nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Betegség és rontás boszorkányperekben
„Te ettél meg engem, gyógyíts meg!”

A hazai boszorkányságfogalom elsősorban a kuruzslásba, rontásba vetett hiten alapult. A rontások elbeszélései olykor mesés, máskor hétköznapi elemeket tartalmaztak. Cikkünkben azzal foglalkozunk, milyen kártételeket tulajdonított a falu boszorkányának a falu közössége, és főként azzal, hogy ezt hogyan fejezték ki.

Varga Mónika – Gugán Katalin | 2017. január 16.
|  

Magyarországon a 15-18. század között – Tóth G. Péter kutatásai szerint – 2147 boszorkányper zajlott le, a vádlottak nagyobb részét halálra ítélték, egy részüket azonban enyhébb büntetéssel elengedték. A peres eljárásokról szóló dokumentáció a 16. század elejétől szórványos (1565-ből származik az első magyar nyelvű részleteket is tartalmazó jegyzőkönyv), a század végétől rendszeressé válik, ez azonban nem jelent egyet az írásos peranyagok fennmaradásával. A megőrződött dokumentumok területi és időbeli eloszlása egyaránt változatos, a 18. századi anyag többszöröse a korábbi időszakokénak.

A boszorkányságfogalomnak két fő fajtája volt. Az egyik szerint a boszorkánysággal vádolt személy ismérvei az ördöggel való szövetség különféle megnyilvánulásai voltak, mint az ördög pecsétje, az ördöggel való kapcsolat és a boszorkánygyűléseken való részvétel. A másik szerint viszont a boszorkányságvád leginkább a károkozásba, a kuruzslásba, a rontásba vetett hiten alapult. A hazai boszorkányfelfogásra (hasonlóan az angolszász területhez) ez utóbbi volt a jellemző.

A korszakban a boszorkánysággal vádolt személyek ügyeit (más büntetőeljárásokhoz hasonlóan) olyan módon vizsgálták, hogy tanúkat hallgattak ki – jellemzően a vádlott előéletéről, nagy általánosságban (keltett-e bármiféle gyanút a faluban, ahol élt), időnként korábbi feljelentések alapján konkrét eseményekről is. A Magyarországi boszorkányperek 1565–1768 köteteiben vagy a Magyarországi boszorkányperek oklevéltárában tehát nem egyszerűen jogi érdekeltségű dokumentumokat, hanem különféle történeteket olvashatunk a 16–18. századi közösségek életéről. Ezek a beszámolók olykor mesések, mondaszerűek: többek között szó szerint lóvá tett emberekről, kutyává, macskává, sőt akár „tyúkformává” változó nőkről és férfiakról, vagy éppen dióhéjban való utazásról szólnak. Máskor viszont nagyon is hétköznapi eseményekről számolnak be, például nem ad elég tejet a tehén, rossz a termés stb. A történetekben természetesen nagyon gyakran keveredik is a csodásnak tartható és a mindennapi tapasztalat, például a megbetegedések és gyógyulások leírásakor is.

A cikkben szereplő szövegrészletek közvetlen forrása a Történeti magánéleti korpusz. Ez egy olyan digitális szöveggyűjtemény, amelyben 16-18. századi szövegek találhatók elektronikusan kereshető formában. Részben boszorkányperek tanúvallomásaiból, részben magánlevelekből áll, mert ezek azok a források, amelyek a legjobban megközelítik ennek a korszaknak a mindennapi nyelvhasználatát, bár természetesen ezek sem tudják a maga teljességében visszaadni az akkori beszélt nyelvet. A korpusz a tmk.nytud.hu-címen bárki számára elérhető, fejlesztése az 116217.sz. OTKA-projektum keretében zajlik Dömötör Adrienne vezetésével. Az adatainkat a könnyebb olvashatóság érdekében jobbára a köztes (helyesírásban és hangjelölésben egységesített, de minden eredeti szótövet és toldalékot megőrző) szövegváltozatban közöljük.

A tanúvallomások alapján mind a megbetegedés, mind a felépülés rejtélyes dolognak számított a korszakban, legalábbis a zártabb, falusi közösségekben. Jellemző volt például, hogy megszemélyesítve, de legalábbis élőlényszerűen jelent meg a betegség (kiütötte a nyavalya, ráesik a nyavalya).

Gyakrabban azonban nyilvánvalóvá tették, hogy valakit gyanúsítanak a rontással. A tanúk beszámolói szerint a legkülönfélébb káreseteket tulajdonították boszorkányoknak. Ilyenek voltak a nyomásérzésekkel kapcsolatos betegségek, a mozgáskészség megszűnése, szerelmi rontások (impotencia, meddőség okozása), valamint a gazdaságot érintő rontás, például a tehén tejének/hasznának elvétele, az eső eltérítése. A rontással magyarázott betegségre a legfeltűnőbben az utal, amikor azt mondják a betegre, hogy valaki megette az illetőt: „ilyen amolyan adta Boszorkánya, te etted meg az(!) a szegény Vörös Andrást a Vődet” (1749).

Készül a káresemény
Készül a káresemény
(Forrás: Wikimedia Commons / Robert Calef: More Wonders of the Invisible World, 1828 )

Megette ≠ megétette

Egyes előfordulások többféle értelmezést is lehetővé tesznek, könnyen összekeverhetők a ’megmérgez, ételbe-italba mérgezőnek vélt szert kever’ jelentésű megétet igével, amelyre szintén van példa a szövegekben: „gyógyíts meg Sára ha megétettél” (1722). Általában ki is derül, hogy milyen étel tartalmazta a mérget: „amiatt az pecsenye miatt kell meg halni nekije melyet Páczai Ferencné adott a fiamnak” (1722). Hasonló eset a következő: „Azt is hallotta [ti. a tanú], hogy [ti. a boszorkány] az Urát sült almában való eszközökkel étette volna meg” (1677).

Ugyanakkor több olyan változatban fordul elő ez a kifejezés, ahol egyértelmű, hogy az eszik ige szerepel a kérdéses példákban ’megront’ jelentéssel, nem pedig a megétet ’megmérgez’ ige. Ilyenek a rövid ett ~ ött változatok („Tott Jánosné ett meg engemet” (1715), „Kenézné ött meg engemet” (1723), vagy éppen a világosan azonosítható szóalakok, mint a „kegyelmed evet meg engem”(1745).

Te öttél meg
Te öttél meg
(Forrás: Varga Mónika)

Mit ettek a boszorkányok?

A tanúk ritkán számolnak be arról, hogy a boszorkányok vajon hogyan is idézhették elő a megbetegedéseket. Annyi mégis bizonyos, hogy gyakran megevésként nevezik meg a – legváltozatosabb tünetekkel járó, és súlyosságát tekintve bizonytalan kimenetelű – rontást, azaz a különféle megbetegedéseket. „mondotta Farmosinénak te etted meg az Béres András komám kezit” (1726); „akkor bosszúságában mondotta volt, hogy az a kurva boszorkány ette meg az ő szemét” (1756); „no édes ángyom megevett bizony engem az én Mostohám” (1731).

A rontás folyamatára, illetőleg a tartós, fokozatos állapotváltozásra (romlásra) is utalnak ezzel a szóhasználattal: „az egy felemet megette Kovács Szabóné, és a másikát most eszi” (1735); „amely közös baraczkfát levágott, az eszi meg őtet” (1741). A megevés egy annyira általános képzet volt a korszakban, hogy állatok esetében is mondták, szintén nem szó szerint értve: „amidőn Tehene csordából hazajött estére az sövényének ment, úgy bőgött csak nem az orrát is által ütötte [...] az ördög teremtették megették es elrontottak az marhámat hasznát is el vették” (1727).

A vélekedések szerint a rontásnak szerepe lehetett a bűbájos tudomány megszerzésében is: „az emberek gyermekén tanulják azt az Asszonyok, arra azt mondta neki Csanádiné edd meg egyik öcsédet, lám én is az én Gyermekemet ettem meg” (1714). Szintén hozzátartozott a közfelfogáshoz, hogy csak az gyógyíthatta meg a rontás áldozatát, aki megrontotta. A gyógyítással megbízott személy gyakran épp emiatt hárítja a feladatot, vagy ezzel magyarázza sikertelenségét: „kire felelvén Ruszka Sophi gyógyítsa meg, aki megette, én nem ettem” (1723). A közösség szemében ugyanakkor egyaránt bizonyítéknak számíthatott a boszorkányságra, ha valaki sikeresen gyógyított, és az is, ha nem: „ha az meg nem gyógyítja, aki megette, nagyobb ördög legyen az, aki meggyógyítja, mint aki megette” (1715).

Megették a szemét?
Megették a szemét?
(Forrás: Wikimedia Commons / Wellcome Images / CC BY 4.0)

Megesz: akkor és most

A megesz perszövegekben megfigyelhető használata látszólag eltávolodott a hagyományos ’táplálékul valamit szájába vesz, megrág és lenyel’ alapjelentésétől. Elsősorban a falusi közösségben használatos, beszélt nyelvi fordulat lehetett, hiszen a tanúkihallgatásokon időnként magyarázni kellett: „már egyszer megették (alias vesztették)” (1724); „azt mondta: hogy Horváth Kata rontotta, vagy amint szoktak beszélni az ilyes Asszonyok; ette meg a Tehenét, mely harmadnapjára el is döglött szegénytől” (1748). Annyi bizonyosnak látszik a boszorkányperek szövegéből, hogy az eszik-megesz igék jelölte folyamatok közül a ’felemészt’ mozzanat válik elvontabbá ’elpusztít, megsemmisít’ jelentésben, tehát a megbetegedésre vonatkoztatva nem annyira a rágás képzetéről, mint a „savak erejéről” lehet szó.

Ebben az elképzelésben tehát a betegség emészti fel a test erejét. Ugyanakkor a szóhasználatban az is hangsúlyos, hogy az erő felemésztése valamiféle ártó szándék hatására következik be. A kárvallottak és környezetük állapotváltozását rontásnak tekinti, s feltűnően embernek, boszorkánynak tulajdonítja – a pusztító, felemésztő erő ebben a képzetben a boszorkány személyében testesül meg. Ezt mutatják a következő részletek, melyek egyazon perszövegben fordulnak elő: „vádolták azzal, hogy őmiattuk beteg, ők ették meg”; „te etted meg a Bátyámat, s temiattad kell meg halni”; „mondta, hogy nyilvánvaló Boszorkány volna Mák Sára, s az ő bátyját Szabó Imrét ő emésztette meg” (1725).

Az Erdélyi magyar szótörténeti tár szerint már a boszorkányperes iratokkal egyidejű szövegekben is megtalálható a megesz általános – nem feltételezett varázslás által történő – ’elront, megnyomorít’ jelentésben. Az Új magyar tájszótár alapján bizonyos területeken a későbbiekben is kimutatható ez a jelentés – immár a boszorkányos hiedelmek nélkül: „megeszed minden rongyodat”. A tanúvallomások anyagában viszont egyelőre nem került elő olyan történet, ahol valaminek az egyértelműen hétköznapi elrontását neveznék meg ezzel a kifejezéssel – az sem tűnik jellemzőnek, hogy ne a boszorkány „enne meg”, azaz tenne tönkre valakit, valamit. A megesz régi, babonás-hiedelmes jelentése ugyanakkor még 1963-ból (talán későbbről is) kimutatható: „Valakit nekije meg kellett enni. [...] Úgy vált boszorkánnyá, hogy megevett valakit”; „Madar Eszter bába is megette a lyányát, szíp nagy lyánya vót”.

A felemészt megsemmisítésként értelmezése természetesen manapság sem ismeretlen, hiszen mondható ételre is, hogy elpusztítottuk. Bizonyos szitkozódások is őrzik ezt a jelentést, mint az egye fene (vö. fenevad), vagy a franc egye meg, az utóbbi eredetileg szintén betegségfajta (vérbaj), és ezekben is az ’elpusztít, felemészt’ jelentés volt az elsődleges. Noha lazábban kapcsolódik a rontás képzetéhez és a betegségekhez, de olyankor is ez a tapasztalat érzékelhető, amikor azt mondjuk, hogy valaki eszi, emészti magát valami miatt, vagyis gyötrődik. Ez a szóhasználat már természetesen független a boszorkányos hiedelmektől, hiszen a „cselekvő” egyben elszenvedő is.

Culpeper, Jonathan – Semino, Elena 2000. Constructing witches and spells: speech acts and activity types in Early Modern England. Journal of Historical Pragmatics 1(2000), 1. sz., 97–116.

Dömötör Tekla 1981. A magyar nép hiedelemvilága. Gondolat Kiadó, Budapest.

Klaniczay Gábor 1986. Boszorkányhit, boszorkányvád, boszorkányüldözés a XVI–XVIII. században. Ethnographia 97 (1. sz.), 257–295.

Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. Közreadja: Komáromy Andor. Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1910.;

Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 I–III. Közreadja: Schram Ferenc. Akadémiai Kiadó, Bp., 1970/1983.;

Pócs Éva 1983. Gondolatok a magyarországi boszorkányperek néprajzi vizsgálatához. Ethnographia 94, (1. sz.), 134–147.

Tóth G. Péter 2005. Bűbájosok és boszorkányok a bíróságon: Boszorkányüldözés a kora újkori Magyarországon. Rubicon 16, 7. sz., 19–25. 

Tóth G. Péter 2011. Boszorkányos hagyaték: a magyarországi boszorkányperek feltárásának kutatástörténete a kezdetektől napjainkig. In: Vargyas Gábor szerk., Párbeszéd a hagyománnyal: a néprajzi kutatás múltja és jelene: tudományos konferencia a PTE Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék jubiláló professzorai: Andrásfalvy Bertalan, Filep Antal, Kisbán Eszter és Pócs Éva tiszteletére. Budapest – Pécs, 2011, 637–694.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
3 Sultanus Constantinus 2017. január 18. 14:20

@lcsaszar: Mindenesetre ellég durva világ lehetett, hogy embereknek csak kitalált mendemondák miatt kellett meghalniuk (persze ugyanez igaz a vallási alapon történő gyilkolászásra is).

2 lcsaszar 2017. január 17. 16:17

@Sultanus Constantinus: Megérzésem szerint a másság a legfőbb motiváció (valaki együgyűbb, többet tudó, csúnyább, szebb, gazdagabb, idegen, magányos, stb).

1 Sultanus Constantinus 2017. január 17. 11:07

Érdekes téma. Bennem az a kérdés vetődött fel, hogy ha pl. megbetegedett valaki, akkor mégis mi alapján döntötték el, hogy azt a Sári vagy a Mari vagy akárki "okozta". Csak úgy, mert kinéztek valakit, aki nem volt szimpatikus? Vagy "biztos ő volt, mert azt mondta a szomszéd"? Illetve az ilyen perekben hogyan próbált (egyáltalán próbált-e valahogy) védekezni a "vádlott". Mert azt ugye tudjuk, hogy a 16-18. században gyakorlatilag mindig annak volt igaza, akinek nagyobb hatalma/tekintélye volt (így nagyobbat tudott hazudni).

Információ
X