-
nasspolya: @Sándorné Szatmári: Miért pont ez a két nyelv? Az illírből főleg csak tulajdonnevek és pár...2024. 10. 10, 07:37 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: A szer szó sokoldalú jelentése a MAI magyar nyelvben amire gondoltam és amiről ...2024. 10. 06, 20:07 Ál- és Tudomány
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Azért inkább a tudományos forrásokat ajánlanám: uesz.nytud.hu/index.ht...2024. 10. 06, 14:26 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 18 Kiegészítés:" Szerintem pontos magyarázatot kaphatunk a "szer" szó ...2024. 10. 06, 14:20 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: Ezt a Wikipédia oldalt hu.wikipedia.org/wiki/Eraviszkuszok úgy vélem érdemes megtekinteni....2024. 10. 04, 08:19 Ál- és Tudomány
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Az előzmények
A cikk nem a címben feltett naiv kérdést akarja megválaszolni, hanem a szlovák nyelv példáján keresztül azt akarja megmutatni, hogy egyrészt a nyelvek és a nyelvjárások elhatárolása nemcsak a jelenkorban, hanem történetileg sem feltétlenül egyértelmű. A szlovákban is vannak olyan nyelvjárási sajátosságok, amelyek igen régiek, és régtől fogva elkülönítik a csehtől.
A cikk tárgyának megértéséhez nem árt, ha felvázoljuk röviden a szláv nyelvtörténet főbb mérföldköveit. A szláv az indoeurópai (ieu.) egységen belül az úgynevezett északi csoportba tartozott a balti és a germán nyelvek őseivel együtt. Ezt két közös nyelvjárási jelenség (izoglossza) jelöli ki:
- Ezek a nyelvekben a kettes és többes szám részes- és eszközhatározós esetében *-m- elemet tartalmazó rag található, míg a többi nyelvben e helyett *-bʰ- hangot (ill. annak folytatását) találunk.
- Az ieu. *a, *o, és *e magánhangzóhármasnak itt két folytatása van, az *a és az *o egybeesett, de az *e nem.
Az ékezet mássalhangzókon a jésített ejtést mutatja: ć, ś, ŕ (de az utóbbi a mai szlovákban a hosszú szótagképző r jele). A felső kis v-alakú ékezet (hácsek) speciális szláv hangokon áll: č [cs], š [s], ž [zs], ř (kb. [rzs]), ě (jaty, különböző [e]-féle hangokként – illetve a mai csehben p, b, v után [je], m után [nye] hangkapcsolatként – ejtve).
Egy harmadik izoglossza ugyanakkor a balti-szláv csoportot elválasztja a germántól: ez a szatem-kentum szembenállás, amely szerint az ieu. alapnyelv palatoveláris (azaz a hátulsó szájpadláson jésítve képzett) *ḱ, *ǵ és *ǵʰ hangjai s ~ š, z ~ ž réshangokká lettek a szatem ágban, ezzel szemben „megkeményedve” egybeestek a tiszta *k, *g, *gʰ veláris hangokkal, ill. folytatóikkal a kentum ágban. Újabban ezt a régen jelentősnek gondolt különbséget már csak a kései ieu. izoglosszák egyikének tartják, amely mindössze arra mutat, hogy a felbomló ieu. őshazában a germánoktól éppen elváló balti-szláv csoport délkeletről az indoiráni-örmény-albán csoporttal érintkezett (és alkotta együtt időlegesen a szatem ágat), amikor az ieu. veláris hangsorok átalakulása megtörtént.
(Forrás: Wikimedia Commons / Kiro Vermaas / CC BY-SA 4 0)
A germánoktól való elkülönülés és az időleges szatem csoportosulás felbomlása után a balti és a szláv nyelvek továbbra is együtt maradtak. Emiatt egyesek úgy vélik, hogy létezett közös balti-szláv alapnyelv, míg mások azt gondolják, hogy az elválás már a germánokkal egy időben történhetett, csak a földrajzi közelség miatti további szoros együttélés során jelentek meg közös nyelvi újítások. Így továbbra is szokás balti-szláv egységről beszélni, még akkor is, ha ez alatt integrációra gondolunk. Ez a közösség – amelyen belül a szlávok inkább a már kihalt nyugati balti (óporosz, jatving) nyelvekhez állnak közelebb, semmint a mai keleti balti litvánhoz és letthez – a centrális vélemények szerint kb. az i. e. 2. évezred közepéig tartott.
(Forrás: Wikimedia Commons / N. van Wijk, Blleininger, Raoul NK)
Ősszlávnak a szláv nyelvek történetének azt a szakaszát nevezzük, amikor a szláv ág az indoeurópai nyelvektől már elkülönült, de még nem indult meg önálló nyelvekké való átalakulása. Ószlávnak azt a nyelvállapotot nevezzük, melyet a szláv nyelvek legkorábbi nyelvemlékei tükröznek. Ezt Konstantin dolgozta ki az i. sz. 9. közepén a Szaloniki környékén használt, már elkülönült óbulgár (ómacedón) dialektus alapján, de a használata során dokumentálhatók benne az adott régió ettől elütő nyelvi sajátosságai is.
A balti-szláv egység korára teszik a zenei hangsúly (intonáció) kezdeteinek kialakulását. Úgy tartják, hogy az ieu. alapnyelvből örökölt hangsúly ugyan erősségi (dinamikus) volt, de a szavak szótagjait a japánhoz hasonlóan magas vagy mély hangfekvésben (intonációval) ejthették. Kettőshangzók esetén az intonációs határ a szótag belsejébe is eshetett: ha a második elem volt magasabb fekvésű, ekkor emelkedő (akut) hangsúlyról beszélünk; ha az első, ekkor ereszkedőről (cirkumflexről). Ezekben a nyelvekben a magánhangzó + r, l, n, m hangkapcsolat is kettőshangzónak számított (a balti nyelvekben máig), így az intonáció ezeken a szótagokon is megjelent. Idővel a változó intonáció az egyszerű hosszú magánhangzókra is átterjedt: emelkedő hangsúly esetén az első, ereszkedő intonáció esetén a második morát (szótagfelet) ejtették magasabb hangon. A rövid szótagoknak eredetileg nem alakult ki önálló intonációjuk, az majd csak a kései ősszláv korszakban jelenik meg. A hangsúly helye tehát eredetileg szabad volt és független az intonációtól. Ez később úgy változott, hogy a lettet leszámítva csak a hangsúlyos szótag intonációja maradt meg; míg a lett esetén a hangsúly kötötté vált (az esetek túlnyomó többségében az első szótagon), de a hosszú szótagok máig ettől függetlenül intonálódnak. A zenei hangsúly szlávon belüli további változásai a cikk második részében fontosak lesznek.
A betűk fölötti vízszintes vonás (makron) hosszú hangot jelöl: ā, a fölső felülről nyitott félkör (breve), pedig rövidet: ă. Az ószláv és kései ősszláv alakokban az ŭ és ĭ a nagyon rövid, de még szótagképző jerek (ъ, ь) átírásául szolgálnak. A hasonló még rövidebb, már nem szótagképző hangokat alsó félkör jelöli: u̯, i̯.
Az így önállósult ősszláv nyelv még jó ideig a mai litvánhoz hasonlított, az ószláv влькъ (vlĭkŭ), mai szlovák vlk, orosz волк (volk), szerb-horvát vuk ’farkas’ az ősszlávban még ugyanúgy *vĭlkăs-nak hangozhatott, mint a mai litván vilkas. Az ószláv цѣна (cěna), mai közszláv cena ~ цена ’ár (érték)’ hangalakja hasonlóan *kăi̯nā lehetett, mint a mai litván kaina. Ennek a szakasznak a neve a korai ősszláv, amelynek elején már kialakult az ószlávban dokumentálható magánhangzórendszer (de a rövid ă hang még sokáig nem ajakkerekítéses o volt, miként az ma sem az hangsúlytalan szótagokban pl. a déloroszban, beloruszban), valamint a magyar doh, almanah szavak végén hallható zöngétlen veláris χ réshang, amelyet a cirill helyesírás х betűvel jelöl, a déli szláv latin betűs ortográfia h-val, a nyugati szláv pedig ch-val. A χ további sorsa cikkünk tárgyát képezi.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
A legegyszerűbb korszakolás csak két (korai és kései) periódust különít el az ősszláv időszakon belül, és ebben a rövid cikkben ennél részletesebb nem is szükséges. Azonban a korai korszak végét mégis ki kell emelni, ugyanis ekkor alakult ki a szláv nyelvek egyik legjellegzetesebb sajátossága, a szótagharmónia, amely szerint egy szótagban minden hangnak egyöntetűen palatálisnak (magasnak, lágynak) vagy velárisnak (mélynek, keménynek) kellett lennie. Vagyis ez óta lágyítják a magas magánhangzók a mássalhangzókat, illetve viszont. Ennek a folyamatnak az első feltételezett lépése, a *j (*i̯) hang összeolvadása a megelőző mássalhangzóval, az időszámításunk kezdetére datálható. A szótagharmónia további lépései közül az egyik, az úgynevezett II. palatalizáció fontos lesz a témánk szempontjából, és egyben ez a pont, ahol az első szláv nyelvjárási különbség tetten érhető a nyugati, valamint az akkor még egységes (a déli szláv nyelveket is magában foglaló) keleti szláv nyelvek között.
Az i. sz. 4. századdal kezdődő kései ősszláv periódust a másik jelentős ősszláv hangváltozás, a nyíltszótagúságra vezető hangváltozások kezdete jelöli ki. a folyamat végén alakult ki az az állapot, hogy a szláv nyelvekben csak nyílt szótagok állhattak, és azon belül is a hangok nem lehettek kevésbé „hangzósak”, mint a megelőzőek. (A „hangzóssági” skála az alábbi volt: zöngétlen < zöngés < szonor mássalhangzók [v, j, n, m, r, l] < magánhangzók.) A szláv szavak hangtestét végül is ez a folyamat távolította el teljesen a baltiakétól. Ez az a szakasz, ahol megjelent a szláv nyelvek hármas tagozódása, mivel a déli szláv nyelvek ekkor váltak ki a tágabb keleti tömbből.
Az ősszláv periódus végét rendszerint a már írásos ószláv nyelv i. sz. 9. közepi megjelenésével számítják. Innentől indul az önálló szláv nyelvek korszakolása, jóllehet az ősszláv kor végén megindult utolsó közös változás, az úgynevezett „jer”-ek, azaz a redukált ъ (ŭ) és ь (ĭ) magánhangzók eltűnése csak a 12. századra ért véget, de ez nyelvágakon belül is eltérő eredményre vezetett, és más, nem egységes folyamatokkal együtt zajlott le.
Ami a cikk közelebbi tárgyát illeti, az i. sz. 9. századtól önállósodó cseh és szlovák nyelv kezdeti együttes fejlődési szakaszát rendszerint – közös név híján – az ócseh terminussal illetik, bár ha a szlovák sajátosságokon van a hangsúly, akkor az ószlovák elnevezés is alkalmas. A közös nyelvállapottól a cseh jórészt fonetikai, a szlovák pedig nyelvtani újításokkal távolodott el, és ennek mértéke az i. sz. 15–16. századra lett olyan mérvű, hogy külön nyelvekről beszélhetünk. Ez a kétrészes cikk a még egységesnek tekinthető cseh-szlovák nyelvállapoton belüli különbségekről szól, ezért nem tér ki részletesen a két nyelvet a történeti korban elválasztó fejleményekre. A szlovák és a cseh nyelvet egymástól elsőnek elhatároló tudományos művet a szlovák Pavel Doležal írta 1746-ban Grammatica Slavico-Bohemica címen: ez egyébként a modern cseh irodalmi nyelv megalapozásához is hozzájárult, mert az i. sz. 16. sz. második felének állapotát tükröző Králicei Biblia nyelve, amely akkor még mindkét nép irodalmi nyelve volt, a kor cseh nyelvétől majdnem annyira távolt állt, mint a szlováktól. E kezdet után cseh részről Josef Dobrovský (Lehrgebäude der böhmischen Sprache, 1809), szlovák részről pedig Ľudovít Štúr (Nauka reči Slovenskej, 1846) kodifikálta a modern nyelvi normát.
II. és III. palatalizáció – Az első különbség
A szláv nyelvtörténet három, római sorszámmal jelölt palatalizációt ismer, amikor a szótagharmónia keretében a veláris k, g, és χ hangok az utánuk, ill. előttük álló magas magánhangzó hantására alveolo-palatális č/ć, ž/dź-ź, š/ś hangokká lettek. Ezekkel a hangváltozásokkal szláv szóképzésnél és ragozásnál máig találkozunk. A három palatalizáció időrendi sorrendjéről viták folynak, a II. kezdete a legkorábbi időrend szerint az i. sz. 2–3. századra, a legkésőbbi datálás alapján pedig a 6–7. századra esik. E szerint az *ai̯ kettőshangzóból valamivel korábban kialakult új *ě, ill. *ī hangok, valamint a germán kölcsönszavak magas magánhangzói előtt k > ć, d > dź ( > ź) és χ > ś vagy š változás történt. A cikk szempontjából ez utóbbi a lényeges, és egyben ez az első kimutatható szláv nyelvjárási jelenség: Nyugati szláv nyelvnek a lengyelt, a szorbot, a csehet és a szlovákot nevezzük. Keleti szláv nyelvek az orosz, a belorusz és az ukrán. Déli szláv nyelvek a bolgár, a macedón, a szerb-horvát-bosnyák-montenegrói és a szlovén. Mint a példák mutatják, az egyes csoportokba sorolt nyelvekben is megjelenhetnek a más csoportokra jellemző tulajdonságok. a χ-ból csak a keleti és déli szláv nyelvekben lett ś (ill. utóbb megkeményedve s), a nyugati szláv nyelvekben az eredmény az š hang. Kivéve a szlovákot (a legdélnyugatibb nyelvjárásai kivételével), ahol az eredmény a déli-keleti nyelvekhez hasonlóan s. Vö. cseh Čech > Češi : szlovák Čech > Česi ’cseh > csehek’, cseh střecha > na střeše, szlovák strecha > nyelvjárási na strese ’tető > tetőn’.
A III. palatalizáció a II.-hoz hasonló hangváltozást takar, csak itt a mássalhangzók a megelőző i, ь (ĭ), ę hangok hatására „lágyultak” meg. Rendszerint a III. palatalizációt a II.-at egy évszázaddal követő, vagy azzal egyidejű jelenségnek gondolják, amely az i. sz. 9. századra már véget ért. Ez utóbbi azon alapul, hogy az i. sz. 3–4. században a szlávba került germán kölcsönszavakban még tapasztalható a *g >*dź (> *ź), hangváltozás, de a 9. században bekerültekben a g megmarad. Ezért különbözik a korai ógermán kuningaz ’király’ szóból származó ószláv кънѧѕь (kŭnędzĭ) ’herceg’ és a kései óészaki Væringi ’varég’ népnévből lett ószláv варѧгъ (varęgŭ). A III. palatalizáció esetén a II.-kal ellentétben a szlovák a többi nyugati nyelvvel tart: a χ hangból itt is š lesz, amint az a korai ősszláv *вьхъ (vĭχŭ) ’mind’ szó folytatói esetén látható: A lengyel sz ejtése [s].cseh vše(chen), szlovák vše(tok), lengyel wszy(stek), de ószláv вьсь (vĭsĭ), orosz весь (veś).
A III. palatalizáció időben behatárolja a II. hatókörét is, ugyanakkor az eltérő szlovák fejlemények jelzik, hogy nem lehet egyszerű déli vagy keleti szláv hatással számolni, mert akkor a III. palatalizáció is eltérő eredményt adott volna. Adott tehát egy az i. sz. 2–7. századtól a 9. századig kialakult eltérés, amely már akkor, az ősszláv korban elválasztotta a leendő szlovák nyelvjárásokat a környezőektől, így a leendő cseh dialektusoktól is.
A folytatásból kiderül, hogyan távolodtak el egymástól még inkább ezek a nyelvjárások: a palatalizáción túlmenő, további ősi különbségeket is sorra fogjuk venni.
Irodalom
Baleczky Emil – Hollós Attila: Ószláv nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest, 1985.
Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.
Horálek, Karel: Bevezetés a szláv nyelvtudományba. Tankönyvkiadó, Budapest, 1967.
H. Tóth Imre: Bevezetés a szláv nyelvtudományba. JATEPress, Szeged, 1996.
H. Tóth Imre: Rövid összehasonlító szláv nyelvtan, I. rész (Hangtan, alaktan). Kézirat (JATEPress), Szeged, 1999.
Pauliny, Eugen – Ružička, Jozef – Štolc, Jozef: Slovenská gramatika, 5. vydanie. Slovenské pedagogické nakladateľstvo, Bratislava, 1968.