nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Miért nem tudunk egyesekkel normálisan beszélgetni?
Nem adtad, mégis elvették? – Amit a beszélőváltásról tudni kell

A beszélgetés szerepcserés társasjáték. Nem lehet hatékonyan kommunikálni úgy, hogy két ember egyszerre beszél. Először az egyik beszélő szólal meg, aztán a másik, aztán megint az előző. Érdekes irányt vehet azonban a beszélgetés, ha mégsem ebben az ideális sorrendben szólalnak meg a társalgók. Egyikük úgy érezheti, hogy a másik nem engedi szóhoz jutni, és kész is a konfliktus.

Déva | 2011. március 4.
|  

A beszélőváltást a személyközi kommunikációban talán kevéssé tűnhet fontosnak, hiszen általában jobban koncentrálunk a beszélgetés tartalmára. Ideális esetben akkor veszi át valaki a szót, amikor a másik beszélő befejezte a mondandóját. De ha egy feleség a válás indokaként azt jelöli meg, hogy férje sosem hagyta szóhoz jutni, vagy mindig megszakította a megnyilatkozásait az oda nem illő megjegyzéseivel, felidéződnek bennünk negatív társalgási élményeink, eszünkbe jut, hogy előfordulnak beszélőváltási problémák a dialógusainkban.

Wikimédiások tanácskoznak
Wikimédiások tanácskoznak
(Forrás: Wikimedia commons / Sage Ross)

Hogy kivel, miről, hogyan és mennyi ideig beszélünk, az meghatározza a közlés formai sajátosságait, de ugyanígy igaz az is, hogy a beszélgetés kimenetelét befolyásolja a (helyes vagy helytelen) közlési forma megválasztása, s ezen belül a szó átadásának és átvételének forgatókönyve is. A kommunikáció sikeressége a megfelelő ritmusú beszélőváltáson is múlik.

Mórickáék kirándulni mennek az USÁ-ba. Egy felhőkarcolóban szállnak meg, a 100. emeleten kaptak szobát. A lift azonban elromlott, így kénytelenek gyalog felmenni a szobájukba.

- Anyu, a ku…

- Móricka, ne beszélj csúnyán!

- De anyu, a ku…

- Móricka!

- De anyu, a ku…

- Ez egy kultúrált hely. Megmondtam, hogy ne beszélj csúnyán!

Móricka még párszor próbálkozik, aztán mikor felérnek a 100. emeletre, elordítja magát:

- De Anyu! A kulcs a földszinten maradt!

Viccpéldánk alapján megállapíthatjuk, hogy a diszharmonikus beszélőváltás nagyobb problémákat is okozhat némi kommunikációs feszültségnél. Az anya tévesen ítélte meg fia megnyilatkozási szándékát, s mielőtt még befejezhette volna a mondandóját, anyja belefojtotta a szót – azaz magához ragadta a szót, holott fiának nem állt szándékában azt átadni. A kellemetlen következmény pedig kikövetkeztethető.

A szóátadás szándékának felismerése

Miből lehet észrevenni, hogy a beszélő a mondókájának befejezéséhez közeledik? Például lehalkítja a hangját, lassítja a beszédét, ismétlésekbe bocsátkozik, és végül szünetet tart. Amikor a beszédpartner nagyobb szünetet érzékel, mint amekkora általában két szót vagy két mondatot választ el a folyamatos spontán beszédben, azt a másik a mondanivalójának befejezéseként értelmezheti, és felveszi a társalgás fonalát. Azonban nem mindig értelmezzük helyesen a szünetjelenségeket, és ez diszharmóniát idézhet elő a társalgásban. Lehet, hogy a hosszabb szünetet csak a drámai hatás fokozása érdekében használta a beszélő, és így egy speciális félreértés okozza a beszélőváltásban a feszültséget: a beszélő szándékainak nem megfelelő ritmusban történő követése. Szélsőséges esetekben a rosszul időzített beszélőváltás akár a beszélgetés végleges megszakadását is előidézheti.

A befejezés jeleit nem tudatosan elemzi a beszélő, nem sorakoztat fel magában kérdéseket és válaszokat, ez inkább ösztönös és automatikus. Az életünk során folytatott társalgási tapasztalatok alapján „érezzük”, hogy a másik fél még a lényegi résznél vagy már a lezárásnál tart. Az eltérő nyelvi szocializációtól és az eltérő beszélgetési tapasztalatoktól függ, hogy a szóátadás előjeleit hogyan értelmezzük.

Wikimédiások tanácskoznak
Wikimédiások tanácskoznak
(Forrás: Wikimedia commons / Sage Ross)

Ha a beszélgetési szokásaink hasonlóak, azaz a beszédtempóval és a szünetekkel kapcsolatos elvárásaink hasonlóak, akkor könnyebben tudjuk követni beszédpartnerünk szándékait. Eltérések esetén diszharmonikussá válhat a társalgás, és harmonikus beszélőváltás helyett „feszültségváltást” és sértődést tapasztalhatunk.

Szándékos közbelépés

Eddig a téves szünetértelmezésből adódó beszélőváltási problémákról beszéltünk – ezek „becsúszhatnak” annak ellenére is, ha a beszélők betartják az alapvető társalgási és udvariassági szabályokat. Vannak azonban olyan esetek, amikor nem az együttműködés, az udvariasság vagy az időszerűség elve vezérli a beszélőváltást. Például a vevő nem kíváncsi a másik mondanivalójára, és türelmetlenül közbeszól, és lezár: „Ez engem nem érdekel”. Nem túl udvarias lezárása egy társalgásnak.

Másik eset, amikor tartalmi szempontból a vevő számára nem az elvárt irányba halad a beszélgetés, és a felszólalás végét meg nem várva próbálja a számára megfelelő irányba terelni a másik közlését. Ezt a stratégiát gyakran megfigyelhetjük a televíziós vagy rádiós beszélgetésekben, interjúkban. Ezeknek a diskurzusok több kritériumnak kell megfelelniük: adott idő alatt adott témában a lehető legtöbb konkrét információt kicsikarni a beszélgetésre hívott vendégtől. A műsorvezetőtől, interjúkészítőtől nagyban függ, hogy ezt hogyan teszi; az udvariasság különböző fokait figyelhetjük meg a gyakorlottságtól függően.

A példák nem konkrét beszélgetésekből származnak, hanem mesterségesen generáltak, és a valóban elhangzott közlések tipikusnak mondható mintáiként funkcionálnak.

A gyakorlottság abban mérhető fel, hogy mondjuk a műsorvezető kap a fülesébe egy váratlan utasítást a beszélgetés irányításával kapcsolatban, és képes-e a nyers utasítást „becsomagolni” a másodperc töredéke alatt. „Én nem ezt kérdeztem. Azt mondja el, hogy…” – nem túl udvarias felszólítás arra, hogy térjen vissza az illető az előre egyeztetett tárgyra. „Emlékszel még, hogy milyen témával kapcsolatban hívtunk meg a műsorba?” – ez is egy kevésbé kíméletes forma, annak ellenére, hogy kérdéssel indirekt módon tereli vissza a párbeszédet. A következő udvariasabbnak és intelligensebbnek hat, bár az időtényezővel operálva stresszt okoz a beszédpartnernek: „Nem szeretném udvariatlanul félbeszakítani, de már csak egy percünk van…”. S ha lejárt a beszélgetésre szánt idő, a befejezés könyörtelenre sikeredhet, és nemcsak a meghívott vendégben, de a nézőben, hallgatóban is maradhat némi frusztráció a félbevágott utolsó mondatok miatt. A félbevágott beszélgetések intonációs és szintaktikai befejezetlensége még sokáig a fülünkben csenghet.

A váratlan beszélőváltás egy harmadik esete lehet, hogy az éppen beszélő személy a hallgatót – politikai, etnikai vagy felekezeti, vagy más szempontból - sértő kifejezéseivel, beszédstílusával hozza ki a sodrából, és erre következő, többnyire természetesnek tekinthető reakció a szó erőszakos átvétele, és a mondottak cáfolása, véleményezése. „Kikérem magamnak ezt a beszédmodort!”

A beszélőváltásnak vannak nyelvspecifikus jellemző?

Deborah Tannen a Miért értjük félre egymást? című könyvében az interkulturális kommunikáció szempontjából mutatja be (többejk között) a beszélőváltás jelenségét, többször is visszatér nyelvfüggő mivoltára. Példái két interkulturális típusú találkozás, illetve beszélgetés során tapasztalt jellegzetességeket írnak le, melyeket valószínűleg a beszélgetés szereplői osztottak meg a szerzővel. Egy brit anyanyelvű lány egy amerikai lánnyal folytatott beszélgetései során mindig úgy érezte, hogy a beszédpartnere igyekszik mindig magánál tartani a beszélgetés irányítását. Ezt abból a jelből következtette ki, hogy az amerikai lány mindig „erőszakosan” a szavába vág. Amikor viszont ugyanaz a brit lány egy finn lánnyal beszélgetett, egészen mást tapasztalt. Úgy érezte, hogy akadozik a társalgásuk, és hogy a párbeszéd fenntartása érdekében mindig neki kell megtörni a kínosnak tűnő hallgatásokat, azaz a számára túl hosszúnak tűnő szüneteket.

Wikimédiások tanácskoznak
Wikimédiások tanácskoznak
(Forrás: Wikimedia commons / Sage Ross)

Miért érezte úgy a brit beszélő, hogy nem boldogul a másikkal a kommunikációban? Mert mindhármuknak más elvárásai voltak beszédpartnereik a szünettartásával és a beszédtempójával kapcsolatban. Az amerikaiak rövidebb szüneteket várnak a britek szünettartási szokásaihoz képest, és így a rövidebb, „gondolkodási” szüneteket is szóátadási szándékként értelmezik. A finnek pedig lassabb beszédtempójúnak tűnnek, és hosszabb szüneteket tartanak a brit beszélőkhöz képest: a finnek hosszabb időtartamú néma szünet után veszik át a szót, mint a britek. A britek pedig negatívan értékelik ezt, például azt gondolják, hogy a beszédpartner nem figyel, vagy nem érdekli a társalgás, és ezért nem veszi fel „időben” a beszéd fonalát. Az ilyen tapasztalatokból aztán különféle interkulturális konfliktusok alakulhatnak ki, és visszatarthatatlanul képződnek a sztereotípiák.

Természetesen, a fenti általánosítások durvák, inkább sztereotípiáknak mondhatók, mint valódi érvényű etnikai jellemzéseknek. A szerző azt is megemlíti, hogy találunk rendszeres eltéréseket a különböző országokból származó beszélők között, de az országokon belül is árnyalják a képet, de nem hoz példákat, sem pontos kutatási eredményeket. Eltérések tapasztalhatók népcsoportok, tájegységek, társadalmi osztályok, életkorok és nemek szerint is. Emellett azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a legszűkebb csoportokban is vannak kivételek, nem jellemző minden tagra az a tulajdonság, amit az általánosítás megfogalmaz.

És ha valaki egyáltalán nem tud dűlőre jutni valakivel egy komolyabb beszélgetésben, még ha az illető azonos anyanyelvű, akkor sincs minden veszve, ugyanis hivatásos mediátorhoz fordulhat, aki segít mind tartalmilag, mind formailag a megfelelő mederben lefolytatni a beszélgetést (s ezáltal megoldani a szóban forgó problémákat). Az ilyen speciális kommunikációs szakemberek mesterei annak, hogyan kell szabályozni külső irányítóként a beszélőváltást.

Források

Tannen, Deborah: Miért értjük félre egymást? Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2001.

Rosengren, Karl Erik: Kommunikáció. Typotex, Budapest, 2004.

Gecső Tamás – Sárdi Csilla (szerk.): A kommunikáció nyelvészeti aspektusai. Kodolányi János Főiskola – Székesfehérvár, Tinta Könyvkiadó – Budapest, 2009.

Huszár Ágnes – Batár Levente: Hogyan fojtsuk bele partnerünkbe a szót?

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
2 tarto 2011. március 5. 13:14

Számos üzleti tárgyaláson vettem részt, nemcsak magyar partnerekkel. A magyar társalgási kultúra sajnos közelebb van a latin népekéhez, mint mondjuk a germánhoz. Nemcsak gusztustalan, de rendkívül haszontalan, gazdaságtalan is a belebeszélés, közbevágás, amikor több ember egyszerre beszél, esetleg emelt hangon, élénken gesztikulálva. Sokat kellene tanulnia az első generációs magyar üzletembereknek e téren is.

1 Pesta 2011. március 4. 21:44

Az interkulturalitás (de szép szó) tényleg így működik. Viszont azt is tegyük hozzá, hogy az eltérő hanglejtés és hangsúlyozásmód is okozhat félreértéseket a párbeszédben. Konkrétan az angollal kapcsolatban figyeltem meg, hogy akármilyen jól is beszéli egy külföldi, ha még nem járatos benne, akkor észre sem veszi, hogy egy angol néha a fülét hegyezi a mondandóját hallgatva, ugyanis ők másképp hangsúlyozzák a mondatokat és a másik beszédét túl egyhangúnak vagy épp túl szaggatottnak hallják. Szóval nem csak a szünet számít, hanem a beszéd dallama is.

Nem is szólva arról, hogy ráadásul a komolytól a komolytalanig terjedő beszéd- és előadásmód skálája is roppant eltérő lehet kultúránként vagy tájanként.

Információ
X