nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A lövészárok való világa

Az első világháború kitörésének százéves évfordulója alkalmából egy olyan regényt veszünk elő, mely a szerző 1914-1915-ös személyes tapasztalatain alapul, s melynek alapján világosan látszik, hogy a háború iránti kezdeti lelkesedés villámgyorsan szertefoszlott. Még a lelkes önkéntesek számára is gyorsan kiderült: a lövészárkok véres világa éles ellentétben áll a mozgósításkor hangoztatott jelszavak ürességével.

Horváth Krisztián | 2014. szeptember 10.
|  

A nyest oldalán már foglalkoztunk a szarajevói merénylet és az első világháború kitörésének 100. évfordulója kapcsán ezek irodalmi feldolgozásaival. Az alábbiakban a háború centenáriumán továbbra is irodalmi példákkal kívánunk emlékezni az eseményekre; ezúttal a háborúból való gyors kiábrándulásra.

Henri Barbusse (1873–1935) francia szimbolista költő, író, publicista 1914-ben önkéntesként lépett be a hadseregbe, és 1915 végéig harcolt a nyugati fronton a németek ellen. Ekkor betegsége miatt a hátországba került hosszabb időre. Lábadozása idején írta meg – személyes élményei alapján – az 1916-ben megjelent, mozaikszerűen, rövid életképekből építkező dokumentumregényét a nyugati front embertelen világáról. A regény címe egyúttal az egyik fejezet címe is: Tűz (a francia eredetiben: Le feu). A mű a maga realisztikus módján nagy sikert aratott olvasói között, olyannyira, hogy elnyerte a rangos Goncourt-díjat is. Magyarra pedig már 1918-ban lefordították.

Henri Barbusse (1873–1935)
Henri Barbusse (1873–1935)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Barbusse első világháborús élményei hatására hamarosan antimilitarista és kommunista nézeteket kezd vallani. Megfordul a Szovjetunióban is, csodálja Sztálint. 1935. augusztus 30-án hal meg Moszkvában, tüdőgyulladásban. Bár magyarul számos műve olvasható, napjainkban talán nem a legolvasottabb szerző. Tűz című műve azonban – mely a maga nemében az egyik úttörő vállalkozás a háborús irodalomban – mindenféleképpen érdemes arra, hogy az első világháború kitörésének centenáriumán újraolvassuk.

Párizsban emléktábla jelzi, hol élt Barbusse: 10, rue Albert-de-Lapparent
Párizsban emléktábla jelzi, hol élt Barbusse: 10, rue Albert-de-Lapparent
(Forrás: Wikimedia Commons / Mu / CC BY-SA 3.0)

A regény narrátor főhőse – aki könnyen azonosítható magával Barbusse-szel – 1915 végén az észak-franciaországi, belga határhoz közeli frontszakaszon meséli el élményeit. Rövid, de néha annál drámaibb képekben bepillanthatunk a harc, a harcok közti szünet és a hátország világába is.

Le feu – egy francia, kétkötetes kiadás első kötetének címlapja
Le feu – egy francia, kétkötetes kiadás első kötetének címlapja
(Forrás: h-france.net)

A harcok szünetében

Eleinte a frontvonal hátsó vonalainak környezetét ismerhetjük meg a harcok szünetében. A napok jobbára eseménytelenül telnek az első vonal mögötti lövészárkokban:

Századunk a tartalékban egy másik vonal párhuzamosát lakja. Itt nincs őrségi szolgálat. Éjszaka még csak hasznunkat veszik az ásómunkálatoknál, de nappal aztán semmi dolgunk. Egymásra zsúfolva, összekönyökölve gyilkoljuk az időt estéig.

(11. oldal)

A regényben szereplő alakokat Barbusse saját frontharcos társairól mintázza. A regény egyik forradalmi sajátossága az, hogy a különböző vidékről származó, civilben jobbára fizikai foglalkozást űző katonatársak nyelvezetét hiteles módon igyekszik visszaadni:

Ugyanaz a beszédmodor – a műhelyi és kaszárnyai argot [argó, tolvajnyelv] keveréke néhány ujonnan gyártott szóval – mártás módjára összetart bennünket azokkal az embertömegekkel, amelyeket Franciaország hónapok óta ürít magából, hogy északkeleten megsűrűsödjék.

(16. oldal)

A pontosság kedvéért kapunk néhány adatot is a lövészárok-háború méreteiről:

A hadsereg arcvonala huszonöt kilométer széles, erre ezer kilométer zeg-zug vonalat kell számítani: lövészárkokat, futóárkokat, árokfőket. És a francia haderőnek tíz hadserege van. Francia részről tehát van vagy tízezer kilométer lövészárok, ugyanannyi német részről... És a francia arcvonal nincs több, mint nyolcadrésze a világháború összes arcvonalainak.

(22. oldal)

Francia katonák – poiluk – a lövészárokban, 1917-ben
Francia katonák – poiluk – a lövészárokban, 1917-ben
(Forrás: Wikimedia Commons / London Illustrated London News and Sketch)

A harcok szünetében még arra is van mód, hogy civilek és főtisztek látogassák meg a lövészárkokban napjaikat múlató katonákat, ami utóbbiak részéről nem vált ki felhőtlen örömöt, és nem is feltétlen megtiszteltetés. A poiluk valahogy úgy érezhetik magukat, mint mutogatni való állatok az állatkerti látogatók előtt.

A csoportban egy-két fej felénk fordul. Egy úr elvált és felénk tart, puha kalapban és lobogó nyakkendővel. Fehér pofaszakálla van és művésznek látszik. Mögötte egy másik úr, fekete felöltőben, fekete keménykalapban, fekete szakállal, fehér nyakkendővel és lorgnonnal.

– Ah! Ah! – mondja amaz – íme, poiluk... Igazi poiluk, tényleg.

– Nagyszerű, kávét isznak – jegyzi meg.

– Ezt úgy mondják: „lötty” – igazítja ki a szarkatollazatú.

– Izlik, mi, barátaim?

(29. oldal)

A poilu (’szőrös’) az első világháborús francia bakák népszerű megnevezése volt. A megnevezés onnan eredt, hogy a katonák többsége hatalmas bajszot és szakállt viselt. A szemlét tartó csoportban hamarosan újságírók is felbukkannak – a katonák csekély örömére:

– Ujságírók – mondja Tirette.

– Ujságírók?

– Biz’ a. Ezekben a keménykalapokban költik ki az ujságokat. […]

– Akkor hát ezek tömködik a fejünket?

(30. oldal)

„Végre egyedül” – a szabadságos francia katona enyhén idealizált ábrázolása 1915 karácsonyán
„Végre egyedül” – a szabadságos francia katona enyhén idealizált ábrázolása 1915 karácsonyán
(Forrás: Wikimedia Commons / Adolphe Willette (1857–1926))

Végül aztán a hátsó vonalakból a hátországba helyezik rövid pihenőre a katonákat – ez az igazi öröm:

Ezek az emberek most boldogok, a pokolból kijövet, éppen azért, mert kijöttek, visszatértek, megmenekültek. A leskelődő halál megint kegyelmezett nekik. A szolgálat olyan, hogy minden század hat hetet tölt elöl. Hat hét!

(41–42. oldal)

A hátországban azonban a fronton amúgy életüket kockáztató katonák szembesülnek azzal is, hogy bizony, honfitársaik közül soknak nem akaródzik az életét kockáztatni.

A hadüzenet idején nagy mozgalom volt, hogy ki-ki mentse a bőrét, hát mi történt? Az erőseknek sikerült. Láttam én magam is, a magam zugából, hogy azok voltak, akik legelöl jártak és üvöltötték a hazafiságot.

(98. oldal)

Visszakerülve a frontövezetbe, a regény kisember hősei ismét szembesülnek a háború borzalmaival.

Souchez

Souchez egy kis település Észak-Franciaországban (Pas-de-Calais megyében), melyet az első világháború elején a németek elfoglaltak. Ám mivel a front közvetlenül a településen keresztül haladt, s azt a franciák 1915-ben visszafoglalták, gyakorlatilag teljesen megsemmisült. A frontszakaszt később a britek veszik át a franciáktól. A regény idejének napjaiban a mű narrátora a harcok szünetében elkíséri társát annak szülőfalujába, Souchez-be. Pontosabban arra a helyre, ahol a falu volt.

Souchez és a német védelmi vonalak 1914-1915 körül
Souchez és a német védelmi vonalak 1914-1915 körül
(Forrás: mesdiscussions.net)

Poterloo Souchezbe valósi és mióta a vadászok visszavették végre Souchezt, fáj a szíve a falu után, ahol boldog világát élte, mikor még ember volt.

(112. oldal)

1915 végén, ködös időben indulnak el a faluba. Az eléjük táruló kép a regény talán egyik legátütőbb élményét szolgáltatja a háborús pusztításokról.

A ködös, piszkos, beteges földön halottak sorakoznak. Ide hozzák őket a lövészárkokból vagy a mezőről, éjszakának idején. Arra várakoznak – néhányan már jó ideje – hogy éjszaka elviszik őket a mögöttes temetőkbe.

Csendesen közeledünk hozzájuk. Egyik a másiknak van szorítva. Mindegyikre más próbált mozdulat kövesedett agóniájában, a lába vagy a keze még akart valamit. Van köztük, akiknek az arca félig elpenészedett, a bőre rozsdás, sárgás, fekete pontokkal. Sokaknak az arca teljesen elfeketedett, elkátrányosodott, ajkuk puffadt és ijesztő nagy: négerfejek bárzsingajkakkal. Két test között, bizonytalanul kiemelkedve nem tudni melyikből, egy ércsomóban végződő, kitört könyök.

(114. oldal)

A halottak faluja ez – maga a település is halott. A Souchez-ből származó Poterloo a pusztítás nyomait látva egyre inkább elbizonytalanodik, hol is lakott ő maga, hol is volt a faluja, mikor itt még nem romok voltak csupán; „mikor még ember volt”, mikor Souchez még falu volt:

Megyünk, egymás mellett. Társam nem szól egy szót sem, csak néz jobbra, néz balra.

Aztán még egyszer megáll, mintegy az út tetején. Hallom a hebegő, szinte halk szavát:

– Jól van! Itt vagyunk... itt vagyunk...

Valóban, el sem hagytuk a hatalmas, meddővé égett síkságot – és mégis Souchezben vagyunk!

(116–117. oldal)

Souchez 1915-ben
Souchez 1915-ben
(Forrás: canalblog.com)

Maga a narrátor is megdöbbenve látja a falu maradványait. A település eltűnt. S miközben haladnak Poterlooval a romok közt, megdöbbentő felfedezéseket tesznek.

A falu eltűnt, soha nem láttam még falut, amely így eltűnt. […] Itt, a legyilkolt fák keretében – amelyek a ködben kísérteties dekórumot állnak körülöttünk – semminek sincs formája többé: nincs még csak egy fal, egy rács, egy ajtó sem, amely állna, és csodálkozva konstatáljuk, hogy a korhadt gerendák, kövek, vasak összevisszasága alatt kövezet mutatkozik: ez itt utca volt!

(117. oldal)

A romok között Poterloo megpróbálja megtalálni a helyet, ahol egykor a háza volt. A szinte lehetetlen feladat minden szempontból embert próbáló.

Most következik a legnehezebb. A háza...

[…]

Ide-oda tipeg, aztán megáll egy helyen, hátrább hőköl:

– Itt volt. Most már bizonyos. Látod: erről a kőről ismerek rá. Itt egy pinceablak volt. Látni még a vasrács nyomát.

[…]

Hozzám jön, idegesen fölnevet:

– Ritka dolog, mi? Megesküdnék, hogy te még sohse láttál ilyet: az ember nem találja meg a házát, ahol mindig is élt...

(118–119. oldal)

„Ez Souchez” – hirdeti a brit katonák által kitett felirat, akik átvették a franciáktól a kérdéses frontszakaszt 1916-ban
„Ez Souchez” – hirdeti a brit katonák által kitett felirat, akik átvették a franciáktól a kérdéses frontszakaszt 1916-ban
(Forrás: news.bbcimg.co.uk)

A regény különös érdekességét az is adja, hogy még csupán 1915 végén járunk, amikor is a romokat, a halottakat és a háborús pusztítás eddigi nyomait látva megfogalmazódik a katonák egyikében az alábbi gondolat:

A jövőnek az lesz a munkája, hogy eltüntesse ezt a jelent, eltüntesse jobban, mintsem gondolják, eltüntesse mint valami utálatos, becstelen dolgot. […] Szégyen a katonai dicsőség, szégyen a hadseregek, szégyen a katonai mesterség, amely az embereket buta áldozatokká és nemtelen hóhérokká gyúrja.

(196. oldal)

Az eddigi borzalmak azonban csak fokozódnak akkor, amikor a mozaikszerűen építkező regényben újabb fejezet következik, akkor, amikor hőseinket támadásra vezénylik a német vonalak ellen.

A támadás és az igazi célpont

A regény címét is adó fejezetben véres és nyers részletességgel, minden háborús romantika nélkül ábrázolja Barbusse az offenzívát és annak eredményét, a halottakat.

Lenn a mozdulatlan sokaságban íme – megismerni őket a szétfoszlott voltukról – zuávok hevernek, a májusi támadás lövészei és legionáriusai. […] Hónapok múltak el azóta, hogy a halál kifordította szemüket és fölfalta orcájukat, – de még szerteszórt, az idő viszontagságaitól megviselt, szinte hamuba dőlt maradványaikban is megismerni a géppuskák pusztítását, amelyek rostává lőtték hátukat, vékonyukat és kettékaszabolták őket. A fekete, viaszos múmiafejek mellett, amiken nyüzsögnek a lárvák, bogarak, amiken fehér fogak pontozódnak elő a szájból, a szegény csonkok mellett, amik úgy hevernek itt, mintha kopott gyökerek mezeje volna, – látni kimosott, sárga koponyákat is, vörösposztó sapkában, amelynek szürke csimbókja úgy kopik-rongyollik, mint a papiros. Farcsontok emelkednek ki a vöröses sárba merevedett ruharongyokból, és egy-egy felhasogatott, szinte kátrányos szövet hasadékából hátgerinctöredékek látszanak. Bordacsontok hevernek a földön, mint ócska széttört kalitkák, mellettük szétrongyolt szíjjak, átlyukadt és behorpadt csajkák, butykosok. […]

A németek, akik tegnap még itt voltak, temetetlenül hagyták halottaikat a mieink mellett – mint három egymásra, egymásba rothadt holtest mutatja – szürke sipkájukkal, amelynek vörös szegélyét szürke szíj takarja, sárgásszürke zubbonyukban, zöld ábrázatukkal.

(202. oldal)

Egy elesett zuáv holtteste 1915-ben
Egy elesett zuáv holtteste 1915-ben
(Forrás: delcampe-static.net)

A zuávok eredetileg a francia hadseregben szolgáló algériai eredetű katonai alakulat voltak, akiket természetesen az első világháborúban is bevetnek.

Az offenzívát túlélő, esetleg olyan sérüléssel „megúszó” katonák, akik emiatt a hátországba kerülnek, az egymást követő hasonló támadások után már 1915 végére kissé más szemmel látják a háborút és azt, hogy miért is folyik:

Csak a szörnyetegek érdekeltek, a pénzemberek, a kis és nagy fezőrök, bepáncélozva bankjaikba vagy palotáikba, csak ezek élnek, élnek a háborúból, ők élnek békén a háború alatt, homlokukat egy süket doktrina védi és arcuk olyan zárt, mint egy pénzszekrény.

És itt vannak azok, akik csodálattal nézik a fegyverek villámlását, akik asszonyok módjára elábrándoznak és kiabálnak a formaruha rikító színei előtt. Akik megrészegednek a katonazenén vagy a dalokon, amiket pálinkáspoharakul szolgálnak a népnek, az elvakultak, a gyöngeelméjűek, a fetisimádók, a vademberek.

Akik belesüppednek a múltba és nincs szájukon csak a hajdan volt szavak, a hagyományimádók, akiknek egy visszaélés törvény lesz attól, hogy megöröklődik, akik a halottakkal szeretik vezettetni magukat és az egész jövőt és a lüktető, szenvedélyes jelent alávetnék a kísérteteknek és a dajkamesék uralmának.

(263. oldal)

Mindez kísértetiesen emlékeztet Dalton Trumbo általunk korábban már tárgyalt regényének végkicsengésére. A kisemberek mások érdekeiért történő feláldozása helyett Barbusse is azt a célt szabja olvasói (és a kisemberek) elé, hogy tudatosítsák magukban: az igazi ellenség nem a front túloldalán levő másik kisember.

Halott német katona csontváza valahol a nyugati fronton – ő lenne az igazi ellenség?
Halott német katona csontváza valahol a nyugati fronton – ő lenne az igazi ellenség?
(Forrás: pinimg.com)

Mindezek a gyűlöletesen nevetséges emberek, a maguk gyerekvitáival, mind ott feleselnek fölöttetek: „Nem én kezdtem, hanem te!” – „Nem, nem én, hanem te! – kezdd el te!” – ezeket a gyerekségeket, amelyek örökké rögzítik a világ óriási sebét csak azért, mert nem az igazi érdekeltek vitáznak itt, hanem ellenkezőleg, és nincs meg bennük a befejezés akarata, – mindezek az emberek ott, akik nem akarnak vagy nem tudnak békét teremteni a földön, mindezek az emberek, akik egy vagy más okból a dolgok régi rendjébe kapaszkodnak görcsösen, érveket adva vagy hamisítva alája, mindezek az ellenségeitek!

Ellenségeitek, sokkal inkább, mint ezek a német katonák, akik itt feküsznek köztetek és a kik mindössze csúnyául rászedett és elbutított állatok, háziállatok... Ezek a ti ellenségeitek, akárhol születtek légyen és akárhogyan hangozzék a nevük és akármilyen a nyelv, amelyen hazudnak. Lássátok őket az égen és a földön. Lássátok őket mindenütt! Ismerjétek meg őket jól ez egyszer és el ne felejtsétek soha!

(264–265. oldal)

Az első világháborús francia tapasztalatok regényben megjelenő tanúságai után a folytatásban más nemzetek és más frontok irodalmi vonatkozásaival is foglalkozunk.

Felhasznált forrás

Henri Barbusse: Tűz. A kultúra Könyvkiadó Rt. kiadása, Budapest, 1918.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X