nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
„Nem kell mindig mindent érteni”
Shakespeare újratöltve

Aki késve érkezett az előadásra, legfeljebb a hangját hallhatta Géher Istvánnak, mert a teremben már egészen biztosan nem kapott ülőhelyet – az Országos Idegennyelvi Könyvtár rendezvényén ugyanis még a lépcsőn is szorongott a kíváncsi közönség.

Tóth-Bogár Katalin | 2009. november 6.
|  

Mi lehet az az izgalmas téma, ami az őszi esős időben is közönséget vonz, ráadásul épp egy könyvtárba? Nos, a sokat vitatott és számtalanszor elemzett, újraolvasott és -értelmezett Shakespeare-drámák. Pontosabban a fordításuk: ezzel foglalkozott ugyanis Géher István neves Shakespeare-kutató a Metafora estek legutóbbi előadásán. A terembe bezsúfolódott kíváncsiak (egyetemistáktól a nyugdíjas tanárig) arról hallhattak, mitől más – nehezebb vagy éppen izgalmasabb – feladat egy fordító számára a legismertebb angol drámaíró szövegeit fordítani, és miféle kérdések merülnek fel a korábbi vagy éppen készülőfélben lévő műfordítások kapcsán.

Rómeó és Júlia 1953. november 3-án. A képen: Tolnai Klári Kossuth-díjas színművésznő (Júlia) és Bárdy György (Rómeó)
Rómeó és Júlia 1953. november 3-án. A képen: Tolnai Klári Kossuth-díjas színművésznő (Júlia) és Bárdy György (Rómeó)
(Forrás: MTI/Várkonyi László )

Homályos sarkok

Ha a műfordítás szót halljuk, talán természetesnek vesszük, hogy ha más nem is, legalább egy biztos: az eredeti mű. Shakespeare esetében bizony nem nagyon tud ilyesmire támaszkodni a fordító, hiszen a legtöbb esetben egyáltalán nem létezik egyetlen megbízható eredeti szöveg. A lezser William, úgy tűnik, nem foglalkozott sokat azzal, hogy drámái hogyan maradnak meg nyomtatásban az utókornak – illetve egyáltalán megmaradnak-e. Így aztán – főleg, ha hozzátesszük, hogy a szövegek alkalmasint a színházi előadások során is alakultak, formálódtak – nincs is két egyforma verziója a darabjainak. A műfordító elé gördített első akadály tehát az, hogy melyiket is használja. S ha már eleget főtt a feje, és sikerült az egyik verzió mellett döntenie, akkor foghat hozzá a munkához.

A szövegekre (bármelyik változatról legyen is szó), „legalább háromszáz év hagyománya súlyosodik rá” – fogalmaz Géher István. Mivel azonban a mai napig közönség elé kerülnek, ezt a körülményt is figyelembe kell vennie a fejszéjét nagy fába vágó fordítónak. Elvégre nem mindegy, hogy az átültetés pusztán olvasóknak vagy hallgatóságnak készül. A szakértő ugyanakkor azt vallja, nem kell mindenáron érthetővé, netán lebutítottá tenni egy dráma szövegét csak azért, hogy a színház közönsége számára minden teljesen világos legyen. „Nem kell mindig, mindent érteni” - mondja köntörfalazás nélkül Géher István. A megjegyzést persze kuncogás kíséri, de a professzor komolyan teszi hozzá: a szöveg akkor is hatással lehet a színházi nézőre, ha nem a pontos jelentését, csupán a hangzását, hangulatát érzi meg. Szinte lehetetlen is minden mondatot felfognunk egy darabból, magyarázza Géher. „Szokás arra hivatkozni, hogy a sarkokat be kell világítania a színdarab fordításának. No de mi van akkor, ha azok a sarkok homályosan jók?...” - teszi fel a kérdést.

...amit (t)akartok

Shakespeare drámáinak pedig éppen az az egyik különlegessége, hogy a jelentés, a mondanivaló több egymásra rakódott rétegben rejlik - enyhe képzavarral élve, a sorok között. Gondoljunk csak arra, hogy bár a felszínen alig-alig van obszcenitás ezekben a szövegekben, az értelmezés „alsóbb” rétegeiben azért jócskán találhat ilyesmit a figyelmes olvasó. „Persze ehhez a kor és a korabeli nyelv ismerete is szükséges” - magyarázza a szakértő. A mai laikus olvasó számára nem egyértelmű például, hogy a will szó (akarat, szándék) a Shakespeare-korabeli szlengben a nemi szerveket is jelenthette, ami, valljuk be, igencsak megspékeli az olyan szerelmes párbeszédeket, amelyekben mondjuk közös akaratról vagy egymás szándékának egyesítéséről áradozik a párocska. Ezekkel mindenesetre meggyűlik a fordító baja - ezért is igazi siker, ha mégis sikerül maradéktalanul visszaadni a szójátékot, mondjuk a következő megoldással: Vízkereszt, vagy amit (t)akartok (Twelfth Night or What You Will).

Eleinte persze efféle apróságokkal egyáltalán nem foglalkoztak a Shakespeare-fordításnak nekiveselkedő tudós irodalmárok - néhol még a fordítás szó is elnéző túlzás, hiszen inkább adaptálásról lehetne beszélni. A XVIII. században határozott kézzel a drámák szövegéhez nyúló német fordítók például valószínűleg túl zordnak találták a Lear királyt - olyannyira, hogy néhány apróságot módosítottak a sztorin: Lear például nem hal meg az ő verziójukban, és persze három lányával boldogan él a heppiend után. Ezt azonban legfeljebb a kornak és elvárásainak róhatjuk fel. Más kérdés, ha a műfordítónak szavak, kifejezések értelmezésével van gondja - ami pedig nem ritka eset, főleg Shakespeare szövegeinél nem. Így végül számolatlanul jelentek meg hibás, netán teljesen félrecsúszott magyar fordítások is, már a XIX. században. Pláne úgy, hogy legnagyszerűbb költőink jórészt maguk is vagy előfordított nyers szövegből, vagy egyszerűen egy német fordításból tudtak dolgozni. Elvégre ki tudott akkor még angolul?...Petőfiről egyébként tudható, hogy a Coriolanust angol eredetiből fordította (erről beszámol egy levelében Aranynak), de - ahogy a szakértő fogalmaz - ki tudja, honnan tanult meg angolul lánglelkű költőnk.

Nemespenész vagy farmer és póló?

Cinizmus nélkül mondhatjuk azonban, hogy számos nagyon jó színvonalú fordítása született már a legkülönbözőbb Shakespeare-daraboknak. Géher István Arany és Petőfi munkáitól indulva a Nyugat nemzedékeinek alkotóin át a kortárs műfordítókig mindenhol kiemel néhány kivételesen jó „végeredményt”. Ma Nádasdy Ádám a legaktívabb és legtermékenyebb e téren. Géher István - bár nem ért egyet a költő híressé vált kijelentésével, tudniillik, hogy olyan fordításra törekszik, amit farmerban is el lehet mondani - is őt emeli ki a kortárs alkotók közül. Ugyanakkor, véli a szakértő, a mai Shakespeare-fordítások nagyon fukarul bánnak az eredetiben szinte burjánzó költészettel és többjelentésűséggel. Pedig, mint mondja, ez Shakespeare védjegye is lehetne az eredeti alkotásokon. „Csakhogy a naturalizmushoz szokott magyar színház nehezen tud mit kezdeni ma ezzel” - teszi hozzá.

Ha azonban ennyi (jó) fordítás született már, és folyamatosan színpadra kerülnek a megunhatatlan angol drámaíró darabjai, miért szükséges egyáltalán az újrafordítás? Hiszen működni látszik a dolog anélkül is. A válasz egyszerű: akárhogy is, ha fordításról van szó, még a remekművek is elévülnek egy idő után. „Egy műfordításnak, legyen akármilyen jó is, ötven év után lejár a szavatossága” - mondja Géher professzor. „Kivétel persze akad. Arany János fordításai például annyira különleges és egyéni alkotások, hogy a számtalan félrefordítás ellenére is nagyszerűek - mert szinte már eredetivé váltak, rájuk rakódott a nemespenész”. Csakhogy a színház nem hisz az efféle nemespenészben, teszi hozzá a sok évtizedes színházi tapasztalattal rendelkező szakértő. „A darabnak élnie kell a színpadon.”

Információ
X