nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
„Péter, mikor határozta el, hogy lekaszabolja az anyósát?”
Kedves olvasó asszony!

Házi szerzőnk olvasói kérdések alapján most azon mereng, hogy feudális maradvány-e a magázódás, mikor helyénvaló a tegeződés, és hogyan szólíthatjuk meg egymást.

Kálmán László | 2013. március 13.
|  

A 19. században nagy divat volt arról filozofálni, hogy a társadalmi berendezkedés (vagy annak változása) hogyan hat a nyelvre (vagy annak változására). Ez a vitatéma szinte teljesen kiment a divatból, mert szinte semmilyen általános kapcsolatot nem sikerült kimutatni a gazdasági-politikai körülmények és a nyelvi jelenségek között. Talán az utolsó ilyen tárgyú vita az ún. Marr-vita volt a Szovjetunióban, amelyben nem kisebb tekintély, mint maga Sztálin próbált igazságot tenni (vagy talán ő is robbantotta ki az egészet). Valójában a társadalmi környezet és a nyelv közötti kapcsolatról csak olyan egészen triviális dolgokat tudunk mondani, mint hogy a más társadalmakkal való intenzívebb érintkezés kedvez a nyelvek közötti kölcsönhatásoknak, az ilyen eredetű változásoknak. Például elég érdektelen és kézenfekvő, hogy egy másik társadalom technológiai vagy kulturális befolyása általában az illető területhez kapcsolódó szavak átvételével szokott járni.

Az ifjú Sztálin. Végül nem nyelvészként vált híressé
Az ifjú Sztálin. Végül nem nyelvészként vált híressé
(Forrás: Wikimedia Commons)

De mi a helyzet azokkal a kifejezésekkel, amelyek kifejezetten közvetlen kapcsolatban állnak a társadalmi viszonyokkal? Azt gondolnánk, hogy az ilyenek, például a köszönések, a megszólítások, és általában az udvariassággal kapcsolatos formák szorosabb kapcsolatot mutatnak a társadalmi hierarchiával. Például híresen sok „udvariassági szintet”, társadalmi viszonyoktól függő nyelvi formát különböztethetünk meg némelyik távol-keleti nyelvben (japán, koreai, kínai). Vajon összefügg-e ez a tény az ottani társadalmak mereven hierarchikus felépítésével? Azt hiszem, egyáltalán nincs erre bizonyíték. Az persze igaz, hogy ha egy társadalomban nincsenek alacsonyabb és magasabb státuszúnak tekintett rétegek, akkor nyilván nincs értelme ezekre vonatkozó kifejezések használatának. De van-e egyáltalán ilyen társadalom? És vajon miért nem találunk az európai középkorban beszélt nyelvekben, nyelvváltozatokban hasonlóan gazdag udvariassági formarendszert? Talán kevésbé volt hierarchikus a társadalom, mint a távol-keleten? Szó sincs róla. Bár nem tanulmányoztam részletesen a távol-keleti kultúrtörténetet, az a gyanúm, hogy ott egyszerűen egy nagyobb területet érintő „divatról” lehet szó, ún. areális jelenségről, aminek semmi köze sem az érintett nyelvek rokonsági viszonyaihoz (a kínai, japán és koreai sem rokonai egymásnak), sem pedig a társadalmi berendezkedéshez.

A magyar nyelv története is mutatja, hogy nincs mit kimutatni. A nyest olvasói már tájékozódhattak a magyar magázás történetéről, és tudják, hogy a magázás a 16–17. században alakult ki (az önözés még később), vagyis éppen nem akkor, amikor a hierarchikus viszonyok a legmerevebbek, a társadalmi különbségek a legnagyobbak voltak. Pierre nevű olvasónk egy internetes kommentet idéz erre vonatkozóan:

az interneten egy hozzászóló azt írta, hogy a magázódás csak „a hűbéri rendszer maradványa”, és a demokráciákban halálra van ítélve, sőt „káros” is az emberi kapcsolatokra, mert a szolga–úr kapcsolatot erősíti meg.

A tények azt mutatják, hogy a magázódás a feudalizmus utolsó, legkevésbé hűbéri időszakában keletkezett, az önözés pedig kifejezetten a polgári átalakulás idején, tehát a hozzászólónak nincs igaza. Az viszont nyilvánvaló, hogy minden korban megjelenik az emberek közötti kommunikációban a társadalmi helyzetük közötti eltérés vagy éppen azonosság. És ez minden korban felvet problémákat.

Vegyük először gyorsan a tegezés és a magázás kérdését. Való igaz, hogy a magázódás visszaszorulóban van (én is nagyon kevés embert magázok, ha belegondolok, csak akkor használom ezt a formát, ha hivatalba vagy ismeretlen boltba megyek). De nem hiszem, hogy ez a demokratizálódás következménye. (Van egyáltalán demokratizálódás ma Magyarországon?) Két másik okra gyanakszom. Az egyik a munkahelyi viszonyok modernizálódása. A versenyszférában egyre kevésbé hierarchikusak a munkahelyi kapcsolatok (kevés szint van a csúcsvezetők és a legalsó szint között), és divat a vállalati összetartozás, szolidaritás hangsúlyozása, ennek egyik eszköze a szinte erőltetett tegeződás.

A másik gyanúm a tegezés mint vevőcsalogató trükk. Az még nagyon különös volt, amikor először láttuk, hogy az egyik nagyáruház minden plakátján és egyéb kiírásán letegezte az embert (nagy volt a kísértés, hogy odamenjek bármelyik eladóhoz, és letegezzem). De azóta eloszlott a dolog furcsasága, és a kisebb boltokban is tegezve köszöntik az embert, ami a bizalmasság és az együvé tartozás vonzó érzését ébreszti fel. Ráadásul jól esik az embernek, amikor egy nála 20-30 évvel fiatalabb eladó letegezi, mintha a korkülönbség nem is számítana olyan sokat. Valószínűleg bejön a kereskedők számítása, a fiatalabbakat is, az idősebbeket is kellemesen érinti a tegeződés (vagy legalábbis többször válik be ez a fogás, mint amennyiszer taszítja a vevőt).

Tegezős poharak – nem kizárólag pertuiváshoz
Tegezős poharak – nem kizárólag pertuiváshoz
(Forrás: Wikimedia Commons / Albertyanks – Albert Jankowski)

A tegezés és a magázás kérdésénél sokkal bonyolultabb a megszólítások problémája. Azokban a nyelvekben, amelyeknek a tegezés–magázáshoz hasonló eszköze nincsen (például az angolban) általában a megszólítás utal a beszélgetésben résztvevők közötti társadalmi viszonyra. Orsi nevű olvasónk a fészbúkon kérdezte:

Lehet, hogy ez a téma lerágott csont vagy éppenséggel nyitott kapukat döngetek, de régóta foglalkoztat egy nyelvészeten túlmutató probléma. Nevezetesen a megszólítás. Formálisan vagy semlegesen – ahogy tetszik. Mert azt tapasztalom, hogy nagyon nem működik ez a dolog, vagy ha működik valahogyan, az is fogcsikorgatva, természetellenesen. Magyarul ez a művelet nem is olyan egyszerű, főleg a nők esetében. Ha meg akarom adni valakinek a minimális tiszteletet, de mégis természetesen szeretnék kommunikálni vele/róla, nem elég, ha mindig a teljes nevén emlegetem. Sőt, ez furán is veszi ki magát a legtöbb esetben. Ráadásul sokszor valakit a munkaköre, foglalkozása, pozíciója szerint emlegetünk, ahhoz is hozzá kell tenni valahogy az úr szót és annak nőnemű megfelelőjét. (Abba most ne menjünk bele, hogy vannak pl. színésznők, akik színésznek tartják magukat és sértőnek veszik a nemi megkülönböztetést a szakmájuk/hivatásuk kapcsán.)

Olyan szerteágazó kérdésről van szó, hogy valószínűleg még többször fogunk erről beszélgetni. Maradjunk most a legegyszerűbb eseteknél. Hagyjuk például a médiában újabban divatba jött keresztnéven szólítást. (Riporter telefonon a stúdióból: „Péter, mikor határozta el, hogy lekaszabolja az anyósát?”) Ha a megszólított nevét vagy státuszát nem kell említeni, akkor rendelkezésünkre áll a viszonylag semleges és egyszerű uram és asszonyom (a hölgyem és a kisasszony már nem semleges, gazsulálónak vagy éppen ironikusan sértőnek érzem őket). De mi van, ha meg akarjuk jelölni az illető nevét, foglalkozását vagy beosztását?

Ahogy Orsi is írja, különösen a nők megszólítása nehéz. Az még csak elmegy, hogy Kovács úr, de a Kovácsné asszony már nagyon régiesnek hangzik, és ha valaki nem az asszonynevét használja, akkor tanácstalanok vagyunk. Ennél többet én sem tudok Orsinak mondani. Marad a keresztnéven szólítás, valamilyen udvariasságot érzékeltető kifejezéssel és persze magázással: Magda, kérem, megnézné a számlaegyenlegemet? De én ezzel is bajban szoktam lenni, mert egy csomószor nem tudom a megszólított keresztnevét.

A helyzetet sokszor megkönnyíti, ha a megszólított foglalkozását, beosztását stb. ismerjük. De ez is inkább férfiak esetén működik olajozottan: szerkesztő úr, elnök úr. Nőknél csak néhány esetben: tanárnő kérem, doktornő. A szerkesztő asszony, elnökasszony terjedőben van, bár nekem még rettentő erőltetettnek tűnik. És egy sor esetben semmilyen megoldás nincs, akár férfi az illető, akár nő: mit mondjunk egy szerelőnek, egy múzeumi őrnek, egy postásnak?

Ma sem furcsa
Ma sem furcsa

Ha igaz, hogy a nyelvi változások maguktól megoldják a problémákat, akkor ideje lenne már a magyarnak összekapnia magát, és megoldania ezt. Én azzal is kibékülnék, ha az egész magázás, elnökurazás és elnökasszonyozás kihalna, de úgy látom, erre még várnunk kell. Valószínűleg inkább az fog történni, hogy elterjednek a szerelő asszony, a festő úr és a hozzájuk hasonló megszólítások.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
2 Xebulon 2013. március 14. 14:40

Minthogy az alkotmány tiltja a nemi megkülönböztetést, tulajdonképpen alkotmány ellenes az úr és asszony szavak használata.

Elvileg mindenkit urazni kell, mert hogy ez a szó nem a nemre, hanem a pozícióra utal. Más kérdés, hogy korábban magas pozícióban csak férfiak lehettek.

Gyakrabban kellene használni, és akkor megszoknák.

1 okeyo 2013. március 13. 16:58

1) Ha jól emlékszem, Milan Kundera valahol valami ilyesmit ír: ahol mindenki tegeződik, ott valójában senki sem tiszteli egymást.

2) Emlékezések szerint, amikor a Felvidéket visszacsatolták Magyarországhoz (1938-45), az emberek nem tetszését leginkább az váltotta ki, hogy újra kötelezővé tették számukra a 'tekintetes uram', 'nagyságos uram', 'méltóságos uram', 'alázatos szolgája', stb. típusú köszönések, megszólítások használatát.

Információ
X