nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Kanadai nők és férfiak élete

Nőnap alkalmával minden évben idehaza (és külföldön is) számos politikai formáció különböző ígéretekkel áll elő a nők helyzetének javítása érdekében – s ahogy az választások alkalmával amúgy is lenni szokott, a nagy ígéretek vállalása után általában nem történik lényegi változás. Az alábbiakban a kanadai nők helyzetének vizsgálata során azt vesszük szemügyre, milyen a valós, lappangó változás – mely távolról sem olyan látványos, mint a politikusi ígéretek.

Horváth Krisztián | 2014. március 24.
|  

A 2013-as év irodalmi Nobel-díjasa, Alice Munro 1931-ben született a kanadai Ontario tartományban levő Winghamben. A magyarul Asszonyok, lányok élete címmel megjelent önéletrajzi ihletésű és mind a mai napig egyetlen regénye az 1940-es évek kanadai kisvárosi létébe vezeti az olvasót. A kötet 1971-ben jelent meg Lives of Girls and Women címmel. Főszereplője, Del Jordan a történet nyolc – egymástól külön is élvezhető, novellisztikus és tematizált – fejezetében saját szemszögéből meséli el, hogyan válik kislányból fiatal nővé. Eközben van alkalmunk bepillantást nyerni az őt körülvevő többi nő, a kanadai vidéki lét és nem utolsó sorban a helyi férfiak és fiúk életébe. Az igazi történések a regényben – jelen esetben a második világháború – messzebb és szinte oly észrevétlenül zajlanak, hogy a regény szereplőinek életére és hétköznapjaira látszólag vajmi kevés hatással bírnak; a latens változások azonban valahol a vidéki kanadai társadalom mélyén is ott húzódnak.

Alice Munro
Alice Munro
(Forrás: mandarchiv.hu)

A családi háttér

Del, a kanadai vidék okos, nyitott és egyre műveltebb kislánya, a regényben. Annak érzékeltetése végett, hogy mennyire a világ vége után kettővel lakik, következőképp jellemzi saját helyzetét a világban:

Ha azt mondtam, a Flats Roadon lakunk, anyám kijavított: szerinte a Flats Road végén laktunk, mintha az olyan nagy különbség lett volna.

(15. oldal)

A valahol Ontarióban levő Jubilee, a valahol Jubilee végén levő Flats Road és a valahol a Flats Road végén levő ház, ahol Del és családja lakik – ha ez nem a világ vége, akkor mi? Talán nem érthetetlen ezek után, ha Del anyját – az egyik legfontosabb női szereplőt a regényben – nem szereti mindenki a településen (a helyi viszonyokkal kapcsolatos sajátos nézetei miatt, melyekben már tetten érhető a változás iránti igény):

Anyám nem volt népszerű a Flats Roadon. Itt nem azon a barátságos hangon beszélt az emberekkel, mint a városban, mereven udvarias volt, és érzékelhetően vigyázott a helyes beszédre. [...] Mindig a szegények oldalán állt, a négerek, a zsidók, a kínaiak és a nők oldalán, de a részegeskedést ki nem állhatta, azt nem, sem a bujaságot, a mocskos beszédet, a rendszertelen életet, az öntelt butaságot; úgyhogy a Flats Roadon élő embereket ki kellett vonnia az igazán elnyomott, megnyomorított emberek közül, az igazi szegények közül, akikért továbbra is rajongott.

(15. oldal)

Érdekes ugyanakkor, hogy a Del anyja által szóban képviselt és pártfogolt különböző marginalizált társadalmi csoportok pusztán valahol elméleti síkon léteznek. Del anyja sajátos módon Jubilee lakosai közt nem véli felismerni őket. Talán emiatt sem olyan népszerű a településen, mint Del apja, akiről a főszereplő ilyen képet alkot:

Az apám más volt. Őt mindenki kedvelte. Ő szerette a Flats Roadot, bár maga alig ivott, nem zaklatta bujaságokkal a nőket, nem beszélt csúnyán, bár hitt a munkában, és egész életében keményen dolgozott. Itt jól érezte magát, a városi emberekre viszont – senkire, aki a munkájához inget és nyakkendőt hordott – nem tudott gyanakvás nélkül nézni, enyhén büszkén, sértődésre készen: azzal a finom, különleges készséggel szimatolta meg a kérkedést másban, ahogy csak egyes vidéki emberek szokták.

(16. oldal)

Vidéki város, vidéki szereplők, de talán még maga az ország is vidéki – ilyen háttérrel nő fel a kis Del.

Jubilee-n kívül nincs élet, ha pedig van, az nem olyan

Del számára szülein túl további viszonyítási pontot a regényben főszerepet játszó női figurák jelentenek. A regény címe talán nem véletlenül állítja őket a figyelem középpontjába. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a nyolc, tematikusan felfogható fejezetben elmesélt történet mindegyikében akad olyan férfi szereplő, akinek jelenléte legalább olyan erős viszonyítási pont a kis Del életében, mint az őt körülvevő nőké.

Rögtön az első „Benny bátyám” (aki nem rokon, csak a család afféle nagyon közeli barátja), aki puszta létével a tudás relatív mivoltára világít rá, és nyitja fel a kislány Del szemét arra, hogy bizony, a nagy tudású emberek (még a férfiak is) olykor meglepően esetlenek tudnak lenni, amikor kikerülnek saját kis világukból. Benny bátyám helyismerete lehengerlő:

Az ő felfogása szerint a folyó, a bozót meg az egész Grenoch-mocsár többé-kevésbé az övé volt, mivel jobban ismerte, mint bárki más. Azt állította, ő az egyetlen ember, aki az egész mocsarat bejárta, nem csak úgy csalinkázott a peremén.

(8. oldal)

Tudásának forrásai azonban – szűk környezetének empirikus megismerésén túl – meglehetősen korlátozottak és szűrtek – ahogy erre hamarosan maga a kislány Del is rájön.

Benny bátyám nem a helyi Hírharangot vette, sem a városi napilapot, amit a mi postaládánkba egy nap késéssel hoztak ki. Nem fizetett elő a Családi Hírnökre, sem a Szombat Esti Hírekre. Az ő lapja hetente egyszer jelent meg, csúnyán nyomtatták durva papírra, hatcentis főcímekkel. A külvilágról ez volt az egyetlen hírforrása, hiszen a rádiói között ritkán akadt működőképes. Ez nem az a világ volt, amiről a szüleim olvastak az újságban vagy hallottak a hírekben. A főcímekben szó sem esett a háborúról, amely addigra már kitört, sem a választásokról, sem a kánikuláról vagy a balesetekről, hanem ezekhez hasonlók voltak:

Disznóknak adja az ikreket

Majomcsecsemőt szült az anya

Őrült szerzetesek szüzet erőszakoltak a kereszten

Postán küldi a férj csonkjait

(11–12. oldal)

A „csak tiszta forrásból” tájékozódó és külvilágról alkotott ismereteit szigorúan ennek fényében bővítő Benny bátyámmal kapcsolatban hamarosan az is kiderül, hogy bár olvasni még csak-csak tud, de az írással már komolyabb gondjai vannak. Egyszer aztán Benny bátyámnak levelet kell írnia a külvilágba – s erre (ravasz módon) a kislány Delt veszi rá. Del a címzés kapcsán ismét jelzi a kereteket, melyek közt Jubilee és a Flats Road lakói élnek:

Wingham, Ontario, Kanada, Észak-Amerika, nyugati félteke, Föld, Naprendszer, világegyetem – Alice Munro szülőhelye, a regény ihlető helyszíne
Wingham, Ontario, Kanada, Észak-Amerika, nyugati félteke, Föld, Naprendszer, világegyetem – Alice Munro szülőhelye, a regény ihlető helyszíne
(Forrás: Wikimedia Commons / JustSomePics / CC0 1.0)

Leírtam a teljes nevét és címét. Mr. Benjamin Thomas Poole, Flats Road, Jubilee, Wawanash megye, Ontario, Kanada, Észak-Amerika, nyugati félteke, Föld, Naprendszer, világegyetem.

(19. oldal)

S bár Jubilee Ontario, Kanada stb. része is, úgy tűnik, mégis hatalmas (mentális) távolság választja el a külvilágtól. Benny bátyám esete legalábbis ezt példázza: történik egyszer, hogy Benny bátyámnak a nagyvárosba kell mennie, Torontóba. S amennyire otthonosan mozog saját – valós és jelképes, mentális – mocsarában, olyannyira gyámoltalan a nagyvárosban. Benny bátyám torontói tapasztalatairól ilyen összegzést kapunk Deltől:

A mi világunk mellett így terült el Benny bátyám világa; mint valami nyugtalanítóan torz tükörkép, ugyanaz, de soha nem teljesen ugyanaz. Ebben a világban az emberek elsüllyedtek az ingoványban, alulmaradtak a kísértetekkel meg az ijesztő, közönséges nagyvárosokkal szemben; a szerencse és a gonoszság óriásra nőtt és kiszámíthatatlan volt; semmit nem lehetett kiérdemelni, bármi megtörténhetett; a vereséget őrült elégedettség követte. Az volt a diadala, bár erről nem tudott, hogy megtanított minket látni.

(37. oldal)

A tudás relatív; a férfi és női szerepek hagyományos beállítása pedig szintén nem abszolút értékként jelenik meg Del szemében.

Vanitas vanitatum

A család egyik oszlopos tagja, Craig nagybácsi egy másik korai és fontos (hímnemű) viszonyítási pont Del életében. Róla az alábbiakat mondja Del:

Mikor nem a járás ügyeit intézte, két dolog foglalkoztatta: Wawanash megye története és a családfa, amely 1670-ig nyúlt vissza, Írországba. A mi családunkban senki nem vitt véghez semmi rendkívülit. Összeházasodtak más ír protestánsokkal, nagy családjuk volt. Néhányan meg se házasodtak. Néhány kisgyerek korán meghalt. A családunk négy tagja tűzben pusztult el. Egy férfi két feleségét is elvesztette gyermekágyi lázban. Egy másik egy római katolikus nőt vett feleségül. Átjöttek Kanadába, és nagyjából ugyanúgy folytatták: többnyire skót presbiteriánusokkal házasodtak.

(42. oldal)

A lokális és családi történelem tudora, Craig nagybácsi valódi pozitivista szemlélettel gyűjtögeti az adatokat. Írásműve egyfajta végtelen történetként, egyforma stabilitást és évezredes mintákat követve hízik oldalról oldalra:

Nem várta el a családban senkitől, hogy érdekesebbet vagy botrányosabbat kövessen el, mint hogy egy római katolikussal köt házasságot (a nő vallása piros tintával állt a neve mellett); sőt ha ilyet tettek volna, ki is billentik a feljegyzéseit. Nem az egyedi nevek számítottak, hanem a sok élet stabil, körmönfont szerkezete, amely a múltból megtámogatott minket.

(42. oldal)

Craig nagybácsi „tudományos” és „fontos” munkája azonban – lássuk be – a család női tagjai szemében a maga minden fennköltsége és tudományos fontossága mellett (és ezek ellenére) nagyon is relatív és ugyanakkor megmosolyogtató, kissé talán haszontalan tevékenység:

Bernardo Strozzi (1581–1644): Vanitas – 1630 után
Bernardo Strozzi (1581–1644): Vanitas – 1630 után
(Forrás: Wikimedia Commons / Rodrigo Fernández / CC BY-SA 3.0)

Mikor évekkel később a Háború és békében Natasáról olvastam, hogy Pierre tudományos foglalatosságának, amelyből ugye nem értett semmit, igen nagy fontosságot tulajdonított, Elspeth és Grace nénéimre kellett gondolnom. Mindegy lett volna, hogy Craig nagybátyám valóban „tudományos foglalatosságot” folytat-e, vagy azzal tölti a napjait, hogy tyúktollat válogat: a húgai minden dolgában boldogan hittek volna. Craig egy régi, fekete írógépet használt, amelynek fémperemű billentyűi voltak, és a hosszú, fekete karok mind kilátszottak: mikor belekezdett lassú, hangos, akadozó, de jelentőségteljes gépelésbe, a húgai suttogni kezdtek, és groteszk, vádaskodó pillantásokat vetettek egymásra, ha odakoccant egy edény. Craig dolgozik! Engem sem engedtek ki a verandára, nehogy elmenjek az ablaka előtt, és megzavarjam. A férfiak munkáját mindennél jobban tisztelték; mégis nevettek rajta. Ez furcsa volt: tökéletesen hinni tudtak a jelentőségében, ugyanakkor érződött az ítéletük is, hogy ez bizonyos tekintetben léha, lényegtelen dolog. Ők maguk soha, semmiért nem keveredtek volna bele: a nők és a férfiak munkája között húzódott a legtisztább határvonal, és ha bárki átlépte, vagy akár csak sugalmazta, hogy átlépné, azt afféle könnyű, ámuló és sajnálkozó, fensőbbséges nevetéssel fogadták.

(43–44. oldal)

A korán elhunyt Craig nagybácsi életművét – a családi kupaktanács döntése alapján – Del gondjaira bízzák; ő azonban a maga helyén kezeli a fontos örökséget – elhanyagolja azt, az enyészetnek engedve át egy élet munkáját.

Tudatlanság és érdektelenség

Benny bátyám és Craig nagybácsi a félműveltség és a tudálékosság képviselőiként azonban távolról sem fedik le azt a Delt körülvevő maszkulin spektrumot, melynek tükrében önmagát látja formálódni a főszereplő kanadai lány. A nők és a férfiak egymáshoz viszonyuló világában újabb színfoltot jelent az érdektelenség és tudatlanság kérdése is.

A hit kora című fejezet egyik fontos férfi szereplője Del öccse, Owen. A vallás és a hit nagy kérdésének boncolgatása kapcsán azonban hamarosan Del kénytelen rájönni arra, hogy ilyen kérdések iránt tanúsított érdeklődését saját öccse távolról sem osztja. Az érdektelenség falába ütközik:

Nem volt meg benne az a kívánság, mint bennem. Dühített, mikor erre rájöttem, hogy ilyen kába, védtelen, mégis rugalmas – egy kemény gumilabda. Figyelt, ha ragaszkodtam hozzá, egyetértett, ha ehhez ragaszkodtam, de a szívében, gondoltam, rám sem hederített. Kis hülye.

(130. oldal)

A regény egy későbbi pontján (immáron a második világháború után) a már erősen kamaszodó, első szexuális fantáziát megélő Del azzal kénytelen szembesülni, hogy Mr. Chamberlain (aki történetesen a lány szexuális fantáziáinak első célpontja), a Jubilee Rádió hírolvasója, a második világháborút az olasz fronton megharcolt veterán olyan férfiként bukkan fel a lány életében, akiről hamarosan kiderül, hogy nem csupán érdektelenséget tanúsít számos kérdésben, de – világlátott emberként – meglepő tudatlanságról is tanúbizonyságot tesz. Amikor olaszországi katonai élményeivel kapcsolatban Del arról faggatja Mr. Chamberlaint, hogy az itáliai kultúra évszázadainak emlékeiből vajon melyeket lenne képes felidézni (egy művészettörténeti könyv segítségével), az derül ki, hogy az olasz hadszíntér veteránja egyáltalán nem volt nyitott a fronton kívüli valóságra; egyebek közt Firenzében is úgy járt, hogy sikerült nem látnia Michelangelo Dávid-szobrát.

Michelangelo: Dávid. A Firenzét megjárt Mr. Chamberlain erről is lemaradt
Michelangelo: Dávid. A Firenzét megjárt Mr. Chamberlain erről is lemaradt
(Forrás: Wikimedia Commons / Rico Heil / GNU-FDL 1.2)

Mr. Chamberlain bizonyos dolgokról bevallotta, hogy látta, másokat meg nem. Elég türelmesen nézegette a könyvet, aztán azt mondta, őt nem érdekelte Olaszország.

(183. oldal)

A kötetben felvonultatott férfi mellékszereplők mellett azonban bőven akadnak olyan női szereplők is, akik Del személyiségformálódására fontos és szimbolikus jelentőséggel bírnak.

Hagyomány

Az első ránézésre a hagyományos női szerepek megerősítését ösztönző női figuráknak is vannak képviselői a könyvben, ám ha jobban megvizsgáljuk a helyzetet, kiderül, hogy Del ellenállása (passzív vagy aktív módon) ezekkel szemben is tetten érhető. Az egyik klasszikus női figura Del anyai (és gazdag) nagybátyjának aktuális felesége, Nile: olyan nő, akit külsejéért tartanak. Vele kapcsolatban Del így ír:

Olin Levi Warner: Tradition (Hagyomány)
Olin Levi Warner: Tradition (Hagyomány)
(Forrás: Wikimedia Commons)

A női dekorativitás olyan magas fokát érte el, a tökéletes mesterkéltséget, amelynek még a létezéséről sem tudtam; mikor őt megláttam, akkor jöttem rá, hogy én sohasem leszek szép.

(108. oldal)

Az iskolában, a szocializáció családon kívüli másik fontos helyszínén Del szintén ellenkezik a hagyományos női szerepeknek való megfelelés kényszerével. A varrást például messze az olvasás és a versek mögé helyezi – s ezzel kivívja tanárnője (Mrs. Forbes) feddését:

–Te nem tudsz megtanulni varrni – mondta –, ahogy egy botfülű sem tud megtanulni énekelni. Én mindent megtettem, de vereséget szenvedtem. Na gyere.

Egy seprűt adott.

– Ha annyit legalább tudsz, hogyan kell söpörni, akkor söpörj fel a teremben, a darabkákat dobd a szemétbe, és figyelj oda, hogy legyen tiszta a padló, és ha ezzel megvagy, akkor felőlem odaülhetsz az asztalhoz, és tanulhatod a verseidet.

(128. oldal)

S ha még ez is kevés lenne a saját helyét a világban a második világháború körüli időszakban keresgélő kanadai kislány számára, a kamaszodó kanadai lányok és fiúk világának hagyományos szerepjátékai is rátesznek minderre egy lapáttal. A nemi és társadalmi szerepekről Del így ír:

A fiúk gyűlölködése veszélyes volt: éles és tiszta, csodálatos születési előjog, mint Artúr király kőből előhúzott kardja a hetedikes olvasókönyvben. A lányok gyűlölködése viszont zavaros és könnyes, keserűen védekező. A fiúk lecsaptak az emberre a biciklijükön, és csak úgy hasították a levegőt, épp mögötte, csodás módon, lelkifurdalás nélkül, mintha azt kívánnák, bárcsak kés volna a kerekek helyén. És mondtak mindent.

Halkan odasúgták: – Helló, kurvák.

Vagy: – Hé, hol van a baszlukatok? – kérdezték vidám undorral a hangjukon.

Amiket mondtak, letépte rólunk a szabadságunk, hogy azok lehessünk, akik akarunk, azzá redukáltak, aminek ők láttak minket, és ez már elég volt, hogy mindenfélét odaszóljanak.

(143. oldal)

Különösen izgalmas utóbbi gondolat abból a szempontból: hogyan is ütköznek a vágyott és óhajtott szerepek azokkal, amelyek a valóságban jutnak és kijárnak. A kiosztott szerepek kapcsán pedig nyugodtan elmondható: az ember és különösképpen az ember lánya mindig jobbat vár, mint amit kap. A nők szerepe a férfiak világához képest, annak szempontjai alapján határozódik meg az iskolatársak szocializációs szerepjátékaiban is.

A mégoly távol lezajló második világháború utáni Kanada – ha csak nagyon lassan is – de valami újat hoz mindenki életében. Ennek ellenére az új idők szelét érezve is még számos kétség fogalmazódik meg.

Változás, kétségek, dilemma

Del anyja a kötet vége felé, a második világháború után, az alábbiakban fogalmazza meg credóját:

– Szerintem hamarosan változás következik be az asszonyok és a lányok életében. Igen. De rajtunk is múlik. A nőknek eddig semmi nem jutott, csak a férfiakkal való kapcsolat. Csak az. Tulajdonképpen nem volt több saját életünk, mint a háziállatoknak. Hogy tart, majd ha szenvedélye idővel alább lohad? Jobban, mint a kutyát, s nagyobb becsben tán, mint a lovat. Ezt Tennyson írta. Milyen igaz. Igaz volt. Persze gyerekeket majd akarsz.

(212–213. oldal)

 

Lord Alfred Tennyson (1809–1892), angol költő. A kötetben szereplő idézet Locksley Hall című, 1835-ben írt, 1842-ben megjelent verséből származik
Lord Alfred Tennyson (1809–1892), angol költő. A kötetben szereplő idézet Locksley Hall című, 1835-ben írt, 1842-ben megjelent verséből származik
(Forrás: Wikimedia Commons / Julia Margaret Cameron (1815–1879) )

Del azonban ifjú hölgyként azt is látja, hogy a változás szele még nem hurrikánerejű. Del maga sem érzi magát képesnek arra, hogy valami teljesen új életbe kezdjen:

És látnom kellett, hogy az anyámhoz hasonló nők kisebbségben vannak. Ráadásul anyámra nem is akartam hasonlítani, az ő szűzies ridegségére, az ártatlanságára. Azt akartam, hogy a férfiak szeressenek [...]. Sarokba voltam szorítva, úgy tűnt, választanom kellene, pedig nincs választási lehetőség.

(218. oldal)

Az igazi dilemma az első nagy szerelem idején következik el, Garnet Frenchcsel. Garnet French már a börtönt is megjárta, szellemileg sem túl nagy kihívás. Külsejét és karizmáját kivéve szinte mindenben a legrosszabbat testesíti meg a férfiak világában megismert negatív minták közül – mégis, a szerelem vak. Az amúgy remek iskolai eredményeket felmutató Del Garnet Frenchcsel folytatott kapcsolata során katasztrofális felvételi vizsgát tesz – s nem is veszik fel sehova. Az új jövő nehezen indul – Del profetikus anyja is egyre komolyabb válsággal kényszerül szembenézni:

Szembe kellett néznie azzal a lehetőséggel, hogy Owen meg én semmit nem csinálunk, semmire nem visszük végül, hogy középszerűek vagyunk, vagy megfertőzött apánk családjának rettegett, büszke, szent életű perverziója. Ott volt Owen: kint élt a Flats Roadon, olyanokat mondott, hogy „aztat” meg eszek, Benny bátyám nyelvtanát alkalmazta, és közölte, hogy abba akarja hagyni a tanulást. Ott voltam én: Garnet Frenchcsel jártam, nem voltam hajlandó beszélni róla, és nem kaptam meg semmilyen ösztöndíjat.

(290. oldal)

Gratulálunk Alice Munro Nobel-díjához!

Innen szép a győzelem. Del a második világháború idején lassan átalakuló kanadai társadalomban ilyen alapokról indulva keresgéli majd önmagát és önként vállalt szerepét, hogy ne olyan sorsú nő legyen, mint elődei és kortársai. Azon kell próbálkoznia, hogy – Del anyjának szavaival élve – más is jusson neki az életben, „mint a férfiakkal való kapcsolat”.

Felhasznált irodalom

Alice Munro: Asszonyok, lányok élete. Park Könyvkiadó, Budapest, 2009.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X