Legutóbb a magyarban haszált három mellékjelnek (ismertebb nevén ékezetnek) jártunk utána, az éles ékezetnek (ó), az umlaut/dierézisnek (ö) és a hungarikumnak minősülő dupla éles ékezetnek (ő). Most a magyar írásban nem használatos ékezetek közül néhányat mutatunk be.

Mielőtt belefognánk tisztázzuk, hogy az ékezet a mellékjelek egy fajtája, vannak olyan mellékjelek, amelyeket nem neveznénk ékezetnek. Ilyen például a cedilla: ç, vagy az ogonek ę. Mivel a magyarban használatos mellékjelek „ékezet típusúak” a két szót eddig szinonimaként használhattuk. Láttuk azt is, hogy az ékezeteket sokszor a funkciójuk szerint is megnevezhetjük: umlaut vagy dierézis, hosszúságjel vagy hangsúlyjel.

A dőlésszög

Az éles ékezet jobbra dől, azaz a teteje az aljához képest jobbra helyezkedik el. Legalábbis a nyomtatott szövegekre ez jellemző, az iskolai kézírástanításban még függőleges volt ez a vonalka.

Az iskolában még nem dőlt
(Forrás: freinetnk.blogspot.hu)

A legtöbb ember kézírása jobbra dől, ezt követik az ékezetek is. Inkább a balkezesek kézírására jellemző, hogy balra dől – az ékezetekkel együtt. Mindez a magyar írásban nem okoz problémát, mivel az é mellett nincsen attól különböző è, tehát mindegy, hogy tésztáról vagy tèsztàròl írunk. Igaz, az utóbbi íráskép szokatlanabb, ezért van, akit irritál. Ugyanakkor a helyesírás szabályzói nem szabják meg az ékezet dőlésszögét, örvendetes módon engedve a jobb- és a balkezes írótársainknak is.

Ha viszont francia vagy olasz nyelvű szövegekkel találkozunk, hamar fel fog tűnni, hogy dől az ékezet erre is, meg arra is. Például a francia Hélène [élen] névben az é rövid [é]-nek, az è viszont [e]-nek felel meg. Vagyis a standard francia helyesírásban nem dönthetjük kedvünk szerint az ékezeteket, mert azok betűket/hangokat különböztetnek meg (igazából csak az e esetében). A balra dőlő ékezet „hivatalos” neve tompa hangsúlyjel, és ahogy az éleset, ezt is a görögök használták először.

Éles ékezet a francia írásban csak az e-n lehet, a többi magánhangzóbetűn nem. A tompa ékezet is csak az e-n jelöl magánhangzó-különbséget (ahogy már feljebb említettük), egyébként csak arra használatos, hogy azonos alakú szavakat írásban elkülönítsen: pl. a nőnemű la névelőt a là ’ott’-tól, vagy az ou ’vagy’ szót az où ’hol’-tól, ezek ejtése egyébként azonos ([la], illetve [u]).

Mitől tompa?

Az éles szög franciául is angle aigu, ahogy a hangsúlyjel (accent aigu), a tompa viszont angle obtus, azaz ’tompa’, a hangsúlyjel viszont ’mély, komoly’ (accent grave).

Igaz ugyan, hogy az éles ékezet jobbról nézve a vízszinttel éles, a tompa ugyanonnan nézve tompa szöget zárbe, a nevüket mégsem innen kapták. Éles ékezettel a görögök a magasan, azaz éles hangon ejtett magánhangzókat, tompával a mélyen ejtetteket nevezték. Azaz a francia fordítás itt hűebb az eredetihez.

Tompa szög/ék(ezet)
(Forrás: www.math-only-math.com)

Persze a tompá-t is lehet hangra használni, bár nem feltétlenül egy basszus jut róla az ember eszébe. Mindenesetre a balra dőlő ékezetet magyarul tompának szokás nevezni.

Jobbra, balra

Az éles és a tompa ékezet kombinációja a magyarul hajtottnak, franciául circonflexe-nek nevezett, háztetőszerű mellékjel. Ennek a görög eredetije tényleg azt jelezte, hogy egy hosszú magánhangzó eleje magas, a vége viszont mély, vagyis a magánhangzón ereszkedik a hangmagasság. A velszi írásában, ha nem is az ereszkedést, de a hosszúságot jelzi ez az ékezet (pl. mân [mán] ’kicsi’).

A franciában viszont legtöbbször etimológiai funkciója van, egy (néha több) az idők során kiesett hangot jelző betű kihagyását mutatja. Az ê ugyanúgy [e], mint az è, nem rövid [é], azt az é jelöli. A kimaradó hang és később betű legtöbbször a [sz]/s: pl. Pâques [pak] ’húsvét’ (vö. latin pascha, magyar pászka, igaz az nem ’húsvét’-ot jelent), fenêtre [fönetr] ’ablak’ (vö. olasz finestra), épître [ëpitr] ’episztula’, apôtre [apotr] ’apostol’, août [ut] ’augusztus’. Az âme [am] ’lélek’ (< latin anima) esetén azonban egy egész szótag marad el.

Tehát a helyesírás még mindig őrzi, hogy Nîmes [nim] város nevét a középkorban még Nismes-nek írták – és egy darabig ejtették is. Pontosabban őrizné, azonban egy 2002-es tanulmány arról számol be, hogy 30-ból egy francia diáknak van sejtése arról, melyik i-re kellene a circonflexe. A magyar i–í különbségről nincs ilyen adatunk, de abból kiindulva, hogy magunk is néhol bizonytalankodunk, nem lehet sokkal különb a helyzet.

Az angolban persze már nincs ékezet
(Forrás: wearekoalasvintage.com)

A vastag gyapotvásznat jelentő angol denim neve azért ez, mert ’Nîmes-ből’, de Nîmes származik. Ilyenből készítik a magyarul farmer-nek, angolul jeans-nek nevezett nadrágot, amit a ligúriai Genova város francia nevéről elnevezett bleu de Gênes [blö dö zsen] ’genovai kék’ (angolosítva blue jeans) színnel festettek. Nade itt minek a hiányára utal a város francia nevében az ékezet?

A 19. század végi, latinbetűsre cserélt román írásban az â, ê, î, ô, û ugyanazt a hangot (zárt, kerekítetlen centrális magánhangzót, ha muszáj, a magyar [ü]-höz hasonlíthatjuk) jelölt, attól függően, hogy a szó etimológiája mit diktált. A magyar j–ly-hoz vagy a francia i–î-hez hasonlóan ez is egy felesleges tanulnivalót jelentett, ezért úgy reformáltak a 20. század elején, hogy csak az â és az î maradt, az előbbi szó belsejében, az utóbbi szó elején és végén. A szocialista Romániában még plebejusabb döntés született, csak az î maradt mindenhol: pl. az ország nevében is, ami így Romînia lett. Ezt aztán hamarosan visszacsinálták: csak a român ’román’ melléknévbe és különböző alakjaiba, valamint az ország nevébe (România) visszajött az â, aminek így elég különleges státusza lett (mintha mondjuk a magyar szóban, de csak abban, a [gy]-re a đ-t használnánk: mađar). A Ceauşescu utáni ország több-kevesebb sikerrel visszaállt a 20. század első felének az írásszokásához, nem egy esetben az etimológiával szemben is: a spanyolból, portugálból ismert rio ’folyó’ például a korábbi rîu helyett most râu.

A hajtott ékezetet mássalhangzóbetűkre az eszperantó írása használja. Gyakorlatilag ugyanúgy, mint korábban tárgyalt háčeket a szláv írások: ĉ = č [cs], ŝ = š [s] stb. Az az érzése az embernek, hogy Zamenhof csak a különbözés kedvéért választotta ezt a mellékjelet: legyen valami „eszperantikum” az írásban, hisz a jólismert háček ugyanúgy megtette volna.

Ami nem dől semerre

Az időmértékes verseléssel kapcsolatban találkozhattunk még két jellel, a hosszúságot jelölő makronnal (ā) és a rövidséget jelölő brevével (ă). A ¯ ˘ ˘ például a daktilus képlete, azaz egy hosszú és két rövid magánhangzós szótag. Valójában a „hosszú” szótagban is lehet rövid a magánhangzó, ha a szótag zárt.

A daktilus ujjat jelent
(Forrás: Pompilos, wikimedia.org, CC0 1.0)

A standard latin helyesírás nem jelölte, hogy egy magánhangzó hosszú-e vagy rövid, pedig ennek jelentés-megkülönböztető szerepe volt: populus [populusz] ’nép’, de pōpulus [pópulusz] ’nyárfa’, est [eszt] ’van’, de ēst [észt] ’eszik’. Tankönyvekben és szakkönyvekben ma sokszor kiteszik a makront latin szövegben. Az ógörögben csak három magánhangzón, az α-n, ι-n és υ-n találkozhatunk vele, mert a többinél külön jel van a rövid és a hosszú hangra: ε–η, ο–ω. A ma használt írások közül a balti nyelveké, a litváné és főleg a letté használja a makront, mutatunk néhány lett keresztnevet: Artūrs, Āron, Mārtiņš, Pēteris, Kristīne, Līga, Diāna, Emīlija.

A rövid jelet mássalhangzóbetűn is használja például a török írás. A ğ korábban [g] volt, ami aztán annyira lerövidült, hogy ma alig vagy nem is ejtik: pl. Erdoğan [erdoan], Tekirdağ [tekirdaj] ’Rodostó’.

Román szövegekben is találkozhatunk vele: az ă a kényszerűségből a magyar [ö]-hoz hasonlítható [ə] jele. Korábban itt is volt egy kis etimológia: a késői latin passeri ’verebek’-ből păsĕri [pöszöri] ’madarak’ lett, de ma ezt már păsări-nak írják, hogy a latinul nem tudóknak is legyen esélye.

Sőt a rövidjel a mai orosz írás egyetlen kötelező mellékjele, a „rövid”, azaz nem magánhangzó [i] (и)-t, a [j]-t jelöli: й. A másik mellékjel egy fordított umlaut, ami elölképzett magánhangzó jeléből csinál hátulképzett magánhangzó jelét: e [je] → ë [jo]. Jobb lett volna o-ra tenni ezt a két pontot, hiszen akkor például a Böhm név Бём helyett Бöм lenne oroszosan átírva.