nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A boszorkányos tudás megnevezései
Rossz életű tudományos asszony

Ha manapság az a kérdés kerülne szemünk elé: „Tudja-e ezeken kívül, hogy nemde Csornán még többen is volnának ily tudákos és bűbájos személyek?”, valószínűleg nem kevés fejtörést okozna a válaszadás még a tősgyökeres csornaiaknak is. A boszorkányos tudás képzete hazánkban erősen összefüggött a gyógyításra (és a rontásra) való képességgel. Ez az összefüggés a szókincsben is nyomokat hagyott, azonban ezek egy részét ma egészen máshogy értjük.

Varga Mónika – Gugán Katalin | 2017. december 13.
|  

Sokaknak ismerős lehet a Gyalog galopp jelenete, melyben Sir Bedevere megkérdezi a boszorkányégetésre vágyó falusiakat, miből gondolják, hogy boszorkányt találtak, majd végül levezeti, hogy az tekinthető bizonyítéknak, ha a gyanúsított annyit nyom, mint egy kacsa (mivel a boszorkány fából van, és a fa is lebeg a vízen). A boszorkányperek (hazai) valóságban az egyik legfontosabb bizonyítéknak azt tekintették, ha a közösség szerint az illetőnek speciális képességei voltak például az egészség elvételében és visszaadásában. Sokat elmond a kor hangulatáról az a vallomás 1748-ból, amikor valaki a sebes lába gyógyítására próbált kényszeríteni egy gyanúsítottat. A később perbe fogott nő tiltakozott, „mentegetvén magamat, hogy én nem tudok gyógyítani”, de a rokona nem tágított, mire a nő ezt kérdezte: „Talán reám gyanakszik kend, kisebbik uram, hogy én rontottam meg kegyelmedet?”

A Történeti magánéleti korpusz egy olyan digitális szöveggyűjtemény, amelyben 16-18. századi szövegek találhatók elektronikusan kereshető formában. Részben boszorkányperek tanúvallomásaiból, részben magánlevelekből áll, mert ezek azok a források, amelyek a legjobban megközelítik ennek a korszaknak a mindennapi nyelvhasználatát, bár természetesen ezek sem tudják a maga teljességében visszaadni az akkori beszélt nyelvet. A korpusz a tmk.nytud.hu címen bárki számára elérhető, fejlesztése az 116217.sz. OTKA-projektum keretében zajlik.

Cikkünkben azt vizsgáljuk a Történeti magánéleti korpusz alapján, hogyan viszonyult ehhez a tudáshoz a közösség, amelyben éltek, és hogyan jelent meg mindez a korszak nyelvhasználatában, maguknak a boszorkányoknak, illetve speciális tudásuknak a megnevezésében. Elöljáróban annyi bizonyos, hogy a tudásmegnevezések egy része tartósan bekerült a történeti szókincsbe. Egy részük ma is használatos, azonban megváltozott a szóhangulatuk, a hozzájuk kapcsolódó asszociációk, ilyen például a bűbájos, mesterséges.

A báj nem jár egyedül

A Történeti magánéleti korpusz jelenlegi adatai szerint a boszorkány szótő 1568-szor fordul elő a perekben, csupán négy találat származik levelekből. Ritkább, de szinte minden perszövegben elfordul a bűbájos (356 találat, illetőleg alakváltozatban 19-szer a bűvös-bájos), ezúttal a találatok mindegyike a boszorkányperekből származik. Jelentéstörténetét jól mutatja, hogy elsődleges, és sokáig egyedüli jelentése a varázsláshoz kapcsolódik: a bűbáj a ’boszorkányság, varázslás’ + báj ’ua.’ összetapadásából keletkezett, mai, ’sárm, elbájoló kedvesség’ jelentése legkorábban 1806-tól mutatható ki. A báj A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint ótörök eredetű, az átadó nyelvekben ’kötelék, szalag’ és hasonló jelentései voltak, töve igeként pedig ’köt’ jelentésű. A magyarba a báj főnév már eleve ’mágikus kötés, varázslat’ jelentéssel került át, ’kellem, kedvesség’ jelentése csak későn, 1801-től figyelhető meg. A finnugor eredetű köt ugyancsak felbukkan a boszorkánysággal kapcsolatos szókincsben, hiszen a boszorkány az, aki old / ereszt és köt: „Molnár András azt mondja, hogy nincsen nagyobb oldó-kötő kurva Tenkeinénél” (Bosz. 15. 1591); „nem oldó-kötő varázsló, nem vesztő, semmi ördögi mesterséggel nem élő” (Bosz. 139. 1677); „mert ugyan úgy kötötte meg a rossz, hogy abban haljon meg” (Bosz. 158. 1754); „Te kötötted meg ezt az Asszonyt, te is erezheted meg” (Bosz. 96. 1741). Fontos azonban, hogy nemcsak a betegség okozását fejezik ki ilyen módon, hanem a – szintén a boszorkánytevékenység részeként ismert – „szerelmi” jellegű varázslás fajtáit is: „monda neki, aha, kurvák, ördögséget köttök rám, magatokat az anyáddal együtt; mert énnekem a nőszés semmire nem kellet volna” (Bosz. 163. 1631).

Ahogy korábbi írásunkban is jeleztük, a hazai boszorkányvádak (és így a boszorkányságfogalom is) elsődlegesen a károkozásba, a kuruzslásba, a rontásba vetett hiten alapultak. A közvélekedés szerint a betegségnek, szerencsétlenségnek egyaránt, és akár egyszerre is lehetett természet szerinti és természetfeletti oka is, a gyógyítóknak (akikre néző-ként is utalnak a tanúvallomásokban) egyik fontos feladata épp az volt, hogy megállapítsa, mi (vagy inkább ki) a baj forrása.

A sikertelen gyógyítást gyakran értelmezték rontásként, emellett nem ritka, hogy a gyógyítók azzal magyarázták a sikertelenséget, hogy csak az gyógyíthatja meg a beteget, aki megrontotta. Általában könnyen kiderítették, kivel volt éppen haragban az illető, milyen konfliktusai voltak másokkal a közelmúltban, s így azonosították a rontást és a rontót: „azt mondotta a néző, nem egyéb rontotta meg, hanem az az Asszony, akivel a pénzen veszekedett” (Bosz. 63. 1723). A boszorkány sztereotip figurájának ugyanis gyakran része volt az, hogy hajlamos a veszekedésre, fenyegetésre, és nem jön ki túl jól a falu többi tagjával: „mindéltig tudákosnak tartatott, mert gyakorta fenyegetőzött, és azért holmi nyavalyák iránt az emberek ilyennel szoktak fenyegetőzni” (Bosz. 422. 1747). Az enyhébb ítéletek is ezt mutatják: még ha magát a vádat merő gyanúnak tekintették is, általában olyankor is száműzték a megvádolt személyt, hogy ezáltal a „botrány eltávozhasson a népből”.

„Az eredeti cím az volt, hogy A Maxwell-egyenletek újraderiválása, tekintettel az elektromágnesességre. De leegyszerűsítettem, mert néhány vallásosabb ember a városban elkezdte mondogatni, hogy boszorkány vagyok.”
„Az eredeti cím az volt, hogy A Maxwell-egyenletek újraderiválása, tekintettel az elektromágnesességre. De leegyszerűsítettem, mert néhány vallásosabb ember a városban elkezdte mondogatni, hogy boszorkány vagyok.”
(Forrás: The Big Bang Theory)

Boszorkányos tudomány

A varázslatos képességekre, tevékenységre vonatkozó szókincs egy része általánosabb megnevezéseken alapult; például egyszerűen a jártasságból, hozzáértésből indulhatott ki, s egyszerre vonatkozhatott az (adott pillanatban) „ártatlan”-nak tartott gyógyításra is: „ezen fatens Teskándi hegyen lakozó Borsos névű tudákos emberhez folyamodván, valamely füstölőt preskribálván néki, s úgy gyógyult meg” (Bosz. 421. 1746). Fontos azonban, hogy a közösségben nem volt igazán élesen megvonható a határ a gyógyító és az ártó tudós között: „mindaddig kínozta a hidegleléssel mind a kettőt, valameddig más tudós, hihető hasonló boszorkányemberrel meg nem gyógyítatták magukat” (Bosz. 429. 1752). Ráadásul aki ügyesen gyógyított, az is könnyen hírhedtté válhatott képességeiről: „valamely könnyen meggyógyította, oly könnyen elsőbben meg is rontotta” (Bosz. 158. 1754). A sikeres és a sikertelen gyógyítás egyaránt gyanút kelthetett, így az orvoslással foglalkozó személyek gyakran kerültek konfliktushelyzetbe.

A tanúvallomásokból kinyert megnevezések értelmezéséhez fontos a szövegkörnyezet, főként hogy milyen jelzők-határozók stb. közelében fordulnak elő a varázslathoz kapcsolható kifejezések, s ebből mire lehet következtetni. A népnyelvben a tudósasszony ’javasasszony’ megnevezés akár napjainkban is ismeretes (bár kiveszőben van), de a szóhangulata semlegesebb, mint a 16–18. században. Úgy tűnik, hogy a tudáshoz – ebben az időszakban és a kisebb falusi közösségekben – többletjelentés és negatív, pejoratív szóhangulat kapcsolódott. Az adatok alapján ezzel is a rontást, az ártást, pontosabban az arra való képességet akarják kifejezni, a boszorkányleírás részének tekinthető. Olykor egyszerűen a hétköznapitól való eltérésből, rendkívüliségből indul ki a megnevezés: „nem tiszta, hanem tudákos boszorkány” (Bosz. 277. 1741), „ráismertem feleségemre, hogy nem tiszta asszony, hanem boszorkány” (Bosz. 21. 1712); „ilyen gyanús nem tiszta személy, hanem tudalmányos volna” (Bosz. 61. 1716). A szinonim megnevezések egyértelművé teszik, hogyan is viszonyul a közösség ehhez a fajta tudáshoz: „Takács Gergelyné, és Vidáné, Mátai Marinka tudákosak, és gonosz tudománnyal élők legyenek” (Bosz. 277. 1741); „az a hír folyt, hogy boszorkány [...] könnyen elhitette magával a tanú, hogy részesült a gonosz tudományában és mesterségiben” (Bosz. 295. 1748); „közhírül hallotta e fatens mindenkor, hogy rosszéletű tudományos asszony légyen, és féltek tőle” (Bosz. 420. 1743). Ugyancsak árulkodik ennek a megnevezésnek a pejoratív voltáról, hogy többször is a bűbájos társaságában fordul elő: „Nagy híre volt azon fekete szoknyás asszonynak, hogy tudákos és bűbájos lett volna” (Bosz. 272. év nélkül).

Ki miben tudós?

A szövegekben igen gyakran olvasható az is, pontosan miből áll a gyanúsított (tudós, tudákos, tudálékos, tudományos, tudalmányos) asszonyok tudománya: „bűbájos és tudákos asszony legyen, akiknek akart, károkat tett, és tehetett” (Bosz. 276. év nélkül); „Tormánéra hallotta, hogy tudákos személy volna, és az Teheneknek hasznát el tudna venni” (Bosz. 285. 1742.); „Vidáné és a bábaasszony felől már régtől fogva foly a hír, hogy tudákosak, és akiknek akarnak véteni, árthatnak” (Bosz. 277. 1741). Felmerülhet a kérdés, hogy ez a fajta ritkább és napjaink szemszögéből nézve magyarázatra szoruló megnevezés miért lehetett használatos. A tanúvallomások alapján nem beszélhetünk egyértelmű tabujelenségről, hiszen nem kerülik minden körülmények között a boszorkány megnevezés használatát, a közvélekedés és a jog szempontjából is súlyos szemtől szembeni vádaskodást: „hanem hallotta ezen tanú a feleségétől, hogy megboszorkányozta, vagyis boszorkánynak kiáltotta ugyan Eszláron lakozó Szücs István Horvát Mihálynét” (Bosz. 328, 1751).

Időnként ugyanakkor a szóválasztásból mégis következtetni lehet az elhallgató, óvakodó, elbizonytalanító hozzáállásra, amit azonban feltehetően inkább félelem motivált, s ez összefüggésben lehet azzal, hogy a közösség általában összeférhetetlennek, veszekedőnek tartotta a mindenkori boszorkányt: „Ezen fatens megszólította Boronyák Évát, és azt mondotta néki, te Éva, énrám ne haragudjál, hogy te, és az te nemzetséged tudományos légyen” (Bosz. 419. 1741); „Valamióta ismeri e fatens Dógos Jutkát, mindenkor tudományos boszorkány asszonynak tartották, és véteni sem merészeltek neki, mivel féltek tőle” (Bosz. 420. 1743.); „az egész helységben tudálékos, bűbájos személynek tartatott Bencze Éva, fenyegetődött, aminthogy mindenkor féltek is tőle a helységbéliek közönségesen” (Bosz. 438. 1754). Erről az óvatoskodó hozzáállásról szintén a szövegkörnyezet árulkodik, az elbizonytalanító – egyébként a varázslás rejtélyességére, közelebbről meg nem határozható voltára is rámutató – jelzők, mint holmi tudományos, olyan ~ olyatén tudományos: „mindenkor olyan tudományos, bűbájos Asszonynak tartatott lenni” (Bosz. 421. 1746); „melyre a felesége felelt, jaj, miért nem vitte el kegyelmed néki, minemű tudákos Asszony, bizony vagy gyermekünket, vagy magunkat megveszt, és elront” (Bosz. 290. 1745); „közhír volt, hogy olyatén tudományos személyek légyenek feleségestül” (Bosz. 420. 1743).

„A francba, lebuktam”
„A francba, lebuktam”
(Forrás: Gyalog-galopp)

Mesterséges intelligencia?

A néprajzi szakirodalom arról számol be, hogy a gyógyítással foglalkozókra (változó mértékben) jellemző volt valamiféle hozzáértés, odafigyelés, nemcsak a gyógyító munkában, hanem akár a gazdálkodásban is: „Tudja és hallotta még együtt a bevádolt személlyel, még Pereszlényben laktában, hogy olyan tudós és szóbéli asszony volt volna, és hogy sok vajat tudott gyűjteni” (Bosz. 113. 1718). Ugyanakkor – részben a konkurencia, részben az ingatag, bizonytalan közvélemény miatt – gyakran titokzatoskodva tevékenykedtek, ezzel is hangsúlyozva saját tudásuk különlegességét, értékességét: „mivel az olyatén Mesterséget inkább titkolni, hogysem kinyilatkoztatni szoktak” (Bosz. 220. 1738); „Hallotta azt is maga füleivel, hogy Szőke Tamásné Boldognéra, gyermekire, és lakójára ráolvasott, amely olvasásból egyebet nem értett” (Bosz. 94. 1744–1750). A titkolózás sem volt ugyanakkor veszélytelen: „És sokáig csak beszélt s suttogott magában, de a fatens nem értette, és másnap kilenc óra tájban Kovács Jánoson a veszedelem mindjárt esett” (Bosz. 91. 1740).

Magát a gyógyítás képességét is többféle megítélés övezte. Egyesek szerint megerősíthette a gyanút: „Hallotta Vecsési Péter szájából, hogy ő kiment a mezőre, és a füvek hozzá szóltak így szólván: Én ilyen nyavalyáról való vagyok, én ilyenről” (Bosz. 187, év nélkül). Előfordult ugyanakkor az is, hogy már a tanúk kikérdezése is elfogadóbb, racionálisabb szellemben zajlott: „Vallja meg a tanú, nemde inkább jámbor életű, jószomszédság-tartó asszony volt-e, és ha ki(!) gyógyított vagy nyavalyájából segített, azt házi szerekkel, füvekkel, gyökerekkel, és ilyes természet szerint való orvosságokkal gyógyított” [...] (Bosz. 422. 1747).

A korszakban ugyanakkor bármiféle kiemelkedő tudás, tudomány a hétköznapoktól távoli képződményként értelmeződhetett – emellett a természettudományok sem álltak olyan távol a természetfeletti fogalmától, mint napjainkban, elég csak a korabeli kísérleti tudományra vagy az alkímiára gondolni (vö. Clark 1999). A tanúvallomásokból idézhető tétemény kifejezés egyaránt vonatkozhatott babonasághoz kapcsolható tárgyakra, vagy magára a hétköznapi szemmel nézve rendkívülinek tartott cselekvésre (rontásra), de jelentésének mindenképpen része volt ebben az időszakban, hogy a rendkívülihez, a boszorkánysághoz, a babonasághoz kapcsolódik: „ha emberi tétemény, amelyik cselekedte, odamegyen” (Bosz. 37. 1723); „új fazékban bizonyos tétemény föltaláltatott, amelyben fokhagyma, korpa, só, és tégla találtatott, új tarka keszkenővel be volt kötve, és fenékkel fölfordulva azon új fazék az földben volt ásva, [...] Csordának veszedelmit és romlását azon téteménynek tulajdonította” (Bosz. 400. 1767).

A mesterség(es) pedig szintén egyaránt jelentett babonáskodásra használt eszközt, és egyáltalán azt a képességet, hogy valaki alkalmas legyen rontás és gyógyítás véghezvivésére – ahogy a szinonimák is mutatják: „Tudja-e, látta-e, avagy hallotta-e a tanú, hogy meghalt Nagy Maris mesterséges asszony volt elannyira, hogy sokszor embereket, és marhákat szokott rontani” (Bosz. 155. 1748); „mintegy közönséges hírből való tudákos és mesterséges embert” (Bosz. 286. 1743); „Somogyi János maga magát nagy mesterséges és tudákos embernek hirdette” (Bosz. 286. 1743). A mesterség(es) mai jelentésétől (’emberi tevékenységgel alkotott/történő’) és semleges szóhangulatától jelentősen eltér a 16–18. századi értelmezés, hiszen alapvetően ez is negatív asszociációkat keltett a közösségben. Ráadásul a természetességgel való viszonya is összetettebb, mint a mai használatban – egyrészt a közvetlen természetből merítő gyógyítás, másrészt a gyógyításhoz/rontáshoz kapott hatalom természetfelettinek tartott származása miatt. Közös jelentésbeli pont maradt, hogy a mesterséges azóta is a tudományhoz kötődik – csak éppen nem ahhoz, amelyet a boszorkányokhoz kapcsol a hiedelem.

Források

Benkő Loránd (főszerk.) 1967–1976. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1–3., Akadémiai Kiadó, Budapest.

Bűbájosok, ördöngösök, boszorkányok Heves és Külső Szolnok vármegyékben. Közreadja: Sugár István. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1987.

Clark, Stuart 1999. Thinking with Demons: The Idea of Witchcraft in Early Modern Europe. Oxford University Press, Oxford.

Dömötör Tekla 1981. A magyar nép hiedelemvilága. Gondolat Kiadó, Budapest.

Klaniczay Gábor 2014. Gyógyítók a magyarországi boszorkányperekben. In: Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.) Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában. Balassi Kiadó, Budapest, 263–305.

Pócs Éva 1983. Gondolatok a magyarországi boszorkányperek néprajzi vizsgálatához. Ethnographia 94, 134–147.

Schram Ferenc 1975/1982. Boszorkányok, boszorkányság Magyarországon. In: Schram Ferenc (közread.) Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 15–103.

R. Várkonyi Ágnes 1990. Közgyógyítás és boszorkányhit (Mária Terézia boszorkánypereket beszüntető törvényének újragondolásához) Ethnographia 101, 384–432.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X