nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
I am famous in the medical history...
Nyelvünk a génjeinkben?

Vannak-e olyan gének, amelyek kapcsolatba hozhatóak az emberi nyelvvel, és ha igen, akkor milyen szinten? Meghatározzák-e annak tulajdonságait (mint például a szórendet vagy az egyeztetést), vagy csak létrehozzák az emberi agyat, amely aztán képes arra, hogy elsajátítsa és használja a nyelvet?

Szalontai Ádám | 2014. február 14.
|  

Ha körbenézünk a világban, akkor azt vesszük észre, hogy nincs olyan embercsoport, amelynek ne lenne nyelve, illetve az is megállapítható, hogy egy egészséges ember, aki megfelelő nyelvi környezetben nő fel, biztos, hogy legalább egy nyelvet el fog sajátítani. Ezek alapján tarthatónak tűnik az az álláspont, hogy az, hogy az emberek nyelveken beszélnek, fajunk egy meghatározó és általános tulajdonsága. Ebből az alapvető megfigyelésből levonható az a következtetés, és számos nyelvész így is gondolja, hogy a nyelv valamilyen mértékben biológiailag meghatározott jelenség; a nyelv a génjeinkben van kódolva.

Persze mint a nyelvészet területén szinte bármiben, ebben sincs egyetértés. Számos kérdés felmerülhet, például vannak-e olyan gének, amelyek kapcsolatba hozhatóak az emberi nyelvvel, és ha igen, akkor milyen szinten? Meghatározzák-e annak tulajdonságait (mint például a szórendet vagy az egyeztetést), vagy csak létrehozzák az emberi agyat, amely aztán képes arra, hogy elsajátítsa és használja a nyelvet? Inkább a génjeink vagy a minket körülvevő társadalmi és nyelvi környezet határozza meg a nyelvünk tulajdonságait?

Egy kis módszertan

Az ilyen kérdéseket természetesen több oldalról is meg lehet vizsgálni. El lehet indulni a nyelv felől, és a nyelvek és nyelvi jelenségek vizsgálatával keresni a válaszokat. Vagy el lehet indulni a biológia és a gének felől, és megnézni, hogy be tudunk-e azonosítani olyan géneket, amelyeknek közük van a nyelvre való képességhez, és ha vannak ilyenek, akkor mit jelent ez a nyelvészet számára.

A genetikában van egy bevett módszer arra, hogy hogyan lehet bizonyos fenotípusokat, azaz a felszínen megmutatkozó jelenségeket, a mögöttük meghúzódó genotípussal, magukkal a génekkel összekötni. Amíg jól működnek a gének, addig nehezen tudhatjuk meg, hogy miért is felelősek valójában, hiszen a felszínen csak azt látszik, hogy minden rendben van. Viszont ha azt tapasztaljuk, hogy a fenotípusban rendellenességek mutatkoznak, akkor az érintett egyed genomját megvizsgálva meg tudjuk állapítani, hogy a rendellenességnek genetikai okai vannak-e, és ha igen, akkor azt pontosan mely gének meghibásodása okozza (legalább is ha szerencsénk van). Azt, hogy egy rendellenesség genetikai eredetű-e, egy viszonylag egyszerű módszerrel is meg tudjuk határozni. Ha valami öröklődik, akkor az genetikai eredetű, ezért ha egy rendellenesség egy család különböző generációiban kimutatható, akkor annak feltételezhetően genetikai okai vannak.

A KE család családfája, a fekete körök/háromszögek az érintett családtagokat reprezentálják: ebben az esetben nyilvánvaló, hogy genetikai betegségről van szó.

FOXP2: „a nyelvi gén”
FOXP2: „a nyelvi gén”
(Forrás: Wikimedia Commons / Kuebi = Armin Kübelbeck / CC BY-SA 3.0)


 

Ez a módszer vezetett az első és eddigi leghíresebb „nyelvi gén”, a FOXP2 megtalálásához. Az 1990-es években Simon Fisher és Anthony Monaco az Oxfordi Egyetemen a KE család esetét vizsgálták. A KE család számos tagja nyelvi zavarban szenvedett. Annak ellenére, hogy az érintett családtagok nagyjából átlagos intelligenciával rendelkeztek, nehezükre esett például az igeragozás vagy az egyeztetés.

A kutatók be tudták azonosítani az emberi 7-es kromoszóma egy olyan szegmensét, ahol a hibás gént sejtették, de ennél tovább nem tudtak jutni. „Szerencséjükre” CS, egy nem a KE családhoz tartozó gyermek hasonló nyelvi zavarban szenvedett. Az ő genomját megvizsgálva vették észre, hogy a 7-es kromoszómájában transzlokáció történt (transzlokációnak nevezik azt a folyamatot, amikor az osztódás során egy kromoszóma egy másik kromoszóma részével egészül ki, és nem a saját „végtagját” kapja meg). A transzlokáció pont keresztülmetszette azt a szakaszt, ahol a kutatók a KE család hibás génjét feltételezték, így rámutatva arra, hogy pontosan melyik is a keresett gén.

A FOXP2 megtalálása óta eltelt időben ennek a génnek a meghibásodását számos vizsgálat kötötte össze a felszínen megmutatkozó nyelvi zavarokkal. (még többet a FOXP2-ről itt).

Egy videóban a KE család egyik tagja beszél magáról. Megfigyelhető, hogy nehézséget okoz neki a beszéd artikuláció, illetve, hogy általában nehezére esik beszélni. A mostani állapota éveken át tartó kezelés eredménye. A videóban elmondja, hogy betegsége miatt az orvostudomány történetének híres szereplője; tanulási zavarai vannak, de megtanulta ezt a javára fordítani; gyermekkorában először jelnyelven tanult meg kommunikálni, és ma is erősen kötődik a siketközösséghez – illetve nagyon szereti az internetet.

Génhibák nyomában
Génhibák nyomában
(Forrás: Wikimedia Commons / National Cancer Institute (National Institutes of Health))

De hány gén kell ahhoz hogy beszéljünk?

A FOXP2 felfedezése nagy visszhangot keltett, voltak akik egyenesen „a nyelvi génnek” nevezték. Persze hamar kiderült, hogy a nyelvi készség meghatározottsága sokkal összetettebb annál, mintsem hogy egy gén „számlájára“ legyen írható, és számos más olyan gén van, amelyek meghibásodása szintén nyelvi zavarok kialakulásához vezet. Egy nemrég a Human Genetics című folyóiratban megjelent cikk 34 olyan gént azonosított a szakirodalom alapján, amelyek mindegyike valamilyen szinten köthető nyelvi zavarok kialakulásához. Ezek a gének három főbb osztályba sorolhatók.

  1. Vannak olyan gének, amelyek egyedi meghibásodása is beszédzavarhoz vezet, ilyen például a fentebb kiemelt FOXP2, de ezen kívül ebben a csoportban találunk még 8 másik gént. Közülük ki lehet emelni a FOXP1-et, a CNTNAP2-t, illetve az NRXN1-et. Ha ezek közül a gének közül akár egy is meghibásodik, akkor az mindenképpen meg fog mutatkozni az érintett ember nyelvi képességében.
  2. A második csoportba olyan örökletes betegségek, és a mögöttük meghúzódó gének sorolhatóak, amelyek valamilyen beszéd (a hangképzésben) vagy nyelvi (a nyelvtan szerkezetét érintő) zavarban nyilvánulnak meg, ilyen például a fejlődéses beszéd apraxia (a beszédszervek koordinálásának hiánya), a specifikus nyelvi zavar (a beszédfejlődésben való elmaradás egyéb hátrányos tünetek nélkül), a dadogás vagy a fejlődéses diszlexia. Ezeknél a kifejtetten nyelvi betegségeknél több gén meghibásodása is jelen van, sőt jellemző a köztük lévő átfedés. Még az is előfordul, hogy az első csoportba sorolt gének valamelyike szintén defektív. Ebben az esetben tehát több gén együttes meghibásodása okozza a nyelvi képesség károsodását.
  3. A harmadik csoportba olyan komplex betegségek tartoznak, amelyek nagyon összetett és betegek között nagy különbségeket mutató tünetekkel rendelkeznek, viszont általában igaz rájuk, hogy az érintettek nyelvi képessége is valamilyen szinten károsodott. Itt többek között olyan betegségek említhetők meg, mint az autizmus, az epilepszia vagy a Williams-szindróma. Az utóbbival kapcsolatban érdekes kiemelni, hogy míg a többi betegség esetében késleltetett beszédelsajátítással vagy egyéb módon károsodott nyelvi készséggel találkozunk, addig itt a nyelvi képesség majdhogynem olyan, mint a nem érintett embereknél.

A Williams-szindrómások folyékonyan beszélnek és nagyon erős bennük a kommunikációra való törekvés (olyannyira, hogy azt már szinte kóros), de egyéb területeken, mint például általános intelligenciában messze elmaradnak a nem érintett emberektől. Ezt egyesek úgy értelmezték, hogy a Williams-szindróma példa egy olyan esetre, amikor annak ellenére, hogy az emberi agy láthatóan nem a normális módon fejlődött ki, a nyelvi komponens mégis valamilyen szinten ép maradt. Tehát lenne egy olyan, genetikailag kódolt része az agynak, ami többé-kevésbé a nyelvi képességet hordozza magában, és elkülönül egyéb kognitív rendszerektől. Azonban újabb kutatási eredmények abba az irányba mutatnak, hogy a Williams-szindrómában szenvedők nyelvi képességei is az egyéb kognitív képességeik szintjén vannak. Vagyis nem úgy tűnik, hogy van egy külön, a kognitív rendszerektől elkülönült nyelvi rendszer.

Ez nem a szilveszteri buli maradványa: valahogy így néz ki a FOXP2
Ez nem a szilveszteri buli maradványa: valahogy így néz ki a FOXP2
(Forrás: Wikimedia Commons / Emw / CC BY-SA 3.0)

Pontosan mit is csinálnak ezek a gének?

Ha megnézzük, hogy milyenek azok a gének, amelyek a fent említett csoportokban szerepelnek, akkor azt vesszük észre, hogy felülreprezentáltak az olyan genetikai rendszerek (ilyen például a FOXP2 is), amelyek más gének működését, és ezáltal az általuk létrehozott proteinek mennyiségét és „legyártásuk” idejét szabályozzák. Vagyis a nyelv szempontjából kiemelten fontosnak tűnik az, hogy az agy pontosan hogyan épül fel, a kialakulásának melyik fázisaiban milyen rendszerek és kapcsolatok jönnek létre benne.

Az is megállapítható továbbá, hogy nem igazán létezik egy olyan megfeleltethetőség, amely egyes géneket csak és kifejezetten a nyelvi képességgel hozna kapcsolatba. Például a FOXP2 számos olyan területen is kifejti hatását, amelyeknek nem sok köze van a nyelvhez, sőt még csak nem is az agyban található. Ezért feltételezhetően nincsenek „nyelvi gének” vagyis az emberiség fejlődése folyamán nem valószínű, hogy egyetlen (vagy csak kevés) olyan mutáció történt , amely közvetlenül létrehozta volna fajunk ezen képességét.

De akkor mégis milyen hatásuk lehet a géneknek a nyelvünkre?

A fentiek alapján viszont az sem állja meg a helyét, hogy a nyelvi képességünk ne lenne genetikailag megalapozva. De akkor mégis milyen szerepet játszanak a génjeink? Csak az említett szabályzórendszerek a felelősek az emberi nyelv rendszerének kiépítésében? Valószínűleg a helyzet még ennél is árnyaltabb.

Eddig a nyelvi képességben érintett géneket betegségek alapján kerestük. Van azonban egy másik mód is, amely fényt deríthet olyan genetikai tényezőkre, amelyek nem ennyire alapvető módon, de azért mégis szerepet játszanak a nyelvi képességünk és a nyelv szerkezetének a kiépítésében. Ez pedig a természetes variáció.

Befolyásolhatják-e a nyelvek közti különbségeket a génjeink?

Talán. Bár nincsenek olyan nyelvek, amelyek rendszerükben, vagy eszköztárukban annyira különböznének más nyelvektől, hogy ne lehessen őket egy másik nyelvcsaládhoz tartozónak elsajátítania, de azért a nyelvi eszköztárak akár jelentős különbségeket is mutatnak egyes nyelvek között. Továbbá, habár a nyelv ↔ etnikum megfeleltetés sem kizárólagos, azért etnikumok nagy valószínűséggel köthetők nyelvekhez. Ezt kihasználva össze lehet hasonlítani az egyes nyelvek tulajdonságait az őket beszélő etnikumok genetikai jellemzőivel.

Dan Dediu és D. Robert Ladd egy 2007-es tanulmányában pont ezt tette. Az eredményei alapján úgy tűnik, hogy van két olyan allél (egy allél egy gén változata, al-esete), amelyek gyakoribbak azoknál az embercsoportoknál, akik olyan nyelveket beszélnek, amelyek nagy mértékben használnak tónusokat. (Tónusok használata alatt azt értjük amikor egy nyelv hangsúlydallammal tesz különbséget grammatikai funkciók vagy lexikai elemek között.) De mit is jelent ez valójában? Azt, hogy a tónusok használata genetikailag meghatározott, hogy van egy olyan allél ami valahogy magában hordozza a nyelvi tónust? Nem valószínű. Hiszen habár a tonális nyelvek elsősorban Ázsiában (pl.: kínai vagy vietnami), Afrikában (pl.: bantu) és Közép-Amerikában fordulnak elő, léteznek olyan Európában beszélt nyelvek, amelyek szintén alkalmaznak tónusokat, mint például a szlovén vagy a svéd.

Tonális nyelvek
Tonális nyelvek
(Forrás: Wikimedia Commons / M. Haspelmath, M. S. Dryer, D. Gil, B. Comrie (2005): WALS, The World Atlas of Languages Structures / GNU-FDL 1.2)

Viszont, ha jobban összehasonlítjuk ezeket a nyelveket, azt látjuk, hogy amíg például a kínai öt tónust használ, addig a szlovén csak kettőt. Vagyis a tónusok használata az indoeurópai nyelvekben sokkal korlátozottabb, mint a fent említett tonális nyelvekben. Ezek alapján az a kép látszik körvonalazódni, hogy két kérdéses allél valahogy elősegíti a tónusok használatát, és az a népcsoport, ahol ezek az allélok nagy arányban fordulnak elő, inkább valószínű, hogy kihasználja a tónusokat a nyelvében, mint az a népcsoport, ahol populációs szinten ez a két allél alacsony számban fordul elő. Vagyis ez a genetikai tulajdonság lehetővé teszi, hogy egyes populációk kihozzák a maximumot a tónusokból mint nyelvi eszközökből, ezzel alapvetően befolyásolva nyelvük rendszerét.

Természetesen, mint minden más nyelvészeti kérdéseben, itt sincs teljes egyetértés. Dediu és Ladd felvetései, bár jól megalapozottak, azért megosztják a nyelvészeket. Minden esetre ez a felvetés, ha valós, nagyban árnyalja a nyelv és a gének kapcsolatáról alkotott képünket.  Dediu és munkatársai munkája más kérdésekben is megosztja a szakembereket.

Svéd turista Kínában. A nyelv leplezi le a genetikai rokonságot?
Svéd turista Kínában. A nyelv leplezi le a genetikai rokonságot?
(Forrás: Wikimedia Commons / Göran (Kartläsarn) / CC BY-SA 2.0)

Akkor milyen is a nyelv és genetika kapcsolata?

Ha tehát a géneknek a nyelvi képesség és az egyes nyelvek kialakításában játszott szerepét akarjuk meghatározni, akkor nagy valószínűséggel egy olyan rendszerben kell gondolkodnunk, amely nagyon sok tényezőből áll össze. A gének létrehozták azt az agyszerkezetet, amelyben megvannak a nyelvi képesség szükséges alapjai, illetve olyan tulajdonságokat hoznak be a képbe, amelyek – ha populációs szinten érvényesülnek – befolyásolhatják egyes nyelvek rendszereit. Azt, hogy hány ilyen „tulajdonság” van, egyenlőre csak találgatni lehet. Az így létrehozott kognitív rendszerhez társul hozzá a nyelvi környezet ami megadja azt a “készletet“, amiből és amivel építkezve végül az ember elsajátítja a nyelvet.

Mindebből látszik, hogy a nyelv és a mögötte álló gének kapcsolata igen sokrétű, ennek a kapcsolatnak a feltérképezése (ha ez egyáltalán lehetséges) igencsak nehéz – de rendkívül érdekes – feladat elé állítja a tudományos közösséget, hiszen arról a képességünkről van szó, amivel egyedülállóak vagyunk az élővilágban.

Ajánlott olvasmányok

Venetianer Pál: Létezik-e az emberi beszédgén? Természet Világa, 2010 január.

Maynard-Smith, J., Szathmáry E. Az evolúció nagy lépései. Scientia, Budapest. 1997.

Jon Cohen: The Genetics of Language MIT Technology Review, 2007

Dediu, D. Genes: Interactions with language on three levels — Inter-individual variation, historical correlations and genetic biasing. In P.-M. Binder, & K. Smith (Eds.), The language phenomenon: Human communication from milliseconds to millennia (pp. 139-161). 2013.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
4 Fejes László (nyest.hu) 2014. február 14. 13:30

@Sultanus Constantinus: „ akkor ezt itt máris megcáfoltad” Aki keres, az talál...

3 Sultanus Constantinus 2014. február 14. 12:54

@Fejes László (nyest.hu): Mediterrán alatt a melegebb éghajlatú területeket értettem, de jogos, pontatlan volt a megfogalmazásom, mivel a Földközi-tenger partjainál valóban nem beszélnek semmilyen iráni nyelvet. Kutatást egyébként semmilyet nem végeztem, csak az általam ismert nyelvekből indultam ki, ami ugye sokszor félrevisz, ezért kellene valódi kutatásokat végezni a kérdésben.

De akkor ezt itt máris megcáfoltad, mivel a görögben és az európai spanyolban, illetve az iráni nyelvekben is vélhetően egy [š] (> [ç] ?)fázison keresztül alakult [h]-vá az [s].

2 Fejes László (nyest.hu) 2014. február 14. 12:35

@Sultanus Constantinus:

„Ilyen például az [s] hang [h]-vá gyengülése, amely saját megfigyeléseim szerint leginkább a mediterrán éghajlatú területeken élő népek nyelveire jellemző”

Na és mennyire széleskörű kutatéást végeztél?

www.uralonet.nytud.hu/search.cgi?id_eintrag=&rkn_l=%25&rkn_c=0&skele – északon tehát ezzel szemben az [š] > [h] a jellemző?

És milyen iráni nyelveket beszélnek mediterrán éghajlaton?

1 Sultanus Constantinus 2014. február 14. 12:25

"A gének létrehozták azt az agyszerkezetet amelyben megvannak a nyelvi képesség szükséges alapjai, illetve olyan tulajdonságokat hoznak be a képbe amelyek, ha populációs szinten érvényesülnek, akkor befolyásolhatják egyes nyelvek rendszereit."

Nagyon érdekes ez a felvetés, örülök, hogy valaki végre leírta. Én laikusként régóta hiszek abban, hogy a nyelvek bizonyos tulajdonságait biológiai/anatómiai jellemzők is befolyásolják. Érdemes lenne arról is kutatásokat is végezni, hogy bizonyos hangváltozások milyen nyelvekre jellemzőek, és ezeket mely népcsoportok beszélik. Ilyen például az [s] hang [h]-vá gyengülése, amely saját megfigyeléseim szerint leginkább a mediterrán éghajlatú területeken élő népek nyelveire jellemző (görög, spanyol, iráni nyelvek stb.), vajon igazolná-e ez a cikkből idézett állítást.

Információ
X