nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
  • aphelion: @Cypriánus: Nyilván nem "teljesen szabad" minden egyén (nem is világos hogy ez egyáltalán ...
    2019. 09. 20, 17:44  Anti-PC shaming
  • Cypriánus: @aphelion: Sajnos ez így nagyon sarkított amit írsz 1) biológia: nem akarlak kiábrándítani...
    2019. 09. 20, 16:34  Anti-PC shaming
  • aphelion: @Cypriánus: Azért kérdeztem rá, mert az eredendő bűn egy vallási doktrína, azon alapul hog...
    2019. 09. 20, 15:26  Anti-PC shaming
  • Cypriánus: @aphelion: Ez hogy jön ide? Nézd, először is definiálni kéne mit értesz rajta. Biológiai m...
    2019. 09. 20, 14:27  Anti-PC shaming
  • aphelion: @Cypriánus: "mélységesen hiszek az ember alapvető céltévesztettségében ( nevezzük eredeti ...
    2019. 09. 20, 12:24  Anti-PC shaming
A nyelvész majd megmondja
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Közkinccsé tenni – titokban
Hogyan adjunk ki összegyűjtött tanulmányokat?

Mit jelent a szövegkiadás? Elég, ha a korábban megjelent cikkeket egy kötetbe gyűjtjük össze, vagy ennél többet is kell tennünk? Mikor hal meg a kutató valójában?

Fejes László | 2011. augusztus 1.
|  

Nemrégiben jelent meg a Schmidt Éva Könyvtár 5. kötete, a Medvekultusz. A kötetet a Rénhíreken már ismertettük, ez az írás tehát nem recenzió, hanem azzal foglalkozik, hogy miként is kell(ene) kiadni kutatók összegyűjtött tanulmányait. Az általunk megfogalmazott elvek illusztrálására a Medvekultuszt használjuk fel, mivel ez az a kötet, amely felkeltette figyelmünket e problémakör iránt. Előre leszögezhetjük, hogy mint sok feladatnál, ennél is sok jó megoldás lehetséges. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy bizonyos megoldások – legalábbis bizonyos helyzetekben – egyértelműen jobbak lehetnek másoknál.

Függőleges dinamikájú medve. Értik?!
Függőleges dinamikájú medve. Értik?!
(Forrás: Wikimedia commons)

Ebben az esetben elsősorban arra kell tekintettel lennünk, hogy tudományos szövegekről van szó, melyek egy nagyon szűk szakterületről szólnak. Potenciális olvasói közül a finnugristák körében is kevesen tájékozottak az obi-ugor folklór kérdéseiben, és a folkloristák, néprajzosok túlnyomó többsége sem tájékozott az obi-ugor népek viszonyaiban. Szerepet kaphat viszont a kötet a finnugor szakos oktatásban, ahol mind az obi-ugorokra, mind a nyelvükre, mind a folklórtudományra vonatkozó ismereteket egyszerre kell átadni annak érdekében, hogy az olvasó megértse a kötetben szereplő tanulmányokat.

Írjunk-e helyesen?

Az egyik legegyszerűbb kérdés, hogy mi legyen azokkal a szöveghelyekkel, melyek nem felelnek meg a mai helyesírásnak. Alapjában véve két megoldás tűnik helyesnek. Az egyik az, ha a szöveget úgy őrizzük meg, ahogy megjelent. Ez különösen indokolt lehet akkor, ha régi szövegről van szó, amikor még a helyesírási szabályok és szokások is eltértek a maiaktól, és fontosnak tartjuk megőrizni jellegzetességeit. Szempont lehet az is, hogy át akarjuk adni a szerző írásának egyéni jellemzőit. Végül emellett szól az, ha minél inkább meg szeretnénk őrizni az eredeti dokumentum képét (pl. egy napló esetében). A helyesírás éppen érvényben levő szabályainak alkalmazása mellett elsősorban az szólhat, hogy a szöveget közelebb szeretnénk vinni a közönséghez.

A Medvekultusz esetében viszonylag modern szövegekről van szó. A közölt tanulmányok jelentős része már megjelent, tördelő, szerkesztő stb. kezén ment át, tehát semmiképpen nem állíthatjuk, hogy a szerző egyéni írásszokását tükrözi. Amellett sem igazán szól semmi, hogy az eredeti dokumentum képét megőrizzük. Ezzel szemben jó néhány olyan érvet találunk, amely a helyesírás korrigálása mellett szól.

Először is, a szövegekben megfigyelhető írásmód finoman szólva nem konzekvens: gyakran ugyanaz a kifejezés egy helyen is különbözőképpen szerepel (pl. 58. oldal: „medve-faj” és – helyesen – „medvefaj”). A helyesírási hibák következtében a szöveg néhol nehezen értelmezhető: „TYERJOSKIN közlése szerint egy medve jelmezes szereplő »ásta ki« a sírból.” Olvasáskor a „medve” szóhoz érve azt önálló mondatrésznek (alanynak, esetleg ragtalan birtokosnak) véljük, de így a mondat nem áll össze. Meg kell állni, újból összerakni, míg rá nem jövünk, hogy „medvejelmezes szereplő”-ről van szó. Más esetekben nehéz eldönteni, mi is lenne a helyes írásmód: a „termékenységvarázsló, zsákmán[y]-varázsló és jósló cselekmény” írásmódról csak sejthető, hogy valószínűleg helyesen: „termékenységvarázsló, zsákmányvarázsló és -jósló cselekmény” lenne helyesen. (Az y az eredetiben szerepel, csak a kötetben marad el.) Ha ugyanis nem zsákmányjósló cselekményről lenne szó, akkor felesleges lenne a „varázsló” kétszeri kitétele: „termékenység- és zsákmányvarázsló, jósló cselekmény” (33.) is lehetne. Az ilyen esetek viszonylag ritkák, de esetleg indokul szolgálhatnak ahhoz, hogy a szerkesztő ne változtasson a helyesíráson. Ám akármiért is dönt így, ezt a kiadványban valahol jeleznie és indokolnia kell. Másrészt a javítás ilyen esetekben sem lehetetlen, legfeljebb a szerkesztőnek láb- vagy végjegyzetben jeleznie kell kételyeit. (Az olyan nyilvánvaló sajtóhibákat azonban, mint például a Szoszva folyó nevének kisbetűvel írása a 61. oldalon, semmiképpen sem indokolt megtartani.)

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy bár egetverő hibák is bent maradnak a szövegben, azt sem állíthatjuk, hogy a szöveg tökéletesen megfelel az eredetinek. Eltekintve néhány (nem jelentős számú) újonnan bekerülő sajtóhibától is találunk különbségeket. Nem világos azonban, hogy milyen elvek indokolták éppen ezeket a módosításokat: pedig erről a szövegkiadónak mindig számot kellene adnia!

További érveink is akadnak azonban a Medvekultuszban megfigyelhető szerkesztői gyakorlat ellen. Bár mindegyik cikkben találhatunk helyesírási hibákat, Az obi-ugor mitológia és medvetisztelet című cikkben minden képzeletet felülmúlóan hemzsegnek az ilyen hibák. Ez nem jellemző sem a kötetben megjelent más Schmidt Éva-írásokra, sem a korábban publikáltakra. A helyzet pikantériája, hogy ez a cikk az Ethnographia 101. számában jelent meg. (A szám az interneten is hozzáférhető, bár technikailag botrányos megvalósításban: minden oldal egy pdf-fájl, és az oldalak közvetlenül nem férhetőek hozzá, egyesével kell őket végiglapoznunk – ráadásul az oldal nem is működik megbízhatóan.) A kéziratok jóval kevesebb hibát tartalmaznak. Tehát ez az írásmód nem csupán nem jellemző Schmidt Évára, de kifejezetten hamis képet sugall róla. Ebben az esetben mindenképpen javítani kellett volna a szöveg helyesírását.

Miért jobb a hibás?

Minden szövegbe óhatatlanul kerülnek hibák: elgépelések, szótévesztések, szerencsétlen megfogalmazások. A szöveg kiadójának ezekkel is illene kezdenie valamit. Ebben az esetben természetesen aligha jöhet szóba az egyszerű javítás: vagy ragaszkodnia kell a szöveghez, de jeleznie, hogy az adott helyen bizonyára tévedésről van szó, vagy javítania, és azt jeleznie, hogy a szöveget ezért és ezért módosította. Ilyen esetekre a Medvekultuszból két példát mutatunk be, egy enyhébbet és egy súlyosabbat.

A 25. oldalon a „ koncepciók változatos ábrázolásá”-ról olvashatunk: valójában semmiféle változatosságról nincs szó, egyértelmű hogy „vázlatos” helyett, elírásnak köszönhetően szerepel a „változatos”.

A rén és az egér megbeszéli a bújócska szabályait.
A rén és az egér megbeszéli a bújócska szabályait.
(Forrás: http://xant.net.ru/)

Tipográfiai igényesség

Sajnos a kötet tipográfiailag is hagy kívánnivalókat maga után. A 27. oldalon pl. az „Egér mese” érthetetlen okokból fél-egy ponttal nagyobb karakterekkel van szedve, mint a többi szöveg. (Hasonlóképpen a „medvévé” szó a 99. oldalon, a „sírok” a 105. oldalon stb.) A kötetben a nyelvi adatok hol kurziválva vannak, hol nem – ahhoz túl sok nincs kurziválva, hogy efelett szemet hunyhassunk. A 82. oldalon a „meηk” szó álló betűkkel van szedve, de benne a η kurzívan. (A 27. oldalon azonban nem okozott gondot a η álló szedése.) Az sajnos törvényszerű, hogy az ilyen kiadványokban szereplő sajátos (mellékjeles) betűkkel probléma van. Az azonban, hogy a a 105. oldalon „mexk” szerepel „meηk” helyett (ráadásul nagyobb betűméretben), már nem magyarázható egyszerűen ezzel (de l. még 139.: Kaltxś!). Az is érdekes, hogy az ă megjelenítése jelent problémát, holott ez régóta szerepel a windowsos alapkarakterkészletekben. (Kérdés persze az is, hogy miért tekintik sokan a Wordöt könyvszerkesztésre alkalmas eszköznek.) Az meg mindennek a netovábbja, hogy még a hibajegyzékben is különböző karakterkészletekből származó betűk keverednek, és nem csak a mellékjelesek, hanem pl. az r vagy a j is különböző felbukkanási helyein nem hogy kissé más alakú, de hol talpas, hol nem. A kötet javára írható azonban, hogy a mellékjelekes betűk írását helyreállította (pl. s’ helyet ś szerepel), és az oldalkép ellen sem emelhetünk kifogást (pl. a betűméret a tükörméretnek megfelelő – sajnos ma ez nem magától értetődő).

Sokkal súlyosabb hibát találunk a 27. oldalon. Itt az Egérmese (itt: Egér mese!) szüzséjének két legelterjedtebb „menet”-ét ismerteti Schmidt Éva: „(1) Az egér csónakon utazva visszautasítja az őt invitáló gyerekektől a rossz minőségű halat, de a tokhal ikrájával úgy teleeszi magát, hogy kipukkad a hasa. A gyerekek összevarrják. (2) Egy rénbikával hajócskázva az utóbbi bekapja. Késével kivágja a rén hasát, családjával megeszi [...]”. De hogy lehet hajócskázás közben véletlenül megenni a másikat? Nos, sehogy. A történetben bújócskázásról van szó: az egér egy fűcsomóban rejtőzik el, a rén megunja a keresgélést, legelni kezd, és eközben eszi meg véletlenül. (Az elírásban bizonyára közrejátszott, hogy a másik szüzsészakaszban az egér valóban csónakázik.) A történetet minden ob-ugrista ismeri (Schmidt Éva ugyanitt írja: „[...] bármely obi-ugor iskolás olvasókönyvben megtalálható”), elképzelhetetlen, hogy a szerkesztő ne vette volna észre az általa gondozott szövegben az elírást. A kötetet viszont olvashatják olyan folkloristák is, akik egyébként nem foglalkoznak obi-ugor népköltészettel, tovább idézhetik, és egy egyszerű elírásnak köszönhetően téves információ terjedhet el a szakirodalomban.

Egy-egy egység: együtt egy...?

Kétségtelenül jó dolog, hogy Schmidt Éva hasonló tematikájú, de különböző, gyakran nehezen hozzáférhető kiadványokban megjelent, vagy éppen soha ki nem adott írásai egy kiadványban jelentek meg. Ettől azonban még a kiadvány nem alkot egységes egészet, nem tekinthető úgy, mint a szerző a témával kapcsolatos összefoglaló műve. Azt nyilván nem is várhatjuk a szerkesztőtől, hogy a rendelkezésére álló anyagot monográfiává dolgozza át, de azt igen, hogy alkalmazzon néhány olyan eszközt, amely elősegíti az anyag további feldolgozását.

Ennek szükségességét egy példával demonstrálhatjuk. A tárgyalt probléma talán nem a kötet központi problémája, inkább e sorok írójának vesszőparipája, de igen alkalmas a jelenség bemutatására.

Ha a kötetet az olvasó az elejétől olvassa, a 16. oldalon az alábbi információba ütközik: „Az északi Ob mellett állt egy vogul falu, Vezsakori („Szent-város”) s ebben élt egy igen magas rangú, medve állatalakú szellem: a Szent-városi Öreg.” A gyanútlan olvasó előzetes ismeretek híján arra következtet, hogy a várost manysiul hívták Vezsakorinak – de legalábbis manysiul is. Lehet, hogy valaki figyelmetlenül így idézi tovább. Holott a város neve később is felbukkan, így pl. az 51. oldalon: „köznyelvi „Szent-város” vog. jalp-ūs, osztj. jem-wɔš, zürjén veža kar [...], innen oroszul Vezsakori.” Kissé másképp a 79. oldalon: „Szent-város” (vog. jalp-ūs, osztj. jem-woš, zürj. > or. Vezakari.” (Lejjebb viszont ismét Vezsakori. Ebben az esetben kéziratban fennmaradt írásról van szó, így nem világos, hogy a sajtóhiba – zs vagy ž helyett z – az eredetiben szerepel, vagy csak ebbe a kiadványba került bele.)

Medveünnep a Szentvárosban: ménkveknek öltözött játékosok.
Medveünnep a Szentvárosban: ménkveknek öltözött játékosok.
(Forrás: V. N. Csernyecov, 1940-es évek)

Ilyenkor a minimális elvárás lenne, hogy az olvasó megtalálhassa az egymáshoz kapcsolódó információkat. Ennek két egyszerű eszköze van. Az egyik, hogy lábjegyzetben jelezhetjük, hogy ugyanerről a témáról hol esik még szó a kötetben. Ez inkább akkor alkalmazható, ha viszonylag kevés a hasonló módon szétszórt adat. A másik lehetőség, hogy a kötethez tárgymutatót készítünk, így ha valami felkelti az olvasó figyelmét, gyorsan megtalálhatja a témához kapcsolódó összes szövegrészt.

No comment?

A fenti példa azonban arra is rámutat, hogy mindez nem elég. Hiszen az olvasót érdekelheti, miért lesz a komi a-ból az oroszban o, vagy mi az orosz alak végén az az i. A válasz az, hogy az oroszban az adott magánhangzó hangsúlytalan, így csakis a-szerűen hangozhat: ezt azonban az orosz helyesírás a-val is, o-val is jelölheti. Itt az a lenne nyelvtörténetileg helyes, az o-s írásmód tehát tkp. helyesírási hiba – bár kétségtelen, hogy orosz forrásokban gyakra így találkozunk vele. Az -i (-ы) pedig többesszámjel: az orosz településnevek gyakran többes számúak, az idegen településneveket gyakran többes számúként veszik át.

Arra is illene magyarázatot adni, hogy a hanti 'város' szó miért szerepel egyszer wɔš, egyszer pedig woš alakban. A nyelvi adatokat egyébként is illett volna egységes írásmódúvá tenni. A 96-97. oldalon például háromféleképpen szerepel ugyanannak az istennőnek a neve: Kaltəś, Kalteś és Kaltes.

Az ob-ugrisztikában járatlan olvasó számára több dolgot is illene világossá tenni. Bizonyos szakismeretek hiányában aligha érthető, hogy az óriások neve miért szerepel hol mēŋk, hol meŋk formában: a megoldás egyszerű, az előbbi a manysi, az utóbbi a hanti alak. A 66. oldalon Schmidt Éva megjegyzi, hogy „szigvai (= ljapini)”, de ez az adott környezetben sokféleképpen érthető, például úgy is, hogy a szigvai manysik csoportját ljapini manysiknak is szokták nevezni: ebből azonban még nem derül ki, hogy a Szigva és a Ljapin ugyannanak a folyónak a két neve – ezt a szöveg gondozójának illene odaírnia. A 28. oldalon szó esik a fékezhetetlenné váló gyermekről szóló szüzsétípusról. Schmidt Éva itt kizárólag arról beszél, amikor az elvaduló gyermek medvétől származik és/vagy medvévé válik, holott a fékezhetetlen, gátlástalan hős olyan történetekben is megjelenik, melyeknek más a kezdete, ill. végkifejlete (pl. a śemper-kőről szóló történetben, vagy több Asszony-unokája történetben is). Az obi-ugor folklórról tájékozódó olvasó számára ez fontos kiegészítés lehet. Talán jó okkal feltételezhető, hogy ezek a történetek is medvetörténetekből, szakrális tartalmuk elvesztésével fejlődtek.

Mivel feltételezhető, hogy a kötetet felhasználják az oktatásban, nem ártott volna legalább a ritkább szakkifejezéseket megmagyarázni, mint például agnát, kognát, pszichopomposz stb. Jó lenne, ha magyarázva lennének a ma már elavultnak tekinthető állatnevek (a torkosborz hivatalos neve rozsomák, 28. oldal).

A kötetben található írásokhoz nagyon elkelne időnként a bővebb kiegészítés, pontosítás is. Mint azt korábbi cikkünkben leírtuk, Schmidt Éva 26 medvekoncepciót különböztet meg. Ezek az ábrán meglehetősen rendszertelenül helyezkednek el, és a cikkben sem sorrendben követik egymást. (Az olyan tipográfiai akadályokról nem is szólva, mint az „1.3. koncepció” (29. oldal) vagy a „3,6. koncepció” (31. oldal): ezekben az esetekben „az 1. és a 3.” lenne a „megoldás”.) Az olvasó legalább annyit megérdemelne, hogy biztosítsák: nem ő olvas felületesen, nem kell rohamosan súlyosbodó diszlexiával orvoshoz szaladnia, hanem valóban a szöveg kusza.

Schmidt Éváról szokás mondani, hogy írásai nagyon „tömör”-ek, „sűrű”-ek. Ha egyenesen fogalmazunk, akkor ki kell mondanunk: valójában arról van szó, hogy a cikkek homályosak. Senki nem kívánja kétségbe vonni a szerző hatalmas tudását, de talán éppen ez az oka annak, hogy nem fejtett ki minden részletet, amelyet a témától távol álló olvasónak ismernie kellene gondolatainak maradéktalan megértéséhez. Ezt pótolni mindenképpen a szöveg kiadójának feladata lenne. Ha a szöveg kiadója maga sem tud megbírkózni a feladattal, akkor legalább azt meg kellene tennie, hogy jelzi, mi az, ami számára is homályos. Így az ob-ugrisztikában kevésbé járatos olvasó számára is világos lenne, hogy nem csupán számára okoz nehézséget a szöveg értelmezése. Aki pedig tudná a rejtélyek megoldását, szembesülhetne azzal, hogy ismereteit ideje lenne publikálni.

A kutató halála

Senki nem kérdőjelezi meg, hogy Schmidt Éva halála hatalmas veszteség volt a hazai és a nemzetközi ob-ugrisztika számára. A kutató azonban kutatóként nem azáltal hal meg, hogy távozik az élők sorából, hanem azáltal, hogy kikerül a tudományos diskurzusból.

Obi-ugor bálványok a Torum Maa szabadtéri múzeumban, Hanti-Manszijszkban.
Obi-ugor bálványok a Torum Maa szabadtéri múzeumban, Hanti-Manszijszkban.
(Forrás: Fejes László)

Ennek több módja is van. Az egyik, ha az illető műveit elfelejtik. A másik lehetőség, ha az illető tekintélye olyan nagyra nő, hogy lehetetlenné válik munkájára kritikusan tekinteni: kimondani, hogy ő is tévedhetett; rákérdezni állításaira; vagy éppen kimondani: nem világos, mire is gondol. A kutató életműve többé nem része a tudományos párbeszédnek, nem hat megtermékenyítően, nem viszi előre a kutatást, sőt, megkérdőjelezhetetlenségével fékezi is.

A Medvekultusz Schmidt Éva írásait szent szövegekként kezeli, nemhogy kritizálni, kiegészíteni nem meri, de még a nyilvánvaló elgépelések, helyesírási hibák javításához sem veszi a bátorságot. Az ilyesféle szövegkiadáshoz elegendő egy lelkiismeretes gépírónő, nincs szükség kutatókra. Egy tudományos kutatóhelytől viszont ennél többet várunk.

Zárszó

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

Valóban szükség van arra, hogy egy kutató szétszórt vagy kiadatlan műveit hozzáférhetővé tegyük. Kérdés azonban, hogy a 21. század elején ennek valóban az-e a leghelyesebb módja, hogy egy néhány száz példányban megjelenő kötetbe gyűjtjük össze őket. Az ilyen példányszámban megjelent könyvek ugyanis néhány évtized alatt ritkasággá, nehezen hozzáférhetővé válnak, és ugyanazzal a problémával kell szembenéznünk, mint kiadásuk előtt. A valódi megoldás az interneten való szabad hozzáférés biztosítása lehetne, azonban úgy tűnik, a hazai tudományban erre egyelőre nem mutatkozik hajlandóság. Sőt, úgy tűnik, a hónapokkal ezelőtt megjelent kiadványról szóló információ még a Schmidt Éva Könyvtár honlapjára sem került fel, sőt, a kötetről az azt kiadó MTA Nyelvtudományi Intézet honlapján sem szerepel semmi. Vajon így hogy jutnak el az összegyűjtött cikkek az olvasókhoz?

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
2 doncsecz 2011. augusztus 3. 18:49

Én is szeretnék eljutni publikálásig, az interneten is megakarom tenni, de még nem rendszereztem teljesen mindent.

1 iphonedev 2011. augusztus 3. 11:09

A Zárszóhoz fűznék egy gondolatot. Valóban kívánatos lenne, hogy minél több anyag legyen elérhető a hálón, azonban nyílván nem véletlen, hogy akkor is megjelennek könyvek papíron, hogyha egyébként ebook formátumban is publikálják. Amit szerző úr nem vesz figyelembe az az, hogy a kötetek kiadásának vannak költségei. Ezek megtérülése nyílt hozzáférés esetén ugye 0, de nem sokkal járunk jobban akkor sem, hogyha fizetőssé tesszük, lévén, hogy egy vásárlás után a pdf-et olyan széles körben lehet terjeszteni, hogy a kiadónak (nem az óriásbálna kiadókról beszélek) elmegy a kedve az egész internetes mizériától.

Információ
X