nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Egy zászlóbontás történetéhez 10.
Zászlóbontás helyett

Cikksorozatunkban azt vizsgáltuk, hogy két különböző történelmi korszakban hogyan ír Liviu Rebreanu az erdélyi románság és Nyirő József az erdélyi magyarság helyzetéről. Vajon a politika által meglovagolt, egyoldalú és önkényes zászlóbontogatási hullám helyett mit tehetnénk szomszédaink jobb megértéséért? Az agresszív-etnocentrikus világkép helyett hogyan lenne megvalósítható egy asszertív, kompromisszumokra is képes nemzetközi kapcsolatrendszer?

Horváth Krisztián | 2013. június 13.
|  

Ha a jelen politikai helyzetet nézzük, úgy tűnhet, hogy az Egy zászlóbontás történetéhez című sorozatunkban bemutatott Liviu Rebreanu és Nyirő József regényei voltaképpen pusztába kiáltott szavak. És sajnos minden bizonnyal olyan mondanivalót közvetítenek, ami süket fülekre talál a politikai döntéshozók részéről (hogy az agyak állapotát már ne is említsük). A továbbiakban azt vizsgáljuk – szintén irodalmi példákon keresztül –, hogy a zászlók miért is különösen alkalmasak a politikusok kezében arra, hogy eltereljék a valóságról a figyelmet. Ezt követően pedig arra keressük az irodalmi választ, hogyan kerülhető el az, hogy a szamarak által (meg)vezetett juhok módjára kövessük a zászlóbontogatókat –Tersánszky Józsi Jenőt idézve: „A juhokat a szamár vezeti, a juhász csak utasításokat ad rá, hova, merre!”

Három vers

A vexillológia (zászlótan) a zászlókkal, lobogókkal és ezek történetével foglalkozó történeti segédtudomány. A vexillológia a latin vexillum (tkp. ’kis vitorla’) szóra megy vissza; a vexillum egy zászlóforma tárgy, melyet a Római Birodalom klasszikus korszakában használtak.

Kosztolányi Dezső Zászló című versében teljes joggal mondja azt, hogy bizony-bizony, a zászló nem pusztán bot és vászon. A zászlótan leíró, szigorúan tudományos jellege nem elegendő ahhoz, hogy a kulcsot is rendelkezésünkre bocsássa annak a megfejtéséhez, vajon milyen szimbolikus jelentőséggel bír egy-egy zászló vagy lobogó. Napjainkban, amikor Katalóniában hiánycikké válik a katalán zászló, amikor a világon másutt a hotdogot és/vagy a pattogatott kukoricát csomagolják nemzeti színekbe, amikor Székelyföldön, a magyar és a román parlamenten is egymást érik a székely zászló különböző felvonásai, a nemzeti összetartozás érzésének és a kardcsörtetés, fegyverzörgés és jelszóadás modern korának idején a zászló szerte e világon őrzi hagyományos, egységet szimbolizáló szerepét.

Pretoriánus zászlóhordozó és vexilluma
Pretoriánus zászlóhordozó és vexilluma
(Forrás: Wikimedia Commons / Greatbeagle / CC BY 2.5.)

Mivel a zászlók nem kizárólag a nemzeti sportteljesítmények, a csoportok vagy éppen egyéni megnyilvánulások alkalmával elért, politikailag semleges események során kapnak főszerepet, talán nem véletlen, hogy Bródy János dalában (Ha én rózsa volnék), az utolsó versszakban szereplő zászló mindenféle politikai széllel dacolva nem venne részt az össznépi zászlóbontás, -lobogtatás, -csattogtatás visszás játékában.

Miként azt láthattuk, a zászló – illetve a hozzá társított politikai képzet – határon innen és túl is komoly érzelmi töltéssel, sajátos nemzeti jelentéssel rendelkezik. Ebből a szempontból Ady szintén a történelmi tapasztalatokra támaszkodva írja a Magyar jakobinus dala című versében, hogy magyarok és románok között – legalábbis ebből a szempontból – nem sok különbség van: „... magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad... [...] Dunának, Oltnak egy a hangja...”.

Parasztvakítás és köpönyegforgatás, mindez nemzeti színekbe burkolva – Rebreanu a maga részéről Adyval összhangban fogalmazza meg kritikáját a napi érdekeket mindenek elé helyező politikusi magatartás nemzeteket és nemzetek közti viszonyokat mérgező mivoltáról: „– Ó, a politika!... Van-e a világon ostobább dolog, mint a politika?!” Ehhez képest Nyirő – ahogy láttuk – szintén megfogalmazza a maga (talán még markánsabb) véleményét azokkal szemben, akik – gyakorta politikusi szerepben – tevékenységükkel egyenesen gátolják a nemzetek közti megértést. Regényében – ezekre az emberekre nézve nem túl hízelgően – azt írja, hogy (politikai) áldozataikhoz (az állampolgárokhoz) hasonlóan a sírba „fognak jutni azok is, akik a gyűlöletet hírdetik más népek ellen, hogy ezzel saját népüket taszítsák halálba”.

Politikai indíttatású zászlóbontogatás
Politikai indíttatású zászlóbontogatás
(Forrás: Wikimedia Commons / Derzsi Elekes Andor / CC BY 3.0)

A nemzetek önbecsülése kétségtelenül nagy és tisztelendő dolog, ám a helyes önképhez semmi esetre sem tartozhat hozzá más nemzetek lenézése, megvetése, a mások kárára való agresszív önérvényesítés. A román-magyar viszony ilyen értelemben vett megértéséhez talán hasznos tanácsokkal jár egy másik, nem kevésbé bonyolult nemzetközi viszonyrendszer elemzése és annak kezelésére tett javaslat az izraeli író, Ámosz Oz tollából.

Hogyan gyógyítsuk a fanatikust?

Ámosz Oz (1939–) talán az egyik legismertebb izraeli író. Hogyan gyógyítsuk a fanatikust című könyve 2007-ben jelent meg az Európa könyvkiadónál. A rövid könyvecske két esszét, egy előadást és egy interjút tartalmaz.

Ámosz Oz az izraeli-palesztin konfliktus kezelése és megoldása kapcsán – bár szándéka nemes – kevés jóval kecsegtet. Így ír:

 

Az izraeli-palesztin konfliktus nem westernfilm. Nem a jó és a gonosz közti küzdelem, sokkal inkább tragédia, a szó ősi és legpontosabb értelmében: a jó és a jó összecsapása; egy igen erős, megalapozott és meggyőző követelés ütközik meg egy másik, nagyon különböző, de nem kevésbé meggyőző, nem kevésbé erős, és nem kevésbé emberi követeléssel.

Ha az eredeti idézet izraeli és palesztin szavait magyarra és románra cseréljük (vagy románra és magyarra, a sorrend voltaképp mindegy), a mi közép-európai magyar és román, ha úgy tetszik, szürreális szittya/hun és dák/római mikrokozmoszunkra ismerhetünk. Ámosz Oz, amikor a fanatizmusról, a békés egymás mellett élést megakadályozó rossz gyökeréről beszél, az alábbiakat fogalmazza meg – talán a román-magyar viszonyra is érvényes jelleggel:

Semmiképpen nem azt mondom, hogy akinek határozott véleménye van, az már fanatikus. Azt mondom, hogy a fanatizmus magja mindig a megalkuvást nem ismerő önhittségben rejlik, amely sok évszázada velünk van.

Mi tehát az a követendő (nemzeti) stratégia, melyet egy valódi párbeszédben követni érdemes? Gendernyelvészeti példát hozunk párhuzamként: a férfiak és nők közti kommunikáció során követendő és javasolt módszert, Huszár Ágnes a következőképpen fogalmazza meg Bevezetés a gendernyelvészetbe című könyvében:

A helyes cél az érdekképviselet olyan stratégiáinak kidolgozása és érvényesítése, amelyek nem veszélyeztetik a kelleténél jobban a másik fél homlokzatát. Nemcsak az a fontos, hogy mi magunk elkerüljük az agresszív stratégiák alkalmazását, hanem az is, ha mások alkalmaznak velünk szemben ilyeneket, megfelelően tudjunk reagálni rájuk. Nem meghunyászkodva, de nem is agresszíven.

A kulcsszó az asszertivitás, a határozott, hatékony viselkedés. Az asszertív viselkedésű ember kiáll érdekeiért, határozottan mondja el véleményét és fejezi ki érzelmeit. Ugyanakkor figyel, és tiszteletben tartja mások véleményét és érzelmeit is. Abból indul ki, hogy mindenkit – nemétől, életkorától, pozíciójától függetlenül – azonos jogok illetnek meg. Az asszertív viselkedés abban nyilvánul meg, hogyan jeleníti meg az ember verbálisan és nem verbálisan saját véleményét, érdekeit, érzelmeit, hogyan képes pozitív képet mutatni magáról úgy, hogy közben másokét is tiszteletben tartsa.

Vonatkozik ez a nemzetek egymás közti kommunikációjára is: a feleknek tehát – saját érdekeik határozott képviselete mellett – kölcsönösen engedniük kell. Ámosz Oz ezt hívja kompromisszumnak. Illúzióink azonban ne legyenek ezzel kapcsolatban sem: „Nincs boldog kompromisszum: a boldog kompromisszum ellentmondás”. Hogy a boldog kompromisszum mennyire lehetetlen, mennyire fájdalmas (hiszen lemondással teli), de mégis mennyire szükséges, talán mi sem szemlélteti jobban, mint az alábbi idézet, mely az izraeli-palesztin kompromisszumos megegyezés kapcsán a palesztin lemondást önti szavakba:

Isten veled, Haifa, isten veled Jaffa, isten veled Beersheba, és még sok város és falu, amely arab volt, de már nem az, soha többé nem lesz Palesztina része. Pokolian fog fájni.

Palesztin Trianon
Palesztin Trianon
(Forrás: Wikimedia Commons / Survey of Palestine; Talknic / CC CC0 1.0)

A történelmi valóság elfogadása elsődleges fontosságú lépés a megbékélés folyamatában. Ha elgondolkodunk az izraeli szerző fenti mondatainak parafrázisán, talán megtettük az első lépést: „Isten veled, Kolozsvár, isten veled Nagyvárad, isten veled Brassó, és még sok város és falu, amely magyar volt de már nem az, soha többé nem lesz Magyarország része. Pokolian fog fájni”.

Ezen túlmenően azonban Ámosz Oz szerint szükség van önkritikára is. Hogyan juthatunk el oda, hogy saját nemzetünket ne az isteni kiválasztottság egyedüli letéteményesének véljük, s túllépve az etnocentrikus zagyvalékon, a szomszédainkkal egy síkon legyünk képesek szemlélni magunkat?

Humor és olvasás

Ahhoz, hogy a másikat – s legfőképp: saját szomszédainkat s talán ezáltal saját magunkat is – jobban megértsük, Ámosz Oz szerint humorra van szükségünk:

A humorérzék nagyszerű orvosság. Soha életemben nem láttam humorérzékkel megáldott fanatikust, és azt sem, hogy humorérzékkel rendelkező személyből fanatikus lett volna, hacsak el nem vesztette a humorérzékét. A fanatikusok gyakran szarkasztikusak. Néhányan erősen szarkasztikusak, de a humorérzékük nulla. A humorban benne foglaltatik a képesség, hogy nevessünk magunkon. A humor relativizmus; a humor az a képesség, hogy olyannak lássuk magunkat, ahogy mások láthatnak; a humor annak a felismerése, hogy bármennyire igazunk van is vagy bármekkora igazságtalanság ér is bennünket, az életnek mindig van egy kicsit vicces oldala. Minél inkább igazunk van, annál viccesebbek leszünk.

A feladat tehát az, hogy a másikat – a szomszédot – próbáljuk meg megérteni, magunkat az ő helyébe képzelni:

Nézetem szerint elképzelni a másikat nem esztétikai kérdés. Erkölcsi imperativus.

 

Könyvek – a modern könyvnyomtatás emlékműve Berlinben
Könyvek – a modern könyvnyomtatás emlékműve Berlinben
(Forrás: Wikimedia Commons / Lienhard Schulz / GNU-FDL 1.2)

A kérdés csupán az, hogyan. Meggyőződésünk – s ebben Ámosz Oz is hasonló állásponton van –, hogy a másik megismerése egyebek mellett annak konyhája, kultúrája, nyelve, történelme révén, s ha más nem megy, a róla való olvasás segítségével érhető el. Az olvasás talán segít. Talán:

Igen, hiszem, hogy a humor nagy gyógyerővel bír, de hogyan ültessünk humort az emberekbe, hogyan tegyük képessé az embereket, hogy nevetni tudjanak magukon, más szóval hogyan láttassuk velük magukat úgy, ahogy mások látják őket? Nos, hosszú távon a regényolvasás nagy segítség, de nem varázsszer. Nagyon ritka a varázsszer bármire.

Mindezzel együtt reméljük, hogy Liviu Rebreanu Ion, Nyirő József Az én népem és Ámosz Oz Hogyan gyógyítsuk a fanatikust című kötete közelebb hozta az olvasót közvetlen szomszédaink és a politikai célzatú zászlóbontások más szemszögből való jobb megértéséhez.

Felhasznált irodalom

Huszár Ágnes: Bevezetés a gendernyelvészetbe. Tinta, Budapest, 2009.

Nyirő József: Az én népem. Révai, Budapest, 1935.

Oz, Ámosz: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust? Európa, Budapest, 2007.

Rebreanu, Liviu: Ion. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1960

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 Rako 2013. június 13. 12:31

A GYŰLÖLETRŐL.

Sohsem tudtam megérteni őket,

A haraghintőket, a gyűlölködőket!

Mert az én lelkemet más fából faragták,

Nem oltották belé haragok viharját.

Engem a gyűlölet sohasem vitt szárnyán.

Nem ragadott soha fenekedés, ármány,

Nekem mindig könnyebb volt embert szeretni,

Mint embert lenézni, mint embert megvetni.

Látom milyen nehéz gyűlöletnek súlya,

Ólomként az ember vállát földig húzza.

Terhe alatt görnyedt megroskadva járnak,

Akik a gyűlölet szolgáivá válnak.

S milyen fájó, üres lehet annak szíve,

Akit a haragnak vak ereje bír le.

Harag és álnokság, átok és gyűlölet

A léleknek jaj de nehéz kereszt lehet.

Mennyivel könnyebb a szeretetet vinni,

Mennyivel egyszerubb szívünket megnyitni

S barátság mezejét könnyű szívvel járni,

Lelkünket jóságban Isten elé tárni.

S gyűlöletben mégis ezer agy, kar fárad,

Bosz gyűlölet izzik, forr vonaglik, támad,

Az egész nagy világ vérző tusakodás,

Ember ember ellen vermet és árkot ás.

Ember ember ellen gyűlöletben vérzik ...

És ezt nem értem meg ...talán mások értik?

Hiába keresem, sehol sincs felelet;

Mért ég annyi ember lelkében gyűlölet?

Szebbnek tűnik nékem, szelíden pihenni,

Csendes jó mosollyal vadvirágot szedni,

Segíteni szegényt, árvát, elárvultat,

Imádkozni, ha a harangok kondulnak.

Mért legyen a szívünk telve gyűlölettel,

Mikor a szeretet Istenhez emel fel,

Mennyivel emberibb megbocsátást adni,

Mint a bosszú izzó ösvényén haladni,

Magunkhoz emelni tépett szenvedoket,

Megnyugtatást vinni gyenge esendőknek.

Minden jótét embert magunkhoz ölelni,

Malasztot segítés szépségében lelni.

Az még soha senkit meg nem sebzett,

Hogyha felsegített egy földreesettet,

De abba már hányan, mennyien elvesztek,

Hogy gyűlölet láncán gaz gáncsot vetettek.

Nem értem, hogy lehet emberre tőrt fenni,

Hogyan lehet inkább ölni, mint ölelni.

Sohsem fogom tudni megérteni őket,

A gyűlölködőket, a haraghintőket.

Rakovszky István (1885-1953)

Információ
X