nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Egy fagyos plágiumügy
Mesés tanulságok

Helen Keller, a siketvak írónő íráskészsége már tizenéves korában sokakat elkápráztatott. Egy kellemetlen eset azonban rádöbbentette arra, hogy gondolatainak egy jó részére nem tekinthet a sajátjaként. A szavak bűvöletében élő kislány megismerkedett a plágium szó jelentésével is.

Szabó Tamás Péter | 2012. december 28.
|  

A nyelvtanulás akkor sem ütközhet leküzdhetetlen akadályokba, ha valaki nem hall és nem lát, sőt: az idegen nyelvek és a beszéd ismerete sincs elzárva a siketvakok elől. Ezt bizonyította előző cikkünk, amelyben a Helen Keller által elsajátított speciális kommunikációs technikákat tekintettük át. Helen Kellernek azonban nemcsak a nyelvhasználat technikai oldalával, a szövegalkotással vagy az érthető kiejtés elsajátításával kellett sokat foglalkoznia: gyermekkorában például a saját kárán tanulta meg, milyen fontos szerepet játszik a szellemi tulajdon. Egy fájdalmas incidenst követően szinte minden szavának eredetiségében kételkedni kezdett – és ez a tépelődés a többségi, halló és látó emberek alkotta kultúrát is segít jobban megérteni.

Helen Keller
Helen Keller
(Forrás: Wikimedia Commons / Bain News Service)

Szavak bűvöletében

Helen Keller az illatok, a hőmérséklet, a szél és más jelek alapján is nagyszerűen tájékozódott a világban, tudásszomját és önkifejezési vágyát azonban mégis úgy tudta a leginkább kielégíteni, ha beszélgetett, olvasott vagy írt. Gyerekkorától kezdve falta a könyveket: maga is olvasott Braille-írással vagy domború betűkkel nyomtatott könyveket, de tanítója, Anne Sullivan is rengeteg könyvet és újságcikket a kezére betűzött. Ezekből az írásokból merítette szókincsének egy jelentős részét, sőt többszavas beszédfordulatokat, kliséket is szép számmal tanult.

Környezete és saját maga szórakoztatására kisgyerekkorától kezdve történeteket, leveleket írt, többek között például a Perkins-féle vakok intézete igazgatójának, Michael Anagnosnak, aki gyakran dicsérte a kislányt ezekért a levelekért. Anagnos egy alkalommal meg is jegyezte, hogy a kis Helen leveleiben „költői gondolatok” találhatok. Ez az elismerés is jelzi, hogy Helen Keller egyre jobban megismerte azokat a nyelvi fogásokat, amelyekkel ki tudta vívni a felnőttek dicséretét, elismerését. A sok dicséretnek bizonyára szerepe volt abban, hogy a stílus csiszolása a környezetével való kapcsolattartásban egyre fontosabb szerepet játszott. Nem véletlen, hogy az általa nagyra becsült Anagnos úr születésnapjára egy irodalmi művet küldött a 11 éves Helen: mesét írt A fagykirály címmel. Visszaemlékezéseiben így ír erről:

A gondolatok könnyen jöttek. Öröm töltött el a fogalmazás alatt. A szavak és képek rohamosan kerültek elő, és amit rendre mondatonként kigondoltam, le is írtam braille-táblámmal. […] Mikor a történet készen volt, elolvastam tanítómnak, és jól emlékszem most is, milyen örömben voltam a szebb mondatok olvasásakor, és mennyire bosszankodtam, ha meg kellett állnom, hogy egy-egy szót kijavítsak. Ebédnél felolvasták a társaságnak, és mindenki nagyon örvendezett, hogy én oly jól tudok írni. Némelyek kérdezték, könyvből olvastam-e.

Saját? Kölcsönzött? Ellopott?

A hallgatóság reakciója – könyvből származik-e a történet – jelzi, hogy a szövegben számos olyan fordulat volt, amely inkább felnőtt fogalmazóra vall. A lány azonban a sajátjának tartotta a szöveget. Ekkor kezdődtek a problémák. Michael Anagnos ugyanis publikálta a történetet, és az olvasók felfedezték, hogy Canby T. Margaret 1873-ban megjelent Fagytündérek című meséjével több ponton egyezik, illetve kísérteties hasonlóságot mutat. Többen arra a következtetésre jutottak, hogy Anne Sullivan ellopta a mesét, és Helennel átdolgoztatta, hogy a saját nevelési eredményeit reklámozza. Vizsgálóbizottság alakult, Helen Kellert is kihallgatták.

ifj. Pieter Brueghel: Betlehemi népszámlálás
ifj. Pieter Brueghel: Betlehemi népszámlálás
(Forrás: Wikimedia Commons)

Végül Anne Sullivan és a feltaláló Bell nyomozásának köszönhetően tisztázódott a helyzet. 1888-ban a kis Helen olyan ismerősöknél üdült, akiknek megvolt a kérdéses mesekönyv. A mesét felolvasták neki, ő pedig, szokásához híven, itta a szavakat, és igyekezett minél többet megjegyezni belőle. Szokása volt ugyanis a szövegeket többé-kevésbé megtanulni, hogy később az ismeretlen szavakat, adatokat elmagyaráztassa a tanítójával. Így gyarapította folyamatosan a szókincsét és a tudását. A fagykirály esetében tehát az történhetett, hogy fogalmazás közben a korábban hallott és részben megjegyzett szöveg részletei jutottak eszébe, de azt hitte, a saját szavait írja le.

Helen Keller számára valóságos sokkot jelentett a plágiumvád. Megviselték a kihallgatások és az is, hogy olyanok, akik korábban rajongtak a teljesítményéért, most kételkedtek benne és szeretetlenül bántak vele. Önéletrajzában így ír erről:

Ettől kezdve soha sem játszottam a szavakkal csak a játék kedvéért. Ellenkezőleg, azóta mindig gyötör az a gondolat: vajon az én gondolatom-e, amit leírok?

Mások látása és hallása

Paradox módon azt is mondhatnánk, hogy a gondolat szerzősége körüli aggodalmak sem a saját gondolatai voltak Helen Kellernek, hiszen csak a tárgyalások miatt, mások nyomására kezdte aggályosnak érezni a számára legtermészetesebb szövegalkotási módot, azt, hogy a fejében elraktározott szövegpanelekből állítja össze a saját mondanivalóját:

Abban az időben mindent, amit olvastam, mohón nyeltem el, és még most sem tudom jól elválasztani a magam gondolatait azoktól, amelyeket könyvekben találtam. Ennek, gondolom, az az oka, hogy benyomásaimat mindig mások látása és hallása után szerzem.

Mint azt John Albert Macy – Anne Sullivan férje, Helen Keller emlékiratainak szerkesztője – megállapította, Helen Keller a legkülönbözőbb írásaiban, még magánleveleiben is folyamatosan különböző irodalmi művekből idézett, feltehetően egyszerűen azért, mert anyanyelvének elsajátítása közben a tágabb szövegkörnyezetet is elraktározta a memóriájában.

id. Pieter Bruegel: Betlehemi népszámlálás
id. Pieter Bruegel: Betlehemi népszámlálás
(Forrás: Wikimedia Commons)

Amit Helen Keller tett, korántsem egyedi, hiszen a halló és látó emberek is gyakran egész hosszú szövegeket vesznek át anélkül, hogy valami vadonatújat hoznának létre. Amikor azt írjuk egy lapra, hogy:

Szeretnénk, ha velünk ünnepelné életünk legszebb napját, ezért szeretettel meghívjuk Önt és kedves családját ___-én ___-kor a ___-i Polgármesteri Hivatal Dísztermébe, majd ___-kor a Nagytemplomban tartandó esküvőnkre, és az azt követő ünnepi vacsorára,

tulajdonképpen egy sokat hallott-látott szöveget alkotunk újra, sőt, ehhez az újraalkotáshoz még segítséget is kapunk (a fenti sablon például egy mintagyűjtemény 28. darabja). Nem hozunk létre új szöveget, mégsem kételkedik senki abban, hogy a meghívót mi írtuk. De ha jobban belegondolunk, az sem forradalmian új gondolat, amikor valaki azt mondja, hogy „allergiás vagyok a de viszont-ra”, egy átlagos beszélgetésben azonban feltehetően nem fogják vitatni, hogy az illető saját véleményéről van-e szó, annak ellenére, hogy ez korántsem új gondolat, mondhatni nincs benne semmi eredeti. Helen Keller tehát, amikor leveleiben vagy az említett kis mesében másoktól kölcsönzött, tulajdonképpen azt tette, amit mindnyájan teszünk: korábban létrehozott szövegeket fonunk a saját mondanivalónkba, és a szövegeknek ezzel az állandó újrahasznosításával teremtjük újra és hagyományozzuk másokra az általunk megismert kultúrákat.

Egyes esetekben azonban az újrahasznosításnak korlátai vannak. A fiatal Helen Kellernek azt kellett a számára fájdalmas plágiumeljárás során megtanulnia, hogy ha egy szöveggel társadalmi vagy gazdasági előnyt szeretne szerezni – egy cikk publikálása éppen ilyen eset –, nem teheti meg, hogy a forrásait elhallgatja. Meg kellett tanulnia a fejében kavargó szövegpaneleket forrásokhoz kötni, és hozzá kellett szoknia, hogy ezeket a forrásokat bizonyos esetekben meg is kell neveznie. Ez kezdetben nem csekély erőfeszítést kívánt tőle, de mivel a szellemi tulajdon tiszteletben tartásának megtanulása is a nyelvi-kulturális szocializációja része volt, Helen Kellernek is át kellett haladnia ezen a fejlődési fokon.

Forrás

Helen Keller: Csöndes, sötét világom. Boros György fordítása. Szerkesztette: Török Ilona. Az előszót Gordosné Szabó Anna írta. Pont Kiadó, Budapest, 1997. (Az eredeti angol kiadás: The Story of My Life – ennek alapján szükség esetén korrigáltuk Boros György fordítását)

John Albert Macy kiegészítései Helen Keller önéletírásához

A Helen Keller életét feldolgozó játékfilmek

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 Szabó Tamás Péter 2013. január 3. 13:51
Információ
X