe, a hantiban nem.

Mégis akad ellenpélda. A ’3’ jelentésű szó az összes uráli nyelvben l-t tartalmaz (vagy tartalmazott), csupán a magyarban és a manysiban van az l helyén r. Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik, hogy még a viszonylag egységes obi-ugor nyelv oszlott nyelvjárásokra, és egyes nyelvjárásokban megmaradt az l, másokban megjelent az r. Ez egy viszonylagos egyensúlyi helyzet volt, hiszen egyik változatnak sem sikerült „legyőzni” a másikat. Amikor a későbbi magyar beszélői elszakadtak a többiektől, ez a szakadás nem e nyelvjárási határ mentén történt: az elszakadók kizárólag vagy főleg az r-es nyelvjárást (nyelvjárások valamelyikét) beszélték, míg a maradók közül mindkét nyelvjárás beszélői megtalálhatóak voltak. Egy másik lehetőség, hogy a két nyelv (az ősmagyar és az obi-ugor alapnyelv) már különállónak volt tekinthető, amikor az ősmagyar és egyes obi-ugor nyelvjárások, a későbbi manysi elődei között egyfajta kapcsolat (egyensúlyi vagy egy irányba ható) jött létre, és vagy az ősmagyar újítása került be az obi-ugor nyelvjárásokba, vagy fordítva. A két lehetőség közül azért is nehéz választani, mert amúgy sincsenek pontos kritériumaink arról, hogy egy nyelv mikor válik ketté, a korabeli viszonyokról pedig csak találgathatunk.

Jóval közelebbi probléma a finnségi nyelvek viszonya. A finnségi nyelveket a családfán úgy szokták ábrázolni, mint amelyek egyszerre váltak ki az alapnyelvből: míg a családfa legtöbb helyen két ágra szakad, itt rögtön nyolcra. (Egyesek ugyan megpróbálnak megkülönböztetni egy északi és egy déli ágat, de ez a próbálkozás nem egészen meggyőző.) Eleve problémás a finn helyzete, hiszen a mai Finnország területére egyfelől délnyugatról, a mai Észtország területéről érkeztek a finnségi beszélők, másfelől Karjalából: igen eltérő dialektusokat beszéltek, melyek ma is éles nyelvjárási határt képeznek az ország közepén. E nyelvjárások között számos kiegyenlítődés ment végbe, a mai finn irodalmi nyelv egyfajta kompromisszumnak tekinthető. De ha nem is a nyelveket, csupán nyelvjárásokat próbáljuk meg családfaszerűen rendezni, akkor is kudarcot vallunk.

Az utóbbi időben felmerült annak a lehetősége is, hogy az uráli alapnyelv valójában nem is egy alapnyelv volt, hanem olyan nyelvek csoportja, melyek között (egyensúlyi helyzetben) sok hasonlóság jött létre. Ez lenne a magyarázat arra, hogy egyes rekonstruált alapnyelvi szavaknak nem találjuk meg folytatóját minden mai nyelvben. Az elképzelés támogatói szerint azért, mert ezek nem is voltak meg. Csakhogy ez nem túl meggyőző magyarázat, pontosabban nincs szükség erre a magyarázatra: természetes dolog, hogy a nyelvből bizonyos szavak kiszorulnak.

A probléma nem is igazán az, hogy ne lenne elképzelhető, hogy egységes alapnyelv helyett valóban több, erős nyelvtani és szókincsbeli egyezéseket mutató nyelv terjedt szét, és csak a távoli jövőből tűnik egységes nyelvnek. Az igazi probléma az, hogy nincsenek kritériumaink arra, hogy a kétféle helyzetet megkülönböztessük egymástól: az elképzelés támogatói pedig meg sem próbáltak ilyen általános kritériumokat felállítani, hogy aztán a konkrét adatokkal igazolhassák elképzelésüket. De ellentmond az elképzelésnek az is, hogy ilyen fejlődésre egy példát sem figyelhettünk meg. A spanyol és a portugál közel állnak egymáshoz, de sehol nem tapasztaltuk azt, hogy a gyarmatokon összeolvadtak volna. Sőt, az egyes spanyol gyarmatokról még ma is meg lehet mondani, hogy mely spanyol nyelvjárást beszélte a bevándorlók többsége. Ez persze nem jelenti, hogy a nyelvjárások keveredésekor az egyik nyelvjárás tisztán megmarad, mások teljesen eltűnnek, de igen ritka az a helyzet, amikor a kiegyenlítődés során mindegyik nyelvváltozat hasonló mértékben járul hozzá az újonnan kialakuló egységes(ebb) változathoz. (Ezért is nem mosódhatott el a keleti és nyugati finn nyelvjárások határa.)

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 mr_extreme 2010. szeptember 20. 14:19

Jó ellenpélda (?) az utolsó bekezdés második felére Dél-Amerika és a Portuñol nyelv, ami a spanyol és portugál keveréke.

Argentinában meg egy olasszal keveredett spanyol változat van, de az annyira nem keveréknyelv, bár a kiejtése annyira olaszos hogy aki nem beszél (elég jól) olaszul és/vagy spanyolul az olasznak hiszi.

Információ
X