A memória nem annyira a múlt rögzített formája, mint inkább vázlat, amelyet még az is módosíthat, ha valaki elmeséli az emlékét. A tudósok szemében az emlékezet már évtizedek óta vitatott tényező: az utólagos DNS-vizsgálatok alapján megsemmisített ítéletek 75 százaléka olyan esetekre vonatkozott, amelyekben előzőleg a szemtanúk tévedése alapján mondták ki a verdiktet.

Az amerikai Legfelsőbb Bíróság nemrégiben egy New Hampshire-i postás esetét vizsgálta felül. Az illetőt lopás vádjával ítélték el egy olyan nő tanúvallomása alapján, aki éjszaka, távolról látta őt.
A szakértők szerint a tanúk vallomását nem helyes a vád központi elemének tekinteni, inkább olyan nyomról van szó, amely maga is sérülékeny.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az emlékezet túlterhelt

Miért olyan gyakori, hogy a tanú téved?

Részben azért, mert az emberi agy nem képes túl sok részlet megőrzésére, és erősen befolyásolható. „Az emlékezet gyenge a szemtanúhelyzetekben, mert túlterhelt – fejtette ki Barbara Tversky, a Columbia Egyetem pszichológia tanára a The New York Timesban. – Egy-egy esemény gyorsan zajlik le, és a rendőrség rendszerint olyasmiről kérdezi a tanút, amire az esetleg nem is figyelt fel.”

Tanulmányok sora tárgyalja, hogy mi minden hat az emlékek rögzítésére és előhívására: a tanú érzelmi állapota az adott pillanatban, az esemény rekonstruálásához kapcsolódó társadalmi elvárások, vagy éppen a tények utólagos, nem torzító szándékú kiszínezése. Noha az emberek többsége azt képzeli, hogy a memória videokamerához hasonlóan működik, valójában sokkal inkább hasonlít egy diavetítőhöz. Gyakran tartalmaz utólag hozzáadott részleteket, amelyek közül nem egy a képzelet szülötte.

Elizabeth Loftus, a Kaliforniai Egyetem tanára a The Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior című, a nyelvtanulás és nyelvhasználat kérdéseivel foglalkozó szakfolyóiratban közölt tanulmányában beszámolt egy kísérletről. Abban arra kérte a résztvevőket, hogy tekintsenek meg olyan filmeket, amelyek ablaktöréssel nem járó autókoccanásokat örökítettek meg. Később megkérdezte őket, hogy véleményük szerint milyen gyorsan haladtak a járművek, amikor egymásba rohantak (szándékosan nem a visszafogottabb „összeütköztek” szót használta). A válaszolók többsége szerint nagy sebességgel robogtak az ütközés pillanatában, és látni vélték az üvegcserepeket is – holott a szélvédő nem is tört össze.

Egy másik, skóciai kísérletben megkérték az alanyokat, hogy képzeljék el, amint egy ápolónő bőrmintát vesz a kisujjukból. Egy héttel később közülük négyszer annyian mondták, hogy az esemény valóban megtörtént, mint azok közül, akik elolvastak ugyan egy beszámolót a mintavételről, de nem kellett elképzelniük, hogyan is zajlik le az.

Az emlékezet nem egyszerűen a megtörtént dolgok rögzítésére szolgál

A múlt öntudatlan átszerkesztése során az érintett személy nem is tudja, hogy mi volt az, amit elfelejtett.

A tárgyaláson az igazat és csakis az igazat kell mondania – és azt gondolja, hogy azt is mondja. Akár bíróságon, akár társaságban kérik egy esemény felidézését, az elme néha hajlik a valóság és a képzelet közötti különbség elmosására. Azok az agyi „képsorok”, amelyek akkor készülnek, amikor valaki olyan eseményre gondol, amelyet ő maga nem látott, nagyon hasonlítanak azokhoz, amelyek az igazán megtörtént dolgok felidézésekor keletkeznek.

Akár valódi, akár képzelt eseményről van szó, Daniel Schacter harvardi pszichológiatanár szerint a kódolásban és a visszajátszásban igen sok azonos struktúra vesz részt. Az emlékezet ugyanis nem egyszerűen a megtörtént dolgok rögzítésére szolgál. Egy meg nem történt esemény képzete ugyanúgy felvillantja az agy emlékezeti központjait, ha valaki arra gondol, ami bekövetkezhet.

Az agynak továbbá nem kell egy-egy esemény minden részletét rögzítenie, egy általános vázlat memorizálása elég ahhoz, hogy ne tévedjünk el, megtaláljuk az ételt, vagy tudjuk, mi a teendő vihar esetén.

A többit a bíróságra kellene bízni

A valós esetekre vonatkozó tanulmányokkal foglalkozó Gary Wells pszichológus csapata kimutatta: annak esélye, hogy a tanú a tettes helyett valaki mást jelöljön meg, 18 százalékról 12 százalékra csökken, ha nem egymás mellett felsorakozó emberek közül kell kiválasztania az illetőt, hanem egymást követően bemutatott személyek közül.

Ha ugyanis egymás mellett állnak és nincs közöttük a tettes, még mindig akadhat közöttük valaki, aki jobban hasonlít a tanú által látott vagy látni vélt személyre, mint a többiek. Javíthat a helyzeten, ha a tanúk számára világossá teszik, hogy a tettes esetleg nincs is a felsorakoztatott vagy a fotón látható személyek között – és az is, ha a tanúnak bemutatott személyek sorrendjét olyasvalaki jelöli ki, aki maga sem tudja, hogy ki a gyanúsított.

Hasznos lehet, ha a tanú a tettes kiválasztásának időpontjában nyilatkozik arról, hogy mennyire biztos véleményében – a per során ugyanis a tanúk már rendszerint úgy gondolják, hogy kezdettől fogva biztosak voltak igazukban.

Az ausztráliai Deakin Egyetem (Melbourne) pszichológia tanára, Donald Thomson szerint jobb lenne, ha a tanútól a rendőrségen és a bíróságon nem is azt kérnék, hogy jelölje meg a tettest, vagy mondja meg pontosan, mit látott vagy hallott, mert ez azt sugallja, hogy erre valóban képes, holott a professzor szerint ez tévedés.