nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
  • durek: @bm: "... valaki mondta lenne ..." :) ha nem segítesz, nem biztos hogy azonnal megértem. @...
    2019. 11. 22, 03:12  Indulj el egy úton...
  • aphelion: @Janika: Lenin egy ideig Londonban meg Svájcban élt, ha jól sejtem igazából a hírnevét is ...
    2019. 11. 21, 09:54  Orosz nevek magyar szövegben
  • Janika: @bm: Van ellenpélda. Влади́мир Ильи́ч Улья́нов Ленин nevének átírása. Lenyin helyett Lenin...
    2019. 11. 21, 07:42  Orosz nevek magyar szövegben
  • bm: @arafuraferi: mármint a múlt idejű feltételes mód segédigéjéé?... :-) (...amely mostanában...
    2019. 11. 20, 23:52  Indulj el egy úton...
  • bm: @KoolViews: seas3.elte.hu/olddelg/publications/moder...g/91.2_Pontossag.pdf Pontosság és g...
    2019. 11. 20, 23:45  Orosz nevek magyar szövegben
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A járvány
Szivárvány nemzet: „Nincs jövő megbocsátás nélkül”

A flamand-belga író, David Van Reybrouck az ezredforduló után egy plágiumügy kapcsán jut el Dél-Afrikába, ahol az ügy felgöngyölítésén túl bepillantást nyerhetünk az ország múltjába és jelenébe is.

Horváth Krisztián | 2014. március 28.
|  

Sorozatunk előző részeiben láthattuk, hogy a Maeterlinck és Marais közti plágiumügy hogyan deríthető föl, illetve Reybrouck tolmácsolásában rövid ismertetést kapunk a dél-afrikai afrikáner történelemről és közelmúltról is. Az alábbiakban a posztapartheid Dél-Afrika kihívásaival találkozhatunk, ahogy azt Reybrouck láttatja.

Az 1994-es rendszerváltás, az apartheid bukása azt a reményt látszik megvalósítani, hogy minden jobb lesz. Az apartheidre emlékeztető dolgok, nevek, szimbólumok így jelentős csorbát szenvednek. Transvaal, mely az afrikánerek, a búrok nemzeti identitásában egyúttal az apartheid egyik szimbóluma is, közigazgatásilag is szét lesz darabolva az új rezsimben. Pretoriát is kiszakítják belőle: új tartományba, Gautengbe kerül.

Nelson Mandela (1918–2013)
Nelson Mandela (1918–2013)
(Forrás: Wikimedia Commons / South Africa The Good News / CC BY 2.0)

Az új tartomány a Gauteng nevet kapta. A Transzvál név az emberek fejében túlságosan összefonódott a fehér afrikai nacionalizmussal és az apartheid rezsim klasszikus időszakával. Ezért szabdalták a területet kisebb tartományokra, melyek aztán vagy a Northwest Province-hoz és a Northern Province-hoz hasonló semleges vagy a Gautenghez és a Mpumalangahoz hasonló etnikai eredetű neveket kaptak. Az utóbbiakból az első azt jelenti, hogy ’arany hely’, a második pedig azt, hogy ’a felkelő nap földje’. Optimizmusról tanúskodó nevek.

(21. oldal)

Az optimizmus azonban hamar odalesz. A realitás egészen más. Dél-afrikai utazásai során Reybrouck az országot az 1994-es rendszerváltás óta sújtó problémákkal lépten-nyomon szembesül. Munkanélküliség, a feketék pozitív diszkriminációja, a fehérek ellenérzése mellett nézzük először is az AIDS kérdését:

Afrikában naponta hatezer ember hal meg AIDS-ben. Hatezer? Az olyan, mintha minden áldott nap lezuhanna húsz Airbus utasszállító. Ha egy Concorde lezuhan, a média két héten át másról sem beszél, de ez a húsz Airbus, amely naponta lezuhan, csak néha bukkan fel az újságok hasábjain.

(74. oldal)

Később, egy buszutazás alkalmával a szerző így ír:

A taxibusz nyiszogott, dübörgött a kwaito [Reybrouck a helyi technónak minősíti], a húsz utast mintha egymásra hányták volna. Ha a statisztikákból indulunk ki, majdnem ketten HIV-fertőzöttek voltak. Vajon az a magas fiú a sofőr mellett vagy az az asszony a gyerekkel az ölében vagy a mellettem ülő gyapjúsapkás öreg, kérdezgettem magam.

(259. oldal)

A helyi – európai szemmel minden bizonnyal szokatlan – viszonyok jobb megértése érdekében miközben utazik, Reybrouck olvas is: dél-afrikai írókat.

J. M. Coetzee
J. M. Coetzee
(Forrás: Wikimedia Commons / Mariusz Kubik / CC BY 2.5)

Beleolvastam Coetzee Szégyen című regényébe, és azonnal megfeledkeztem a forgalom miatt támadt bosszúságomról. Coetzee végigráncigált egy keserűséggel és csalódásokkal teli történeten, egy képmutató szexuális erkölcs, kérlelhetetlen bűnözés és együttérzésre való képtelenség uralta országon. Nála eltűnt a Brink sugallta remény, a Gordimert jellemző emberszeretet, ez a posztaparheid utáni Dél-Afrika. Az igazságosabb politikai rendszer és a megbékélésre tett kísérletek ellenére egy olyan ország képe jelent meg előttem, amely csupa frusztráció, feszültség, erőszak és félelem. Ahol az optimizmust cafatokra szaggatta szét a bűnözés és az AIDS.

(119. oldal)

André Brink
André Brink
(Forrás: Wikimedia Commons / Seamus Kearney / CC BY-SA 3.0)

Az 1940-ben született John Maxwell Coetzee 2003-ban nyerte el az irodalmi Nobel-díjat. Magyarul számos kötete olvasható: A barbárokra várva, Szégyen, Elisabeth Costello, Foe, A semmi szívében, Michael K élete és kora. André Brink 1935-ben született, magyarul olyan alkotásait olvashatjuk, mint az Aszály vagy vízözön, a Homokba írt történet, a Fekete éjbe nézve. Az 1923-ban született Nadine Gordimer magyarul olvasható művei közt megtalálható például Az örző, az Egymagam, a Livingstone bajtársai, a Mesélő, az Önvédelmi fegyver és a July barátai.

Nadine Gordimer
Nadine Gordimer
(Forrás: Wikimedia Commons / Bengt Oberger / CC BY 3.0)

Az AIDS mellett a bűnözés is az ország egyik megoldandó gondja...

A „négerbűnözés” és annak okai

Az 1994-es rendszerváltás – ahogy a rendszerváltások általában – nem hozta meg automatikusan a remélt felemelkedést össztársadalmi szinten. Sőt.

Abban mindenki egyetértett, hogy a bűnözés az AIDS-szel együtt a mai Dél-Afrika egyik legnagyobb problémája. [...] Az autólopások száma néhány év alatt megduplázódott, míg 1995-ben 6683, 1998-ban már 15111 volt. A nagyvárosokban minden harmadik percben megerőszakolnak egy nőt. Naponta átlag 65 embert ölnek meg. Az 1996-os adatokból kiderült, hogy Dél-Afrikában 100 ezer emberből 61 életet oltják ki, miközben a nemzetközi átlag 5,5 fő. Csak Kolumbia rendelkezett rossazbb mutatókkal. [...] Azoknak a 15 és 19 év közötti fiataloknak a kétharmada, akik 1999-ben és 2000-ben Fokvárosban nem természetes halállal haltak meg, gyilkosság következtében vesztették életüket. Johannesburgban, ha lehet, még ennél is rosszabb volt a helyzet. Cry, the beloved country, cry. (Sírj, szeretett ország, sírj).

(157. oldal)

Cry, the beloved country Alan Paton (1903–1988) dél-afrikai író és apartheid-ellenes aktivista regényének címe, melyből 1951-ben Korda Zoltán rendezett filmet. Magyarul – egyebek mellett – Már késő... című kötete is olvasható.

Alan Paton
Alan Paton
(Forrás: Wikimedia Commons / Perijove / GNU-FDL 1.2)

A „faji alapú bűnözés” okairól Reybrouck így ír:

Az 1998-as adatok azt mutatják, hogy életszínvonal tekintetében a fekete dél-afrikaiak a világranglistán a 124. helyen álltak, közvetlenül Kongó mögött. Ezzel szemben fehér honfitársaik a huszadikok, közvetlen Spanyolország után. 2000 szeptemberében az aktív lakosság 35,9 százaléka még mindig munaknélküli volt. 2001 júniusában még mindig hétmillió ember élt az országban, aki nem jutott tiszta vízhez és tisztálkodási lehetőséghez. Magától értetődő, hogy ezek a lehetetlen társadalomgazdasági állapotok a faji alapú bűnözés malmára hajtják a vizet.

(156–157. oldal)

Az AIDS és a bűnözés mellett azonban az új Dél-Afrikának szembe kell néznie a múlt feldolgozásával is. Erre hívja fel a figyelmet a Reybrouck által a kötetben szintén olvasott és idézett, 1931-es születésű, a Nobel-békedíjat 1984-ben elnyert Desmond Tutu is, aki korábban Fokváros anglikán püspöke, majd érseke volt. Desmond Tutu Nincs jövő megbocsátás nélkül (No Future without Forgiveness) című politikai jellegű írásában a dél-afrikai közelmúlt azon sajnálatos eseményeivel kapcsolatban fejti ki álláspontját, melyekre az Igazság és Megbékélés bizottsága világított rá.

Desmond Tutu
Desmond Tutu
(Forrás: Wikimedia Commons / Benny Gool)

A múltat végképp feldolgozni

Az aparteid idején elkövetett súlyos bűnök felderítésére jön létre 1994 után az Igazság és Megbékélés Bizottsága. A múlt terheinek feldogozása nem könnyű feladat Dél-Afrikában sem – Reybrouck így ír erről:

A teljes nevén Igazság és Megbékélés Bizottság felállításával az új kormány az emberi jog történetében egyedülálló intézményt teremtett. Az emberiség ellen elkövetett súlyos bűncselekmények elszámoltatására addig két modell létezett, a nürbergi büntetőperek és a chilei amnesztiarendelet. Nürnberg nem volt válaszható lehetőség Dél-Afrika számára, mert túl drága, túlságosan időrabló és politikailag lehetetlen lett volna. A nácikkal ellentétben az apartheid irányítóit nem győzték le, nem fegyverezték le, hanem együtt kell velük élni. A boszorkányüldözés nem tett volna jót az országnak. De legalább ennyire nem volt vonzó a teljes amnesztiát jelentő chilei alternatíva sem. Miközben azok, akiknek lelkét súlyos bűnök terhelik, szabadon grasszálhattak volna, az a szenvedés, amely sokakat sújtott, nem kapott volna semmiféle nyilvánosságot. Így az amnesztia simán amnéziához, emlékezetvesztéshez vezetett volna. Ezért döntöttek egy sajátos középút mellett. Azok az egyének, akik 1960 és 1994 között bűncselekményeket követtek el, az apertheidrezsim alatt játszott szerepüktől függetlenül két feltétellel kaphattak amenesztiát, ha a bűncselekmény politikailag motivált volt, és a bűnösök ezekről teljes nyíltsággal számot adnak.

(243–244. oldal)

A Bizottság munkájával ugyanakkor sokan nem elégedettek, különböző okokból. Áldozatok és elkövetők, feketék és fehérek más-más szempontból kritizálják a Bizottság munkáját. Reybrouck így ír:

...a feketék 76 százaléka értett egyet a bizottság munkájával, míg a fehéreknél ez az arány csak 37 százalék volt. A többi fehér úgy ahogy volt, helytelenítette azt. Aminek meg kellett volna békítenie az országot, inkább csak megerősítette a faji megosztottságot.

(250. oldal)

Ha pedig a múlt feldolgozása csak papíron történik meg, mit várhatunk a való élettől? Úgy tűnik, egy „egyszerű” rendszerváltás nem megoldás az alapvető ellentétek feloldására.

Csak a feketék 36 százaléka gondolja, hogy a fehérek nem rasszisták. Kétharmaduk úgy véli, hogy a fehérek többé-kevésbé idegengyűlölők, és sokan gondolják, hogy még mindig hasznot húznak az apartheidből. De ami még ennél is rosszabb: a fehérek közül csak 19 százalék tudja elképzelni, hogy valaha összebarátkozik egy fekete honfitársával. Ons is blank en hulle is kaffers (mi fehérek vagyunk, ők meg kafferok). 2001-ben minden ötödik fehér azt mondta, hogy ellenzi a feketékkel való barátságot.

(251. oldal)

A gondolkodás generációk közt öröklődő mintái, úgy tűnik, határozottan tartják magukat az 1994-es rendszerváltás után is. Hiába a rendszerváltás? Hiába az apartheid papíron való eltörlése? Hiába kapott volna Dél-Afrika új zászlót, új himnuszt, új címert?

Igen, Dél-Afrika új zászlót kapott (sokszínűt, mert ez egy rainbow nation, szivárvány nemzet), új himnuszt (a Nkosi Sikelel’ iAfrika című korábbi ellenállási dalt) és új címerjelmondatot (!ke e:|karra ke, ami az ország legősibb pattogó hangjain azt jelenti, hogy ’egység a sokféleségben’).

(243. oldal)

 

A posztapartheid Dél-Afrika címere a jelmondattal: ǃke e: ǀxarra ǁke
A posztapartheid Dél-Afrika címere a jelmondattal: ǃke e: ǀxarra ǁke
(Forrás: Wikipédia)

A címer jelmondatának érdekessége, hogy a már kihalt ǀXam nyelven szól, mely a koiszan nyelvek egyike volt.

A múlttal való szembenézés még nem oldja meg a jelen vagy a jövő problémáit. Egy plágiumvád nyomán elindult nyomozás végén leginkább ezt a következtetést vonhatjuk le.

„Szivárvány nemzet, megbékélés, Mandela... ezt most már eleget hallottuk. Ez az ország komoly gondokkal küszködik, és hozzá kell fogni azok megoldásához. Elmúltak a mézeshetek.” Ez valóban így van, a poetokrácia valóban a múlté. Dél-Afrikában most elkezdődik a prózai családi élet, és senki sem tudja, mi lesz belőle, nehézkes érdekházasság vagy igazi családi dráma.

(251. oldal)

Reybrouck utazása, a plágiumügy felgöngyölítése óta eltelt egy újabb évtized, volt Dél-Afrikában futball vb, de a különböző színű és különböző nyelvű lakosság egymás mellett élése, az ország problémáinak feldolgozása (a múlttal való szembenézésen túl) még várat magára.

Felhasznált irodalom

David Van Reybrouck: A járvány. Gondolat, Budapest, 2010.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X