-
ganajtúrós bukta: @Sándorné Szatmári: Nyilván nem úgy vannak bizonyítva a nyelvészeti összefüggések és törvé...2024. 11. 06, 19:49 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Persze. Csakhogy a nyelvészek a nyelvekkel foglalkoznak. Téged azért n...2024. 11. 05, 21:00 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
Sándorné Szatmári: @ganajtúrós bukta: Érdemes elolvasni.. mersz.hu/dokumentum/matud__312 ..Tapasztalat az, ho...2024. 11. 05, 20:38 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
ganajtúrós bukta: @Sándorné Szatmári: Itt tudsz blogot indítani: blog.hu Azt hiszem ha jól megy fizetnek is ...2024. 11. 04, 11:35 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Neked csak az kell, hogy ideöntsd a mantráidat. Idézel egy mondatot, a...2024. 11. 02, 21:51 Hat tévhit a magyar nyelvről
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Egy kedves olvasónk azt kérdezte, hogy miért mondjuk azt, hogy „Pécsre megyek”, de azt „Bécsbe megyek”. Szakértőnk pedig utánajárt a kérdésnek: megmutatja, mi a fő szabály, és hogy hogyan ágyazódnak egymásba matrjoskaszerűen a toldalékolási tendenciák...
Még 2010 augusztusában jelent meg egy cikk T. E. tollából az Economist blogján, amelyben a szerző félig viccesen azt állítja, hogy a magyar az egyetlen nyelv, amelyben a nemzeti büszkeség hatását lehet felfedezni. Ebből idézek:
Budapesten vagyok, amikor e sorokat írom, vagyis szó szerint ’rajta’. Később feljebb megyek a Dunán, Óbudára (szó szerint ’rá’), a kontinentális Európa legnagyobb zenei fesztiváljára.
De mi van, ha átugrom a határon, Bécsbe (szó szerint ’bele’)? Vagy ha Bukarestben vagyok (szó szerint ’benne’)?
Értik a különbséget? Bár vannak kivételek, az általános szabály az, hogy ha a várost a haza részének tekintesz, akkor „rajta”’ vagy, ha pedig külföldi, akkor „benne”.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Azért térek vissza erre a kicsit komolytalan írásra, mert H. Ottó nevű olvasónk kérdése éppen erre vonatkozik:
Látszólag indokolatlan ragozási különbséget nem értek. – Hová utazol? – Bécsbe. De: – Hová utazol? – Pécsre. A szinte azonos hangzású szavakat másképpen ragozzuk, és véletlenül sem cserélnénk fel őket. Mi ennek az oka?
A válasz tehát benne van az idézett cikkrészletben: Bécs külföldön van, Pécs viszont Magyarországon. Van tehát egy nagyon általános szabály: a Magyarországon levő települések nevéből az -n, -ra/-re, illetve-ról/-ről toldalékok segítségével képezünk helyhatározókat, míg a Magyarországon kívül levők nevéből a -ban/-ben, -ba/-be, illetve -ból/-ből toldalékokkal. Ez tehát egy jelentéstani alapú szabály, az alkalmazásánál azt kell vizsgálnunk, hogy mire utal az illető településnév. (A továbbiakban nem foglalkozom a Pécsett-típusú alakokkal, mert a kérdés nem ezekre vonatkozott.)
De gondolom, olvasóinkat sem éri váratlanul, hogy – nyelvi jelenségről lévén szó – a válasz megint nem olyan egyszerű, mint elsőre látszik. Ha találomra néhány más város vagy falu nevén megpróbáljuk leellenőrizni az általános szabály érvényességét, egy sor ellenpéldát fogunk találni. Például: Sopronban, Nagybajomban, Ürömben, Debrecenben, Záhonyban, Tihanyban, Esztergomban. Mi a közös ezekben a településnevekben? Hát az, hogy -n-re, -m-re vagy -ny-re, vagyis nazális mássalhangzóra végződnek. Ha ezek után csak az -n és -m végű településneveket nézzük végig, azt látjuk, hogy ez a szabály kivétel nélkül érvényesül.
Vagyis találtunk egy kevésbé általános szabályt (azért kevésbé általános, mert csak a Magyarországon belüli településnevek esetében alkalmazható), amely az általános szabályon belül egy kivételes alcsoportra vonatkozik. És ez a szabály az általános szabállyal szemben nem jelentéstani, hanem hangtani (fonológiai) alapú, hiszen a tő utolsó hangját kell megvizsgálnunk az alkalmazásához.
Két éve, a tragikus vörösiszap-katasztrófa idején csodálkozva néztem valamelyik tévé híradójában (talán többen is), hogy a helyszínen készült interjú alatt a képernyő alján levő címsávban Kolontáron; Devecseren szerepelt, miközben a helyi nyilatkozó éppen azt mondta, hogy Kolontárban és Devecserben. Ez azt mutatja, hogy a fenti általánosabb és speciálisabb szabály mellett vannak még más „kivételek”, vagyis alszabályok is.
Talán az számít, hogy a Kolontár és Devecser szavak -r-re végződnek? Vagyis hangtani alapú-e ez a jelenség? Emellett szólna az, hogy a Győr városnév is a kivételek között van (Győrben, nem pedig *Győrön). Ha van is ilyen jelenség, az legfeljebb tendencia, nem pedig olyan kivétel nélküli szabály, mint a nazális mássalhangzóra végződő településnevek esetében. Hiszen nekem az a természetes, hogy Szigetmonostoron és Monoron, bár hallottam már a Monorban alakot is. (Azt viszont nem tudom, mennyire volt hiteles a beszélő, odavalósi volt-e, vagy sokat járt-e ott, és így tudta-e, hogy az odavalósiak hogy mondják. Én nem tudom.)
Azt látjuk tehát, hogy nem elég általánosabb és kevésbé általános szabályokról beszélni, vannak még kisebb-nagyobb csoportokat érintő tendenciák is. Sőt, az alszabályok és kisebb tendenciák körén belül lehetnek még kisebb csoportokra vonatkozó szabályszerűségek is. Például ha az -r végű településneveknél van is olyan tendencia, hogy inkább a -ba/-be típusú toldalékokat kapják, mint az -ra/-retípusúakat, a -vár végűek mindig a -ra/-re-féléket kapják (Földvárra, nem pedig *Földvárba). Ez pedig kivétel nélkül érvényesül.
Végül létezhetnek „igazi” kivételek is. Például én mindig így hallottam: Kisvárdában, de nem tudok róla, hogy akár az -a-ra végződő településnevek (hangtani szempont), akár a Kisvárda környéki (vagy Kisvárdához hasonló) települések nevei (jelentéstani szempont) hajlanának arra, hogy kivételesen így toldalékolják őket. (Például a Csornán alakra az internetes kereső egy nagyságrenddel több találatot ad, mint a Csornában alakra.)
Amikor idegen nyelveket tanulunk, mindannyian találkozunk olyan esetekkel, mint amilyen a magyar településnevekből alkotott helyhatározók esete. Vagyis olyan esetekkel, ahol van egy-két nagy általános szabály, aztán speciálisabb és még speciálisabb szabályok, meg egyedi kivételek is. Ha az idegen nyelvet ilyen rendszerezős módszerrel tanuljuk, akkor nagyon sok fejfájást okoz ennek a rengeteg esetnek a bebiflázása. Ugyanakkor a természetesen kialakult emberi nyelvek mindegyikében rengeteg ilyen jelenség van. Semmi jele nincs annak, hogy a nyelvek megpróbálnák kiküszöbölni ezt fajta nehézséget. Talán azért, mert nem a rendszerezők (és az idegen nyelvet rendszerezve tanulók) érdeke érvényesül a nyelvek alakulásában, változásában, hanem az anyanyelvi beszélőké.
Különösen gazdag a matrjoskaszerűen egymásba ágyazott tendenciák és szabályszerűségek rendszere az olyan kifejezések esetében, mint amilyenek a magyar településnevek, vagyis a szókészlet körében. A szókészlet tanulmányozását akár a nyelvészet önálló területének is tekinthetjük. A nyelvészetben a lexikon vagy a szótár tanulmányozásának hívják ezt a területet. (Természetesen itt a a lexikon és a szótár szavakat nem a hétköznapi értelmükben használják). A lexikai szabályszerűségek (például toldalékolási mintázatok, vonzatkeretek, hangtani minták) jellegzetesen olyanok, hogy minden tendencia kisebb-nagyobb szócsoportokat, néha pedig akár csak egyetlen szót érint. Sokszor nem valamilyen szabállyal megadható szócsoportról, hanem gyakorlatilag önkényesnek, véletlenszerűnek tekinthetőkről.
Akár úgy is mondhatnánk, hogy a szótárban annyi a furcsaság, hogy szinte a kivételes a szabályos. Ha csak abba belegondolunk, hogy általában a magyar névszókból milyen toldalékokkal alkothatunk helyhatározót, azonnal furcsaságokba ütközünk. Például azt mondjuk, hogy az utcán és a téren. Létezik az is, hogy az utcában ’az utca házaiban/egy házában’, de ugyanilyen értelemben nem mondhatjuk, hogy a térben *’a tér házaiban/egy házában’. Azt mondjuk, hogy a fán (míg például ennek az angol megfelelője nem *on the tree, hanem in the tree). Azt mondjuk, hogy az iskolában, de az egyetemen; a hivatalban, de az akadémián, és így tovább.
Végül meg kell említeni, hogy a legáltalánosabb szabályunk, az a jelentéstani szabályszerűség, hogy a Magyarországon található települések neveit másképpen toldalékoljuk, mint a Magyarországon kívüliekét, bizonyos értelemben szintén nem kivétel nélküli, inkább csak tendencia. Újra az Economist blogjának cikkét idézem:
És mi van azokkal a városokkal, amik valaha magyarok voltak, de most egy másik országhoz tartoznak? A nyelv ezeket is magyarnak tekinti. Ha átmész a határon, Aradon találod magad (szó szerint ’rajta’). Vagy Dél felé menjünk, Szerbiába? Rendben, menjünk Újvidékre (szó szerint ’rá’). Vagy a szlovákiai Kassára (szó szerint ’rá’)?
– Várj csak! – szólhatnál itt közbe. – Hiszen ezek pont azok a városok, amiknek magyar a nevük! Te csalsz!
– Hát nem. Ha régi amerikás magyarokkal beszélünk, furcsa dologra leszünk figyelmesek. Béla bácsi így mondja: New Yorkon vagyok.
És hozzátehetnénk: a romániai magyarok körében nem ritka a Ploieștin, Constanțán alak használata. És persze a határon túli magyar településnevek között is vannak kivételesek, például én mindig így hallottam: Csíkszeredában.