nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Szépasszonyok tálja

Luca napjához és az akörüli időszakhoz több hiedelem is kapcsolódik, különös tekintettel a boszorkányok felismerésére. Luca széke vagy a seprűn repkedés helyett ezúttal a boszorkányság háza tájának egyik tárgyi attribútumát mutatjuk be, amihez egy sajátságosabb betegségképzet is társul.

Varga Mónika – Gugán Katalin | 2017. december 20.
|  

A Történeti magánéleti korpusz egy olyan digitális szöveggyűjtemény, amelyben 16-18. századi szövegek találhatók elektronikusan kereshető formában. Részben boszorkányperek tanúvallomásaiból, részben magánlevelekből áll, mert ezek azok a források, amelyek a legjobban megközelítik ennek a korszaknak a mindennapi nyelvhasználatát, bár természetesen ezek sem tudják a maga teljességében visszaadni az akkori beszélt nyelvet. A korpusz a tmk.nytud.hu címen bárki számára elérhető, fejlesztése az 116217.sz. OTKA-projektum keretében zajlik.

Noha a Történeti magánéleti korpusz boszorkánypereiben Luca és az ő napja nem kifejezetten központi szerepű, a 18. századi tanúvallomások tartalmaznak egy-két említésre méltó történetet. Az egyik szerint ezen a napon váratlanul eredményes lehet a gazdálkodás – bár ez is a boszorkányság vádját vonja maga után: „Látta ezen Fatens Szent Luca nap estén, hogy Gál Ilona maga meddő tehenét midőn a színben hajadon fejjel fejte” (Bosz. 415. 1740). Máskor nem derül ki, hogy babonás cselekedetről vagy valami sajátságos bosszúról van-e szó: „egykor az ő tejesfazekának a kötőruhájára felül disznószart tett Nagy Pálné, [...] és ez volt Luca napján” (Bosz. 209. 1714).

Találkozunk ugyanakkor az időszakhoz kapcsolódó népszokásokkal is: „amint szokás Luca estén, a gyermekek palázolni jártak”; „ezen fatens fia más gyermekekkel együtt (amint szokás) Luca napján palázolni vagyis kotyolni járni a házakhoz”. Azonban az ilyesminek sincs mindig jó vége: „ezen asszony nemhogy valami ajándékot adott volna nékik, inkább a házában sem eresztette be, hanem egy fekete macskát adott a gyermekek kezében, és azt egy darabig elvitték az utcán, mindjárt akkor mind a két gyermeknek a fejük eldagadozott” (Bosz. 420. 1743).

A  kor embere szerint a rontást tehát ilyenkor sem lehet elkerülni. Írásunkban azonban egy sajátságosabb betegségképzetről lesz szó, szintén a boszorkányok háza tájáról. Amikor megbetegszünk, eleinte gyakran csak annyit tapasztalunk, hogy hirtelen rosszabbul érezzük magunkat, vagyis akaratunk ellenére következik be valamilyen kellemetlen állapotváltozás. A váratlanság és a tehetetlenség érzését hajlamos az ember az esés, zuhanás képzetével társítani. A testhelyzet és az egészségi állapot kapcsolatát ma is jelzik bizonyos szófordulatok, mint a ledöntötte lábáról a nátha, sőt maga az állóképesség kifejezés is. S ahogy manapság is mondhatjuk, hogy valaki betegségbe esik, a 16–18. században sem volt ez (nagyon) másként.

Mint korábbi cikkeinkben is jeleztük, a korszak felfogásában együtt érvényesült a természeti és a természetfeletti magyarázat, ha valaki hirtelen, váratlanul megbetegedett, vagy más kár érte, így a boszorkányvádak főként a kuruzslás, a rontás témakörére vonatkoztak. A tanúk beszámolói nem nélkülözik a mesés, csodásnak tartható elemeket, ugyanakkor a megbetegedések és gyógyulások leírása a mindennapi tapasztalatokat is magában foglalja. A tanúvallomások egyik jellegzetes példája a testhelyzet és az egészségi állapot megfelelésére a nyavalyába, betegágyba – vagy feltűnő tünetet megnevezve – hideglelésbe esés. A betegség és egyéb állapotok metaforikusan olyan többé-kevésbé körülhatárolt helyként képzelhetők el, amelybe be lehet jutni, amelyben benn lehet lenni, és amelyből ki lehet jutni. Így a hirtelen bekövetkező állapotváltozás mozgásként értelmezhető: „lábáról elesvén, oly szörnyű nyavalyában esett, akin minden ember csudálkozott” (Bosz. 411. 1737). Ugyanígy a gyógyulást gyakran fejezték ki a fenn járhatott, ehetett, ihatott és maga lábán járt típusú szerkezetek.

A 16–18. századi gyógyítók egy része (akiket néző-nek is nevezetek) azt állította, képes megmondani, kinek tulajdonítható személy szerint a rontás (mivel gyakran úgy tartották, hogy csak az gyógyíthatja meg a beteget, aki megrontotta). Időnként azonban másfajta hiedelmek érvényesültek, ezt fejezte ki a szépasszonyok táljába lépett/hágott: „maga pedig szépasszonyok táljában hogy a kisleányka hágott volna, megmondta, azt micsoda jelből ismerte meg Galagonya, gyanú alá zárta ezek szerint Galagonyát a fatens” (Bosz. 360. 1743). Ilyenkor is a cselekvéssel, főként mozgással, mozdulattal utaltak a következményekre, mint az esés kapcsán láttuk, azonban a közvetlen fizikai tapasztalat mellett – a váratlanság és a tehetetlenség érzése miatt – megjelent a természetfelettivel való összefüggés keresése is, a rontást tehát boszorkányoknak tulajdonították. A szegedi boszorkányperek több beszámolójából egyértelművé válik, hogy a rontás e körülírásos megnevezésében az elhallgatás, azaz a félelem is megmutatkozik, mint az óvónevek vagy a tabu más formái esetében: „A szépasszonyok tálába hágtál. Kérdezte az fatens, micsoda szépasszonyok tálába? Arra azt felelte: mi úgy szoktuk – úgy mond – azt mondani, nem merjük mondani, hogy rontás” (1744); „Mondván Rózsa: Csak az szépasszonyok szoptatták. Kicsodák volnának azon szépasszonyok, tudakozván a fatens, de nem mondotta meg” (1737).

Szépasszony? Boszorkány?
Szépasszony? Boszorkány?
(Forrás: Varga Mónika)

Szépasszonyok és kiegészítőik

A szépasszony nevet Róheim Géza a boszorkány szót helyettesítő eufemisztikus kifejezésnek – tehát tabunévnek tartotta. Maga a szépasszony a hiedelmek szerint démoni lény, alakja több területen összemosódott a boszorkány figurájával – éppen ezért külső megjelenése igen változatos lehet. A boszorkányokkal kapcsolatban tehát az elnevezés nem a tényleges tetszetősséggel függ össze, körülírásos, enyhítő-eufemizáló kifejezésről van szó (a szép jelentéseiben egyaránt megvan a megnyerő külső, a jóság és az ügyesség). A különböző tájszótárak – a Szegedi, a Szlavóniai és az Ormánysági szótár – szerint ’boszorkány’, de ’bármilyen képzeletbeli rontó hatalom’ és ’rontó szellem’ jelentésű is. Bár a rontás megfelel a szépasszony tevékenységének, az embereket „csak” boszorkánysággal vádolták meg, azzal nem, hogy démonok lennének. A szépasszony elnevezés boszorkányperes szövegekből, tanúvallomásokból régóta ismeretes, a 16. századi, még latinul lejegyzett beszámolókban is szerepel: pulcrae mulieres (Magyarországi boszorkányperek oklevéltára 1565).

A különféle időszakokból és területekről származó tanúvallomások szerint a szépasszonyok különféle rontásokat tudnak véghezvinni, ilyen az állatok hasznának elvétele: „most látom, minemű szépasszonyok kergetik, s emésztik meg az asszonyomnak teheneit” (Bosz. 295. 1748). Máskor embereket ragadnak el, s szolgájukká teszik őket: „és még azok a szépasszonyok fürdöttek, ezen fatenssel a ruhájukat tartatták, ezen fatens azt feleli, hogy inkább tartott volna más, akárminemű nehéz terhet, mintsem azoknak a ruhájukat” (Bosz. 272. év nélkül). Rejtélyes sebeket is tudtak okozni „szőlőben munkálódván, Csizmaziáné szilvafájára kötötte volna gyermekét, estig mintha égett lett volna a lába, kire mondá a Csizmaziáné, ne búsulj, meggyógyul, csak a szépasszonyok pökdösték meg” (Bosz. 206. 1711). A gyermekeket más módon is meg tudják rontani: „Hogy hallotta az olyatén gyermeket, melyek s v s v – sit venia vagy salve venia: latin nyelvű szabadkozás, kb. ’bocsánat a szóért’ zöldet ganajolnak, a szépasszonyok szoptatják” (Szegbosz. 1737). Egyes források szerint a szépasszonyok alakváltásra is képesek voltak, állatként vagy akár természeti jelenségként is kárt tudtak tenni: „látta, hogy azon macskák tulajdon említett két személynek személyébe változtanak; megfogván a tanút, annyira összegyötörték [...] és fenyegették: várj, te kutya, mert megölünk mi tégedet [...] miért jársz te a szépasszonyok ellen [...] látta a tanú, hogy két forgószél általment rajta, és arra felébredvén az egyik szemére megvakult” (Magyarországi boszorkányperek oklevéltára 1756).

A boszorkánykép változása
A boszorkánykép változása

A többi boszorkányos rontáshoz (kötés, megevés stb.) hasonlóan a szépasszonyok táljába lépésnek nevezett rontás – az az okozta betegség – visszavonható, ráadásul különféle súlyosságú lehet: „eddig is már meghalt volna, ha a szépasszonyok táljában egészen belehágott volna, de mivel csak kevéssé hágott bele, ezért sínylődik” (Bosz. 363. 1759). Az is előfordul – megint csak más „rontások”-nak megfelelően –, hogy nem az szenvedi el a betegséget, akinek szánják: „és ha te kimentél volna a házból, s belehágtál volna, szörnyű halállal haltál volna, de az Urad hágott bele, annak nem ártott oly szörnyen, de ez sem viszi sokáig” (Bosz. 90. 1740). A „célt tévesztett” rontás enyhébb betegséggel is járhat, bár nem minden esetben: „a fatensnek magának tőrt (’csapda’) csinált, melyben ha a fatens magát ejthette volna, kínosabb ember a világon nem lett volna, de mivel a fatens azon keresztútra nem ment, a rosszak az útról azon tőrt a fatensnek kertjében vitték, ahol a Fatensnek a fiacskája belé talált lépni, és ugyanattól történt halálos nyavalyája” (Bosz. 286. 1743).

A 16–18. századi boszorkányperekben a szépasszonyok táljába lép szófordulattal általánosságban a megbetegedést írják le. A hiedelem mögött egy tárgyiasabb, érzékletes szemlélet húzódik meg, ezt egyik-másik tanú beszámolójában részletesen el is mondja: „midőn egykor az a Lőrinczné a falu utcáján végigmene, talált egy öntésre, melyen is általment, későn vévén észbe, hogy elkerülhette volna, mondá Lőrinczné: de megromlok most; hallván ezt Doleszné, mindegy az, semmi, mert én loccsantottam oda, nem leszen semmi nyavalyád. Legottan lábára megromolván Lőrinczné, megdagadtanak az lábai, ráüzenvén Dolesznéra, meggyógyultak a lábai” (Magyarországi boszorkányperek: kisebb forráskiadványok gyűjteménye 1683). Szintén a kiöntött víz és a rontás–betegség kapcsolatát mutatják a következő részletek: „mit csinál a gyermekkel, hogy úgy sír? Azt felelte: semmit nem csináltam, hideglelős, azért sír. Látták pedig azon a helyen, hogy valami vizet öntött el” (Komáromy, 1756); „Sántha György nevű legényke Mátéfi István uramnál szolgálván, Kis Mihályné háza előtt elmenvén, hajnalban öntésben hágván, ki miatt virradtig összezsugorodtak a lábai, s máig is sánta bele” (Bosz. 213. 1718). A lépés és az állapotváltozás összekapcsolása nemcsak a tálképzettel és az öntéssel ismeretes: „a házában a mesterséget a küszöb alá ásták, és te mihelyt azon bemégy, ismét ezen nyavalyába esel” (Bosz. 156. 1749); „bizonyos fonalat keresztülvonva a földön tapasztalván, általment rajta és azonnal a jobbik kezére és lábára rosszul lévén a tanú” (Bűbájosok, ördöngösök,boszorkányok Heves és Külső Szolnok vármegyékben 1741).

Szépasszonyok és szépemberek

A boszorkányüldözések elmúltával is megőrződik a tálformához kapcsolódó hiedelem: a Zselicségben az ereszről lecsöpögő víz alkotta tócsát nevezik szépasszonyok táljának, melybe délben vagy éjfélkor nem tanácsos belelépni, mert rontást von maga után. Kórógy területén a keresztútra kitett vízre és a naplemente után kiöntött vízre mondják, hogy a szépasszonyok/széplányok felfogják tányérba (Szlavóniai tájszótár). A szegedi hiedelmek szerint a kocsiúton nem jó délben és éjfélkor járni, mert akkor lehet a szépasszonyok táljába lépni (Szegedi szótár). A rontásnak tekintett megbetegedést a 16–18. századi beszámolókhoz hasonlóan a későbbiekben is többféle tünetnek feleltetik meg. Előfordul általános betegség megnevezéseként: ’rontás hatására megbetegszik’, máshol inkább kötődik a lépés mozdulatához: ’bokája kibicsaklik’; ’akinek a lába elszárad, az a Szépasszonyok táljába hágott’. A Néprajzi Lexikon szerint viszont további tünetekre is lehet példa: ’rontásba esik, tele lesz kiütéssel’.

A Tatros menti csángóknál (pontosabban Kosteleken, Gyepecén és Magyarcsügésen) az 1990-es években (és azóta is) gyűjtöttek beszámolókat a hiedelemvilágról, ezek Takács György közlésében olvashatók. Az ő hitükben is összemosódik a szépasszony és a boszorkány figurája, hatókörük átfedi egymást. Részben székely-csángó, részben moldvai (román) eredetű felfogások keverednek benne. A szépasszonyok csoportja különleges: egyrészt férfiak is vannak köztük, másrészt pedig az elkárhozott boszorkányok kirekesztett lelkei is közéjük tartoznak.

„Mása is gyönyörű, és én se nézek ki rosszul”
„Mása is gyönyörű, és én se nézek ki rosszul”

Az ösvénybe fekvőket pedig elragadhatják, erejüket elvehetik, megnyomoríthatják, s azt általában nem lehet helyrehozni. A szépasszony (~ember) egyszerre foglalkozik a boszorkányság különböző formáival, ugyanakkor szellemszerű lény is lehet, forgószélben jár, énekel-muzsikál, embereket kísért és ront, valamint különböző képekben jelenhet meg. Jellegzetes útjuk, ösvényük lehet, ahol járnak. A hárompatakiaknál is megvan a tálba lépés képzete, bár az elnevezés nem utal közvetlenül a szépasszonyokra. A rontás gyakori fajtája a hiedelemmondák szerint az urszita, a megrontandó személy útjába letett vagy kiöntött rontás. Ha az ember belelép, megbetegszik, meg is halhat: „mikor belélépett, akkor osztán vége, akkor vagy nem tud menni többet, vagy úgy elbetegedik, megsántul” (ugyanezt nevezik még öntés-nek, ill. csinálmány-nak is). Az urszita ógörög eredetű, a szövés-fonás kezdetével és magával az elkezdéssel van összefüggésben, az urszita pedig a sorsot irányító személynek tekinthető, valamint magának a rontásnak az elnevezése is: „s elöntik, ahol jár az az illető, kinek rosszat akarnak. S belelépik, annak akkor vége”. Az így véghezvitt rontás ugyanakkor nem feltétlenül irányítható, nemcsak azt érheti, akinek szánták: „ha más lépik bele, azt nem érinti annyira, mint akinek van téve”.

Ami talán különbség, hogy a korábbi időszakokban – ahogy a sikertelen gyógyítást rontásnak tekintették –, úgy a szépasszony cselekvése is több irányban is működhetett. Ritkábban ugyanis a babonás gyógyításban is szerepük lehet a szépasszonyoknak, megmaradva a vízképzetnél: „és a mosdatás után vivén a tálban lévő három kanál vizet, formalibus mondotta: Íme lássátok, már hat kanállal lett belőle! Azonban az ablakhoz járulván, felit az ablak fiókján, több részit pediglen a lantornán lyukat ütvén, ujjával a vizet kiöntötte, mondván: Derék szépasszonyok, vigyétek el ti az én fiamnak sírását, rívását, hozzátok meg ti az ő édes álmát!” (Szegedi boszorkányperek 1744); „azután a fatens is ivott benne, azt is megmondták neki, hogy öntse ki a vizet, amelyből ivott, melyet ki is öntötte az ágas tövében, azután nem hordozták többé” (Bosz. 85, év nélkül).

Források

Bűbájosok, ördöngösök, boszorkányok Heves és Külső Szolnok vármegyékben. Közreadja: Sugár István. MTA, Bp., 1987.

Dömötör Tekla 1981. A magyar nép hiedelemvilága. Corvina, Budapest.

Kantéros, lüdérc, rekegő. Hárompataki csángó hiedelemmondák. Közreadja: Takács György. Fókusz Egyesület, Budapest, 2004.

Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. Közreadja: Komáromy Andor. Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1910.

Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 I–III. Közreadja: Schram Ferenc. Akadémiai Kiadó, Bp., 1970/1983.

Magyarországi boszorkányperek: kisebb forráskiadványok gyűjteménye 1–2. Közreadja: Klaniczay Gábor – Kristóf Ildikó – Pócs Éva. MTA, Bp., 1989.

Néprajzi Lexikon Sz–Zs. Főszerk., Ortutay Gyula. Akadémiai Kiadó, Bp., 1982.

Ormánysági szótár. Kiss Géza szótári hagyatékából szerk. Keresztes Kálmán. Akadémiai Kiadó, Bp., 1952.

Szegedi boszorkányperek 1726 – 1744. Szerk.: Brandl Gergely – Tóth G. Péter. Balassi Kiadó, Bp., 2016.

Szegedi szótár 1–2. Bálint Sándor. Akadémiai Kiadó, Bp., 1957.

Szlavóniai (kórógyi) szótár 1–3. Penavin Olga. Forum, Újvidék, 1968–1978.

Takács György 2014. Kantéros, gurucsás, buszkurja, fermekás. A boszorkányság hatóköreit leíró kifejezések a Tatros menti csángóknál. In: Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.) Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában. Balassi Kiadó, Bp., 455–497.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 Pierre de La Croix 2017. december 21. 17:58

Baranya megyében is volt olyen hiedelem (a gyűjtött anyag felvételi helye alapján mind a magyar, illetve "délszláv" - horvát - népesség között is), hogy a "szépasszonyok" útját, vagyis a dűlőutakat, délben kerülni kell,* illetve nem szabad az "útjukba" (amelyet "forgószél" - értve ezalatt olyan szellőt is, amely a földutak porát "megpörgeti") kést tenni, mert megbosszulják.

* Ugyanis akkor bele lehet lépni a táljukba.

moly.hu/konyvek/pesti-janos-az-ordogszan...delmek-es-tortenetek

Információ
X