nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Egy zászlóbontás történetéhez 2.
Felül a (magyar) gálya, s alul a víznek (román) árja...

A székely/magyar erdélyi autonómia kapcsán a 21. század elején ismét fellángoltak az indulatok. De vajon milyen a 20. század eleji erdélyi románság helyzetének irodalmi megjelenítése?

Horváth Krisztián | 2013. április 3.
|  

Cikksorozatunk első részében láthattuk, hogy Liviu Rebreanu Ion című, ma már ikonikusnak számító regénye hogyan ábrázolja a 20. század elejének oktatási és közigazgatási viszonyait Erdély román többségű részein. A folytatásból ezúttal az is kiderül, milyen lehetőségei vannak a regény szereplőinek az államnyelvvel szembeni ellenállásra, illetve milyenek a térség etnikai viszonyai a századelőn. Tanulságos olvasmány románok és magyarok számára egyaránt, az etnocentrikus világkép lebontása felé vezető út újabb állomásaként.

Az államnyelvvel szembeni ellenállás

A magyar nyelvet az 1868:XLIV. tc.-ként ismert nemzetiségi törvény „államnyelvként”, „az állam hivatalos nyelveként” határozza meg. Emellett a törvény pozitívuma, hogy az anyanyelv használatának lehetőségeit széles körben meglehetősen tágan határozza meg.

Rebreanu regényében sajátos módon éppen Herdelea tanító felesége – a mellékszereplő, de számunkra mégis talán legérdekesebb Titu Herdelea édesanyja – a magyar mint államnyelv elsajátításának egyik legfőbb ellenzője. Ennek gyökereit az elbeszélő a feleség nagybátyjának hozzáállásában véli felfedezni:

Herdelea nagysád lelkes énekesnő és jámbor, istenfélő asszony volt. [...] Az életben mindent a nagybátyjának köszönhetett. Munteanu szorgalmas tanító volt és nagy román. Minden erejéből azon fáradozott, hogy a kisvárost, melyben élt – egy grófi család nyaralóhelyét – megmentse az elmagyarosodástól.

(94. oldal)

Herdelea asszony azonban magatartásával férjének és szűkebb környezetének nem kevés fejfájást okoz. Mindezzel addig persze nincs baj, amíg a személy, akit magyarul nemtudásával megbotránkoztat, nem más, mint Láng Róza, Titu Herdelea (leendő és titkos) magyar szeretője:

Herdelea nagysád mélyen megvetette a meddő asszonyokat, Láng Rózára pedig ráadásul még azért is haragudott, mert valahányszor találkoztak, kényszeríteni akarta, hogy beszéljen magyarul, s nem győzött csodálkozni, hogy egy állami tanító felesége nem tud magyarul. A tanítóné semmi pénzért be nem vallotta volna, hogy nem ért magyarul; inkább azt mondta, hogy azért nem beszél, mert utálja a magyarokat és a nyelvüket.

(138. oldal)

Herdelea asszony azonban más alkalommal, amikor férje már állami állásban tanító, fergeteges botrányt kavar azzal, hogy nem tud magyarul, s teszi mindezt Horváth úr, a tanfelügyelő jelenlétében:

– Én nem beszélek magyarul – mondta Herdelea nagysád fel sem nézve és halálos nyugalommal, hogy a férje belesápadt.

– Hogy, kérem?... Nem értem! – lepődött meg a tanfelügyelő.

– Értem én, amit mond, de nem akarok magyarul beszélni! Nem szeretek én fintorogni, és idegen nyelven kerepelni, mikor nincs rá semmi szükségem! – fejezte be lesújtó fensőbbséggel a tanítóné, s száját összeszorította, mintha a puszta gondolattól, hogy magyarul beszélne, megfájdulna a foga.

[...]

A tanfelügyelő felháborodását elfojtva távozott, de mikor már a kocsiban ült, igen komoly hangon fordult Herdeleához:

– Ez hallatlan, uram! Ha nem értik meg a nyelvünket egy állami tanító házában, aki pedig őszinte hirdetője kell hogy legyen ennek a nyelvnek, hogyan fejlődhetne a magyar oktatásügy? Hogyan, uram?

(441–442. oldal)

Liviu Rebreanu
Liviu Rebreanu
(Forrás: Wikipédia)

Kicsivel később, amikor Horváth tanfelügyelő azt kéri, hogy a helyi iskola egyik román nebulója elmondjon egy Miatyánkot magyarul, hasonló ellenállásra lel a magyar államnyelvvel kapcsolatban – ezúttal a hittant tanító Belciug pópa részéről:

– Mondom, szeretném a Miatyánkot hallani magyarul. Szerepel a tantervben! – ismételte meg a kívánságát szigorúbban Horváth.

– Azt nem lehet! – válaszolta kurtán, határozottan a pap, s az arca kivörösödött a büszkeségtől.

– Hogyhogy nem lehet? – kérdezte ingerülten a tanfelügyelő.

– Úgy, hogy nem lehet! – felelte Belciug ellentmondást nem tűrő nyíltsággal. – Nem lehet, mivel a tanulók nem tudják az imádságokat magyar nyelven, mivel én anyanyelvükön tanítottam őket imádkozni, mivel jómagam sem tudok magyarul imádkozni, mivelhogy engem sem tanított meg senki magyarul imádkozni, mint ahogy én sem tanítottam meg senkit!

(443. oldal)

A passzív ellenállás és a jóval aktívabb harc az államnyelv elsőbbségével szemben természetesen csak akkor igazán hatékony, ésszerű és létjogosult, ha olyan etnikai viszonyok uralkodnak, amelyekben a hátrányos helyzetben levő nemzetiség megmaradását különösebb veszély nem fenyegeti. Ez – nem utolsó sorban – mennyiségi kérdés. Lássuk tehát, hogyan ír a kor nemzetiségi viszonyairól Rebreanu!

Etnikai viszonyok Erdélyben a századfordulón

A Királyhágón túli országrészben – a tulajdonképpeni történelmi Erdélyben – 1900-ban közel két és fél millió ember élt, ennek 33 százaléka volt magyar. A Kárpát-medencében élő románságnak azonban csak a fele élt a történelmi Erdély területén, kb. 1,4 millió fő – ők viszont az országrész népességének 56 százalékát alkották.

Titu Herdelea később Pripászt elhagyva egy Gargó nevű településen talál magának állást – az adóhátralékok behajtásával foglalatoskodik. Ebbéli tevékenysége során rájön, hogy egyrészt az erdélyi lakosság nagy része román, másrészt hogy ez a többség az államalkotó kisebbséghez képest nyomorban él. Titu apránként ébred rá, hogy életét a románságnak kell szentelnie:

Gargó körülbelül kétszer akkora falu volt, mint Pripász. A Szamos bal partján, tükörsima síkságon terült el. A közepén büszkén emelkedett az új magyar templom, tornya tetején fehér kakas. A templom tövében az állami iskola: cseréppel fedett, kétemeletes épület, melynek a külseje olyan zord és parancsoló volt, mint egy kegyetlen nagyasszony. Körös-körül csupa jómódú ház, a legtöbb kőből, tágas udvarral, gazdag belsőséggel, szép kövér állatokkal. A falu peremén éhes koldusokként kormos, zsúpfedeles, koszos kunyhók szerénykedtek szétszóródva, az egyik szegletben pedig szégyenlősen húzódott meg az omladozó román templomocska; hegyes fatornyát mohos zsindely borította.

(235. oldal)

Felül a (magyar) gálya, s alul a víznek (román) árja...
Forrás: Wikimedia Commons / Pallas Nagy Lexikon, 1897

Titu gargói léte során fedezi fel azt, hogy Erdély többségi nemzete a háttérbe szorított, nemzetiségi létbe, a másodrendű állampolgár szerepébe kényszerített románság, s hogy az államalkotó nemzet – a magyarok – voltaképpen kisebbségben vannak. Ennek a felismerésnek hatására a zord jelen ellenére bizakodva tekint a jövőbe:

És mégis, mienk a jövő! – derült fel Titu lelke. – Várukat mezítlábas sereg ostromolja! Hiába dacol velünk a fenyegető iskola, hiába kukorékol templomuk tornyán a kakas... Szorításunk pillanatra sem lazul! Sokaságunk szüntelenül előre tör... Mesterséges falaik meginognak és halomra dőlnek, csak suhintsa meg őket láncravert életünk lehelete... A gazdák reszketnek szolgáiktól! És a szolgák – mi vagyunk! Övék a múlt, de miénk a jövő!

(239–240. oldal)

Titu a regény vége felé elhatározza, hogy megismeri Romániát, ezért elutazik az anyaországba, a Kárpátokon túlra. Útközben – a falvak mellett – kénytelen áthaladni nagyobb városokon is. Egyik első állomása Kolozsvár:

Kolozsváron át kellett szállni. [...] A sok magyar beszéd megfeküdte a lelkét. [Titu ú]gy érezte, mintha hirtelen egy mocsár kellős közepében ébredt volna fel.

(477. oldal)

1910-ben Kolozsvár lakossága kb. 63 ezer fő volt, ennek 82%-a volt magyar. 2011-ben a város 309 ezer lakosának 16%-a volt magyar. Nagyszeben 1910-es 38 ezer lakosának 52%-a német volt, a magyarok a város lakosságának 18%-át jelentették. 2002-ben a város 154 ezer lakosából a magyarok alig 2%-ot tettek ki, a németek aránya ennél is kisebb.

Titu Herdelea útja során Kolozsvár után további állomásként megáll Nagyszebenben is. Az előző állomáshoz képest itt kellemes csalódással veszi észre, hogy ennek a városnak mintha románabb színei lennének, mint egy átlagos erdélyi nagyvárosnak. Az elbeszélő a következőképpen jeleníti meg Nagyszebent Titu szemével:

A nagyszebeni pályaudvaron [román] nemzetiszín karszalagos urak várták a vonatot. Szervezők voltak, kik a különböző románlakta vidékekről érkező vendégeket fogadták... Titu kiszállt, és ámulva tapasztalta, milyen sokan beszélnek románul a leszállók közül, s ő mégis olyan idegennek érezte magát a vonaton. De hát miért nem beszélt senki románul a vonaton?

(478. oldal)

Nagyszeben ünnepi arcot öltött. Az utcákat elöntötték a mindenfelől összesereglett románok: papok, tanítók (az elmaradhatatlan esernyővel a hónuk alatt), tanárok, ügyvédek, parasztok... A város – német jellege ellenére – most román központnak látszott. A román tengerben elvesztek az idegenek.

(482. oldal)

A Királyhágón túli vidék, a kisebb települések számos ponton már a századfordulón is román többségűek voltak; a nagyvárosok viszont egyelőre még távolról sem román bástyák Erdélyben. Rebreanu hőse mégis úgy látja, hogy a jövő román trikolórban pompázik. Most pedig vessünk egy pillantást Rebreanu segítségével a román etnikumú területek peremvidékére is!

Lét a román végeken

A regényben a Herdelea-család egyszer csak vendégül látja George Pinteát, akit később Laura Herdelea (Titu húga) kérőjeként láthatunk viszont. George szatmári román, s mint ilyen, alapvetően más közegben kell tevékenykednie, mint a magyarországi románság szívében élő Herdelea-családnak.

A meghitt, családi légkörben George, fel-le sétálva, lángoló szemmel kezdett beszélni jövő terveiről, arról az apostoli hivatásról, melyet a románlakta terület peremén kell betöltenie, olyan vidéken, ahol nagyobb a veszély, több a tennivaló, nehezebb a munka... Elmesélte, hogy Virágfalván, abban a Szatmár megyei községben, ahova őt pásztorkodni küldték, a románok nem is tudnak románul; magyar nyelven kénytelenek mondani, hogy ők – románok... Az ő feladata visszatéríteni a megtévelyedett lelkeket, terjeszteni a román szót, erősíteni az ingadozók nemzeti öntudatát.

(200. oldal)

Román pásztor
Román pásztor
(Forrás: Wikimedia Commons / friend of Darwinek / CC BY-SA 3.0)

Később Virágfalváról, George Pintea tevékenységi területéről az alábbi, interkulturális szempontból is érdekes leírást találhatjuk. Így festenek a magyarok román szemmel:

Virágfalva román község, de csak név szerint. Az atyafiak románoknak vallják ugyan magukat, de ezt is magyarul mondják, mert más nyelvet nem beszélnek. Sír az ember lelke, mikor hallja. Pedig különben dolgos, szolgálatkész, istenfélő emberek. De nem csoda, hogy szegények elfelejtették ősi nyelvüket, mert Virágfalva a román nemzet legszélén van. Azon túl magyarok laknak, mind csak magyarok. Olyan bő gatyát viselnek, mint mifelénk a parasztasszonyok pendelye, a fejükre meg apró pörge kalapot tesznek. [...] Az itteni jegyző magyar ember, és természetesen egy kukkot sem ért románul. Még a tanító is cudarul töri a nyelvet, habár az iskola felekezeti, az egyház tartja fenn. [...] George ekkor fogadalmat tett, hogy bármi történjék, be fogja tölteni nemzetmentő hivatását, és megmagyarázta a tanítónak, hogy a szegény eltévelyedetteket mindenáron vissza kell terelni a közös akolba.

(336. oldal)

Úgy tűnik tehát, hogy a peremvidékek románságának helyzete némileg kedvezőtlenebb, mint Erdély román többségű tömbjében, de a nemzeti egység gondolata már itt is fel-felüti fejét. A regény szereplőinek szemében úgy tűnik, kitartó és áldozatos munkával megvalósítható az „egy tábor (akol): egy zászló” román víziója.

Cikkünk második részében megsimerhettük tehát, hogy Rebreanu és regényének hősei hogyan látják a 20. század erdélyi románságának helyzetét, a lakosság etnikai arányait figyelembe véve. A harmadik részben az is ki fog derülni, milyen elméleti alapokon jutunk el a regényben addig a vízióig, amelyben már román trikolór lengedezik Erdély felett.

Felhasznált irodalom

Galántai József: A Habsburg-monarchia alkonya. Osztrák-magyar dualizmus 1867–1918. Kossuth, Budapest, 1985.

Merényi László: Boldog békeidők... Gondolat, Budapest, 1978.

Rebreanu, Liviu: Ion. Fordította: Oláh Tibor. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1960.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
6 mederi 2013. június 28. 09:17

Szerintem a székely "egykézés" (egy gyermek "vállalása") vezetett oda, hogy az idők folyamán beszivárgott, és Moldáviából betelepített románok túlszaporodták a helyieket..

5 Szojmu 2013. április 6. 01:00

Egyik nem szerette a magyart tanulni, másik nem szereti a románt tanulni. Államnyelvet tanulni hasznos ugyan, de kevesen bírják az erőltetett jelleg miatt., és vesznek össze, haj.

4 nemtulnehez 2013. április 4. 15:25

@Varmer:

Azok a "hatalmas" hibak amit a 19.szazadi magyar allam elkovetett a kissebbsegeivel szemben teljesen normalis a 21.szazadi szomszedoknal. Inkabb erre kellene figyelni.

Egy romannak a magyar allamban a magyar nyelv iskolai oktatasa mar "vad" magyarositasnak szamitott es meg mindig szamit. De a 21.szazadi romaniaban egy magyar iskola (sikertelen)megnyitasa is eleg ok arra hogy a romansag tobbsege "kuldje" a magyarokat Mongoliaba.

Olyasmi miatt viktimizalodtok ami miatt nem kellene.

3 Varmer 2013. április 3. 20:42

@Fejes László (nyest.hu): Én nagyon becsülendőnek tartom, hogy az oldal vállalta ezt, és megír egy ilyen cikksorozatot egy ilyen vitatott időszakról. Tény, hogy mindkét állam hatalmas hibákat követett el, és nincs értelme azon vitázni, ki nagyobbakat, mindazonáltal jó, hogy összeszedjük a "másik fél" sérelmeit is. Annak se látom sok értelmét, hogy kiemeljük, hogy mi mennyivel jobbfejek voltunk a kor körülményeihez képest, mert nem is nyomtuk el őket annyira, nemtom, kikhez, mondjuk a franciákhoz viszonyítva.

De ettől még az is tény, hogy egy XXI. századi Európában az ember elvárná, hogy a XX. század eleje óta teszem azt Romániában élő magyarságot ne ellenségként kezelje a többségi nemzet.

2 Fejes László (nyest.hu) 2013. április 3. 16:32

@Roland2: „Esetleg akkor váltana ki együttérzést vagy "bűntudatot" belőlem a cikk, ha Trianon után a román állam nem akart volna mindenáron bosszút állni a magyarokon” Ez csak azért van, mert nemzetiségben gondolkodsz, nem emberekben, akik mindezt megszenvedik. Ha az apád megpofozta a szomszéd Pistike apját, akkor csak azért nem kínos ez, mert Pistike apja visszaütött? Ejnye már, na!

„miért kellene bűntudatot éreznünk a 19.-20.századi erdélyi románok helyzete miatt ?” Nem a bűntudatról van szó, hanem a megértésről.

1 Roland2 2013. április 3. 13:42

"Tanulságos olvasmány románok és magyarok számára egyaránt, az etnocentrikus világkép lebontása felé vezető út újabb állomásaként." Milyen tanulság ? A románok Trianon után ugyanezt csinálták/csinálják a magyarokkal - olykor még durvábban pl. román félkatonai csapatok magyarírtása Kisnyégerfalván és Köröstárkányban, vagy a falurombolások és betelepítések a kommunizmus idején - sok magyar anyanyelvűnek most a Rebreanu által leírtakhoz hasonló problémával kell megküzdenie ( a csángók magyar oktatását és az anyanyelvi misézésüket most is rossz szemmel nézik és megpróbálják szabotálni a románok ). Rebreanu írása pedig sugárzik a magyarutálattól és a nagyromán nacionalizmustól, kérdéses, mennyire vehető objektívnek az akkori viszonyok ábrázolásánál.

Esetleg akkor váltana ki együttérzést vagy "bűntudatot" belőlem a cikk, ha Trianon után a román állam nem akart volna mindenáron bosszút állni a magyarokon és mostani a romániai magyarság nem szenvedne hasonló jogsérelmektől és korlátozásoktól, mint a cikkben leírtak. Ha a román állam hasonló dolgokat művel/művelt a saját nemzetiségeivel , akkor nekünk magyaroknak miért kellene bűntudatot éreznünk a 19.-20.századi erdélyi románok helyzete miatt ? ( Ráadásul az akkori magyar állam nemzetiségi politikája még liberálisnak is volt mondható a többi európai nagyhatalomhoz viszonyítva )

Információ
X