nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
  • szigetva: @aphelion: Én nem tudom, van-e különbség, bevallom, nekem eddig az nem tűnt fel, hogy erre...
    2019. 09. 16, 17:17  Anti-PC shaming
  • szigetva: @Cypriánus: www.youtube.com/watch?v=zvgZtdmyKlI
    2019. 09. 16, 17:15  Anti-PC shaming
  • csillagszemű: Ha már nyelvmentés: 1. www.melano.hu/csinaltam_ahogy_tudtam_int...kipedia_alapitojaval Men...
    2019. 09. 16, 13:14  Nyelvmentés sorozatokkal
  • aphelion: @szigetva: Hehe, és mindkettőre van Nyest cikk is a találatok között: www.nyest.hu/hirek/m...
    2019. 09. 16, 12:34  Anti-PC shaming
  • Cypriánus: @Mártonfi Attila: Nyilván aki támadja a PC-t az csak náci lehet. Na persze . Nem mondom ho...
    2019. 09. 16, 11:57  Anti-PC shaming
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Egy zászlóbontás történetéhez 6.
Cuius schola, eius futurum
– Akié az iskola, azé a jövő

A kisebbségi lét egyik, a megmaradáshoz szükséges és elengedhetetlen minimuma az anyanyelvi oktatás megléte. Rebreanu és Nyirő hasonlóan nyilatkoznak a kérdés nehézségéről: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat mindig egy bánat marad”.

Horváth Krisztián | 2013. május 16.
|  

Cikksorozatunk korábbi részeiben már láttuk, hogy Liviu Rebreanu hogyan festi le Ion című regényében az oktatás kérdésének fontosságát a Monarchia román nemzetiségű területein, előző cikkünkben pedig láttuk, hogyan ír Nyirő József a Trianon utáni első – magyarok által átérzett és elszenvedett – sokkról. A folytatásban azt is látni fogjuk, mennyiben osztja Nyirő József Liviu Rebreanu véleményét abban a tekintetben, hogy bizony, az anyanyelvi oktatás elengedhetetlenül szükséges a nemzet megmaradásához.

Discere necesse est – Tanulni kell

Az én népem című regény főszereplője, Botár Béla református lelkész, aki valamikor nyáron érkezhet új állomáshelyére, a hegyek közt megbúvó kis székely faluba, hamarosan szembesül azzal, hogy bizony, a kezdeti első benyomások után a valóság némileg keményebb vonásokat ölt, mint azt remélhette. A falu magyar orvosa és a falu volt földbirtokosa – az erdélyi magyar értelmiség két reprezentánsa – nem ad sok reményt a nemzetiségi létben a megmaradásért folytatott harc során. A pap anyagi helyzete is közvetlenül függ Bukaresttől.

Bukarest 1927-ben
Bukarest 1927-ben
(Forrás: Wikimedia Commons)

A kisebbség oktatásának ezért különösen fontos szerepe van a nemzet megtartása miatt. Botár Béla izgatottan várja tehát az új tanév kezdetét, kora szeptemberben. A felekezeti, kálvinista (és magyar) iskola új tanévnyitó elé néz:

Az iskolaépület kifogástalan. A nyáron szépen kimeszelték, teljesen rendbehozták. A környéken nincs is hasonló szép iskolaépület.

Egyelőre nincs semmi baj. A hatóságok nem akadékoskodtak és úgy látszik, hogy baj nélkül meg lehet nyitni az évet. A pap is, a tantestület is, a falusiak is tisztában vannak, hogy mit jelent a felekezeti iskola a kisebbségi sorsban. Megható, hogyan hozzák kicsinyeiket a magyar iskolába, hogy „tanuljon az anyanyelvin”. Az állami iskolába csak azok iratják gyermeküket, kiknek muszáj s akiket az előírt létszámon felül nem vehettek fel a felekezeti iskolába.

(56–57. oldal)

A magyar nyelvű oktatásnak a helyiek közt – ahogy azt Nyirő regényében láthatjuk – nagy társadalmi megbecsülése van. A regényben szép példáját láthatjuk az integrált oktatás korai megjelenésének is akkor, amikor a falusi cigányság egyik képviselője is elhozza gyermekét a magyar iskolába:

Szándoki jön, a cigány a purdéjával. Ő is hozza az iskolába.

(60. oldal)

Alig kezdődik el azonban a tanév, a román hatóságok – nyilván teljesen tudatában lévén az oktatás fontosságának – derült égből villámcsapás jelleggel közbelépnek. Cikksorozatunk előző részében láttuk, hogy az 1921-es földreform Romániában igen hátrányosan érintett egyes magyar egyházakat – s a regényből úgy tűnik, a kérdés az egyházi kezelésben levő épületeket is érinti.

Román hatalomátvétel postai bélyegen – 1919
Román hatalomátvétel postai bélyegen – 1919
(Forrás: Wikimedia Commons / Olahus)

A román hatalomátvétel teljes. Jogrend, nyelv, oktatás – „minden, minden román” (ahogy azt Rebreanu regényében Titu Herdelea vizionálta már az első világháború előtti években).

A falu jegyzője magához rendeli a falu papját:

„– Úgy hallom, – kezdte a jegyző – hogy a felekezeti iskolában megkezdték a tanítást.

– Igen! – riadt meg a pap.

– Valószínűleg a tiszteletes úrnak nincs tudomása róla, hogy az iskolaépület nem az egyházközség tulajdona, hanem az állami iskola céljait fogja szolgálni.

[...]

A jegyző szabályosan jár el. Kötelességét teljesíti. Nem szólhat semmit.

[...]

– Okosabban tenné a tiszteletes úr, ha a hercehurca helyett más helyiségről gondoskodnék az iskolája számára... Én tisztán ön iránti figyelemből beszélek. Önnek is érdeke, hogy az ügyben ne ákációskodjék és ne zavarjuk fel a község belső békéjét.

– Nekem érdekem? – lepődött meg a pap.

– Természetesen!... Elárulom önnek, hogy a főbíró úr személyesen tett lépéseket a minisztériumban az ön államsegélyének gyors kiutalása érdekében... Őt is kellemetlen helyzetbe hozná, ha önről kedvezőtlen jelentések futnának be és könnyen veszélyeztetné az államsegélyét is kilátástalan okvetetlenkedésével... Az ön érdekében tanácsolom, hogy szó nélkül vegye tudomásul a helyzetet.

(67–68. oldal)

Botár Béla, a falu új papja, ahogy azt az előző részben is láttuk, anyagilag a román államtól függ – a hatalom részéről érkező zsarolás őt is kendőzetlenül és érzékenyen érinti egzisztenciájában. Papunk meginog:

A főbíró igazán jó ember, hálátlanság volna megbántani... A jegyzőnek igaza van.. Végzetes a helyzete... Az asszony... a gyermekek... Hiszen csak tudomásul veszi a bevégzett tényeket...

(69. oldal)

Fellebbezésnek helye nincs. A román állam elveszi a magyar kisebbség felekezeti iskolájának épületét. Botár Béla az ellehetetlenült helyzetben a folytatás rémével néz szembe, s támogatásul egyházi elöljáróihoz fordul:

Megtette a jelentéseket az iskola átvételéről. Az egyházi főhatóság azt a tanácsot adta, hogy ideiglenesen próbálja meg más épületben elhelyezni az iskolát. Más épület nem volt.

(102. oldal)

A gyerekeket tehát hazaküldik, köztük Szándoki cigány gyermekét is. Nyirő regényéből az derül ki, az új román hatalom semmit nem tanult saját egykori, a Monarchiában elfoglalt kisebbségi létéből, s ugyanúgy erőből politizál, mint azt elődje, a Magyar Királyság tette: tekintet nélkül bárkire, bármire. Méltatlankodik is Szándoki eleget; jogos felháborodásában kendőzetlenül is olyan gondolatokat fogalmaz meg, melyek segíthetnék a jobb megértést és a nézőpontváltást:

– Ne sírj, te bikfic! Úgy is nagyobb úr leszel, mint az a nyavalyás jegyző, hogy az Isten legalább három hónapig csináljon cigányt belőle!

– A tanító úr aszonta, – szepegi a gyermek, hogy a domnu revizor küldte azt az írást.

– Nőjjön ki tulipán annak is a sziviből! – átkozódik a cigány. – Az én gyermekemet dobja ki az iskolából azért, mert az csak egy szegény cigány?... Adja az Isten neki, hogy tőlem kérjen gatyát kölcsön a másvilágon!

[...]

– Ebben a minutában esszevágom, amelyik bőg! Hát azt hiszitek, hogy ebben a koszos faluban maradunk? Dikkhecc! Ha térdenállva könyörögne az a főszolgabíró, akkor sem! Addig megyek, amíg olyan iskolát kapok, amilyent én akarok!... Kerek a világ, csórék!

(100–101. oldal)

Szándoki elhagyja a falut, egy jobb élet reményében, de a többi, helyben maradó számára nincs más megoldás: a felekezeti iskolát átmenetileg a falu templomában helyezik el. A hideg közeledtével azonban, mivel a templom fűtése megoldhatatlan, a nebulók el-elmaradoznak, egyre kevesebben látogatják a templom-iskolát. Az oktatásügy válságban van.

Nyirő József szobra szülőfalujában, Székelyzsomborban
Nyirő József szobra szülőfalujában, Székelyzsomborban
(Forrás: Wikimedia Commons / Gombabandi / CC BY-SA 3.0)

Úgy tűnik, mégsincs szebb jövő

Az első igazán hideg őszi-téli napok beállta után az utolsó, az iskolát még látogató kislány, Félkarú Márton gyermeke súlyosan megbetegszik, élet-halál közt lebeg. Életének megmentése Botár Béla számára az iskolaügy megmentésének szimbólumává válik. Minden lehetséges követ megmozgat, s elmegy a Magyarországon orvosdiplomát szerzett, de azt honosíttatni (nosztrifikáltatni) Romániában nem tudó Mester Miklóshoz:

– Nincs más mód, Mester Miklóst kell rávennem, hogy csináljon valamit!

Mester Miklóst, a szegedi egyetemen végzett, kitűnő tudású doktort, akinek nem szabad gyógyítania, mert nem nosztrifikálták a diplomáját. Zárkózott, elkeseredett ember lett idehaza és méhészetből próbált megélni. Behúzódott a rozoga falusi házba, s a finom orvosi műszerek ott porosodnak használatlanul s gömbölyű boronafákból összerótt füstösgerendás „rendelő”-ben. Elhagyatott, rideg, szomorú volt bizony a háza tája, a fiú maga mogorva.

[...]

– Nem csukathatom be magamat a Félkarú Márton koszos kölykiért! Amúgy is figyelnek. A körorvos megfenyegetett, hogy átdobat a határon, ha rendelni merek.... Hagyj békén Béla! Én már az életben többet nem doktorkodom. Letettem én már arról a mesterségről.

– De meghal az a gyermek!

A doktor vállat vont.

– Hát meghal! Mi az? Semmiség!

– De egy magyar gyermek!

Mester Miklós felkacagott.

– A magyar gyermek éppen úgy meghal, mint a román gyermek, vagy a szász gyermek, angol gyermek, néger gyermek. Miért legyen a magyar gyermek halhatatlanabb, mint a többi?

[...]

– Lehet, hogy nem értesz meg, Miklós és lehet, hogy csak rögeszme nálam, de ez a gyermek volt az utolsó a mi iskolánkban és valahogy úgy érzem, hogy ennek a gyermeknek és az iskolának a sorsa összefüggenek. Ha meghalna, talán azt jelentené, hogy a magyar iskola is meghalt vele. Tudom, hogy ostobaság, amit mondok, de a szimbólumtól nem bírok megszabadulni.

(114–116. oldal)

S míg a felekezeti, magyar iskola – láttuk ezt a problémát már a felekezeti, román iskolák kapcsán az első világháború előtti időkben Rebreanu regényében is – anyagi nehézségekkel a túlélésért küzdenek, az állami iskoláknak jól megy – dől a pénz Bukarestből, bővül az állami (román) iskola. Az ünnepségre távoli vidékekről is érkeznek román pópák, közülük az egyik pedig, Nyirő regényének egyik mellékszereplőjeként megérezi a történelmi pillanatot s krétával a kezében tömören összefoglalja a helyzetet. A román vendégsereg tombol:

Végül pillanatnyi ötlettől megragadva odament a fekete táblához, kezébe ragadta a krétát és kiáltó betűkkel ráírta: „A román kultúra és anyanyelv háza vagy mindörökké!”

Mindenki meglepődött a gondolat és cselekedet nagyszerűségétől és az öröm, fajszeretet könnye tört a szemekbe.

Akié az iskola, azé a jövő!...

(207. oldal)

A román állami iskolában természetesen magyar tanárok is oktatnak – az ő sorsuk (már ami az oktatók kötelező román nyelvismeretét illeti) is ugyancsak emlékeztet Rebreanu kötetében Herdelea tanár úr kötelező magyar nyelvismeretével kapcsolatos problémájára:

Az állami magyar tanítók és tanítónők egyszerű székely vasas szekereken aggodalmasan szintén eljöttek. Úgy hallották, hogy nemcsak a revizor, de az inspektor is ott lesz. Tőle függ, hogy az elrendelt nyelvvizsgára kiket utasítanak. A miniszteri rendelet szigorú.

(207. oldal)

A ha a román nyelvi vizsgától az állami iskola magyar tanítói is rettegnek, elképzelhetjük – s a regény lapjain tragikus ábrázolását is látjuk – milyen nehéz egy hegyek közé zárt székely faluban élő egyszerű székely fiatalnak megtanulni a román állam nyelvét.

Román lenni nehéz

Igazi tragédia a kötet lapjain Sala Dániel székely diák reménytelen harca a román államnyelv elsajátítása érdekében:

Nyolc esztendeje kínlódik a tudományokkal Sala Dani. Hat osztályt valahogy legyűrt udvarhelyi vén kollégiumban. Szinte emberfeletti erővel tanult éjjel-nappal, kitágult szemekkel, zsibongó aggyal. A román nyelvvel azonban sehogysem tudott boldogulni. Nem ment a fejébe, akármit csinált.

(79. oldal)

Utolsó, román nyelvi vizsgáján Sala Dani ismét elvérzik. Apja – a falu papjának közbelépése ellenére – kitagadja, elűzi otthonról. Dani első kétségbeesésében úgy dönt, az anyaországban, Kis-Magyarországon próbál szerencsét – magyar a magyarnak nem lehet farkasa:

– Átszöktem a határon és sikerült eljutnom Debrecenbe. Tanulni akartam. Arra gondoltam, hogyha magyarul kell tanulnom, szépen haladhatok. Itthon is csak a román nyelvet nem tudtam. Meg mertem volna esküdni, hogy minden bajomnak vége lesz, mihelyt túl leszek a határon, hiszen én is magyar vagyok... A határőrök utánam lőttek, de nem találtak el. Debrecenben elfogtak, mert nem volt se útlevelem, se más írásom. Kihallgattak és másnap visszadobtak a határon. Akkor nem bántam volna, ha a golyók eltaláltak volna.

(94. oldal)

Sala Dani ismét otthonában köt ki, Székelyföldön, ahol új elhatározásra jut. A második nyelv megtanulása érdekében a célnyelvi közegben való elmerülést célozza meg:

– Bemegyek Bukarestbe s ott iratkozom be az iskolába. Hátha teljesen román környezetben mégis meg tudom tanulni a nyelvet. Nem nyugszom, amíg nem boldogulok.

(96. oldal)

Bukarestben – s vélhetőleg egész Romániában – azonban székely fiatalnak román nyelvtudás nélkül nem sok babér terem:

Többet éhezett, mint evett. Mégse hagyta magát. Beállott újságárusnak, valami kisebb vendéglőbe tányérmosogatónak és üres idejében tanult. Tanult, gyötörte magát, de nem ment. [...] Alig egy órácskát szundított és már futnia kellett a nyomdába az újságokért és mikor társai a másik oldalukra fordultak, már a Calea Victoriein rohant, rekedten kiáltozva az újságok neveit: „Dimineata, Adevarul, Universul, Lupta!”

 (126. oldal)

Az Adevărul szerkesztősége 1993 körül
Az Adevărul szerkesztősége 1993 körül
(Forrás: Wikimedia Commons / Andrei Tinu /Free art License)

Sala Dani azonban Székelyföld, Magyarország és Bukarest után kénytelen belátni, hogy teljes kudarc minden próbálkozása a román nyelv elsajátítására. Szüleinek írt búcsúlevelében így ír:

„... a román nyelvet semmiletteképpen nem tudtam megtanulni... [...] Arról nem tehetek, hogy magyarnak születtem s a román nyelvet nem tudtam megtanulni, hiába akartam...”

(134. oldal)

Egy fiatal tragédiája az államnyelv reménytelen elsajátításának kísérlete során, a kisebbségi iskolák vergődése (és hattyúdala) a központosító államhatalom szorításában: ismerős témák ezek néhány évtizeddel korábban az Osztrák-Magyar Monarchia keleti felében élő románság körében is. A folytatásból az is kiderül, hogy Trianon után megismétlődik a felekezeti-kisebbségi iskolákban dolgozó (kispénzű) tanítók életében bekövetkező kísértés is: az állami iskola anyagi jólétet és renegát sorsot kínál.

Felhasznált irodalom

Nyirő József: Az én népem. Révai, Budapest, 1935.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X