A Jó bulást! kifejezésről szóló cikkünkben említettük, hogy a jobb maga is rendhagyó alak a szabályos *jóbb helyett. Első hozzászólónk rögtön ezzel kapcsolatban kérdez:

régóta érdekel, van-e magyarázat arra, hogy a "jó" fokozása miért rendhagyó nagyon sok nyelven? Lásd pl. good-better, хорошо-лучше, hyvä-parempi, de ahogy a Google Translate-en elnézem, nagyon sok, ezekkel nem rokon nyelvben is látható, hogy a két szónak semmi köze egymáshoz.

A következő hozzászóló látszólag meg is válaszolja a kérdést:

Az ilyesmi úgy alakul ki, hogy eredetileg -- valamikor nagyon régen -- két különböző tő egyesül ugyanazon paradigmában. Valószínűleg már az indoeurópai alapnyelven is különböztek, de a finnben is lehet pl. az indoeurópai nyelvek hatása.

Nos, a válasz az említett nyelvek esetében igaz is, de a magyar esetében nem. A jobb esetében egyszerűen a *jóbb rövidült. Más típusú rövidülést találunk a szebb esetében: az a szabályos *szépebb helyett használatos. Hogy miért? Pontos magyarázatot nem adhatunk, de az bizonyos, hogy ez gyakoriságukkal függ össze. A gyakori szavak, sőt szókapcsolatok hajlamosak a rövidülésre (nem tom, asszem). Ennek az az oka, hogy ezekre a hallgató inkább „számít”, töredékes ejtésükből is pontosan azonosítja őket, így a beszélő „megspórolja” a pontos artikulációra fordítandó energiát. Idővel a rövidült formák válnak bevetté, annyira, hogy a szabályos, teljes formák teljesen kiszorulnak, használatukat már hibaként fogjuk fel. (Szegény nyelvművelők, megint egy szép példa arra, hogy a „pongyolaság, hanyagság” bizony a nyelvhasználat legtermészetesebb része.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A magyar fokozásban is vannak azonban szuppletív (különböző eredetű, de egymást kiegészítő) alakok, ilyenek a harmadik hozzászóló által említett sok : több, illetve az általa linkelt Nádasdy Ádám-cikkben szereplő kicsit : kevésbé, nagyon : jobban. Ezt a cikket, illetve a hozzászólást mindenképpen ajánljuk elolvasásra.

Cikkünk írásának időpontjában azonban senki nem válaszolta meg még az eredeti kérdést, hogy miért pont ezekben a jelentésekben szokott kialakulni szuppletív ragozás. A válasz megint csak a gyakoriság, illetve az, hogy ezeknek a szavaknak gyakran van erős érzelmi töltetük, de ez a gyakori használatban gyorsan elkopik, ezért újabb szavakat kell hasonló jelentésben használni. Az újabb szavak esetenként nem kiszorítják a régit, hanem keverednek vele a ragozási paradigmában. Az így kialakult kiegészítő paradigmák pedig megint csak a gyakoriságuknak köszönhetően maradnak fenn sokáig. A ritkábban használatos szavak egyes formái viszont könnyebben válnak szabályossá, ezért figyelhető meg a szabálytalanság éppen a leggyakoribb szavaknál.

Jövö: több, szebb, jobb?
(Forrás: geekz.blog.hu)

A magyarban van még legalább egy szuppletív ige, ami nem került szóba, a jön : gyere. (Persze az ige egyébként is meglehetősen szabálytalan ragozású.) Látható, hogy ismét gyakori igéről van szó, pl. az angol go : went szuppletív ragozásával állítható párhuzamba. A jö- kezdetű tövek ugor (esetleg finnugor) eredetűek, a gyer- kezdetűek ismeretlenek. A keveredést az is segíthette, hogy a j ~ gy váltakozás egyébként is megvolt (gondoljunk a nyelvjárási gyün vagy jer! alakokra). Hasonló keveredést találunk az észtben is, ahol a ’megy’ igében a min(e)- és a lähe- ~ läk- tövek egészítik ki egymást. A finnben ez a két tő két külön ige: men(e)- ’megy’, lähte- ’elmegy, távozik, indul’. Az észt min(e)-, finn men(e)- a magyar megy megfelelője – a magyar megy szintén erősen rendhagyó, de nem szuppletív.