nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Lassan a testtel!
Itt a kezem, nem disznóláb – szólásaink eredetéről ismét

Miért éppen sült galambra vár a tétlenül várakozó ember? És miért olyan kellemetlen a fejmosás, hogy a szidás, korholás kifejezőjévé válhatott? S hogy kerül a disznóláb a kézfogásba? Testrészeinkkel kapcsolatos szólásokat vizsgáló cikkünk elárulja.

Németh Lilla | 2010. április 2.
|  

Nap mint nap használjuk őket, beépültek a beszédünkbe úgy, hogy azt szinte észre sem vesszük. Tisztában vagyunk jelentésükkel, ám arról, mégis miért alakultak úgy, ahogy, már jóval kevesebbet tudunk. Hogy ne csak sejtésünk legyen szólásaink, közmondásaink eredetéről, előző cikkünkben a természettel, azaz a fűvel, fával, bokrokkal kapcsolatos jellegzetes mondásaink eredetével foglalkoztunk. Ezúttal a testrészekhez kötődő fordulatokat vizsgáljuk meg alaposabban.

Nem káptalan a feje

Nem káptalan a fejem – szoktuk mondani védekezésképp, ha nem emlékszünk valamire, vagy esetleg fogas kérdést intéznek hozzánk: olyasvalamit, amire nem tudjuk a választ. Ebből világosan kiderül, hogy a káptalan egy felettébb okos, számos információt fejben tartó valami vagy valaki lehet – ami meg is felel a valóságnak. Káptalannak a katolikus püspökök tanácsadó testületét, illetve annak tagjait nevezik.

A káptalan tagjai, a kanonokok hajdanán rendkívül szigorú fegyelemben és nagy szegénységben éltek, idejük minden egyes perce be volt osztva. Hajnali 3 órakor keltek, s egészen estig vallási szertartásokat végeztek: miséztek, zsolozsmáztak, ájtatoskodtak. A 13. századtól kezdve azonban írástudók lévén egyre több közéleti, hivatalnoki feladatot is elláttak. Szerződéseket, okleveleket, végrendeleteket írtak, s ezeket felkérésre meg is őrizték a levéltárukban, hiszen például a háborús veszélyek miatt az értékes iratokat sokan nem merték otthon tárolni. Minthogy tehát a káptalanok a birtokukban lévő dokumentumok és tudás alapján a legkülönfélébb kérésekben is felvilágosítást tudtak adni a hozzájuk fordulóknak, nem csoda, hogy nevük a széleskörű tudás szinonimájává vált.

Nem disznóláb!
Nem disznóláb!
(Forrás: sxc.hu/Aleš Čerin)

Megmossa valakinek a fejét

Ez egyike azon „vándorszólásoknak”, amiknek csaknem minden európai nyelvben megtalálható a megfelelője. Az ilyen típusú szólásoknál általában nehéz eldönteni, hogy csak átvételként honosodtak-e meg nálunk, vagy azért, mert az alapjukat képező szokás, művelődéstörténeti hagyomány itt is érvényben volt. Ebben az esetben azonban valószínűleg az utóbbiról lehet szó.

A szólás jelentése – szidás, dorgálás, feddés – arra enged következtetni, hogy a fejmosás valamiféle kellemetlen, rossz dolog lehetett, amikor a szólás kialakult. Ez nem is áll távol a valóságtól: eleink tudniillik igencsak ritkán mostak hajat, és akkor sem álltak rendelkezésre a mai illatos-habzó samponcsodák – csupán lúgos víz, ami viszont irgalmatlanul csípte a nyakat és a fejbőrt. Vagyis voltaképpen szinte büntetést jelentett, ha valaki erre a rémes tortúrára kényszerült.

Fogához veri a garast

Ha valaki nehezen ad ki pénzt, és olyannyira takarékos, hogy az szinte már zsugoriságnak hat, gyakran mondjuk rá: fogához veri a garast. Első látásra egyszerűnek tűnik a magyarázat: akkor haraptak rá eleink egy-egy pénzérmére, ha arról akartak meggyőződni, tényleg nemesfémből van-e a pénz. Igen ám, csakhogy ezt a szólást általában a pénz kiadásához, és nem az ahhoz való hozzájutáshoz szoktuk kapcsolni. Ahogy O. Nagy Gábor, a szólások kiváló szakértője Vas Gerebent idézi: „A húszast előbb a fogához veri, aztán adja ki”. S mi értelme lenne akkor próbálgatni egy pénzdarab arany vagy ezüst voltát, amikor éppen megszabadulni szándékozunk tőle?

A magyarázatot egy néprajzi adat szolgáltatja számunkra. A hajdan magyar lakosságú Opálhíd községben jegyezték fel, hogy „a hetivásáron a gyümölcsöt áruló falusi néni ... a portékájáért kapott első garast a fogához veri: hadd jöjjön az apja és az anyja is utána”. Ez a szokás annak a néphitnek egy tökéletes kifejeződése, ami valamiféle mágikus egységben látta az embert mindazzal, amihez a nyála hozzáért. A szólás azt fejezi ki, hogy a kívánt cél eléréséhez – vagyis a pénz odavonzásához – még nyálra sem volt szükség, megtette egy apró foghoz-koccintás is.

Várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön

„Ott az a csinos lány rád mosolyog: csinálj valamit, miért állsz itt, és várod, hogy a sült galamb a szádba repüljön?” – nógathatjuk esetleg casanovai önbizalomnak híján lévő barátunkat. No de miért vált éppen a sült galamb a beteljesült vágyak megtestesítőjévé? – kérdezhetnék például a harcosabb vegetáriánusok. Miért nem mondjuk dobostortáról van szó vagy – a régi időkre gondolva – egy arannyal teli erszényről? Nos, a megoldást a görög-római mitológia aranykor-felfogásában kell keresnünk. A görögökön és a rómaiakon túl több más népnek is van olyan legendája, amely az ideális országot írja le: itt munka nélkül tökéletes boldogságban élnek az emberek. Ezen az elképzelésen alapul a bibliabeli édenkert vagy a spanyol eldorádó is. Ahogy O. Nagy rámutat: egy Télekleidész nevű ókori író szerint az aranykorban a sült fenyőmadarak kis kalácsokkal együtt szálltak az ember szájába. Egy másik görög szerző, Pherekratész szerint pedig ezek a kis madarak nagyon vágytak arra, hogy megegyék őket, ezért szándékosan az emberek szája körül röpdöstek. Valószínűleg ebből a motívumból születhetett a mi mondásunk is, ahogyan az más népek szóláskincsében is megtalálható.

Felönt a garatra

Látszólag kézenfekvő ennek a szólásnak a magyarázata. Hiszen arra mondjuk, hogy részeg vagy kissé kapatos, aki jókora mennyiségű alkoholt gurított le a garatján – vagyis a nyelőcsöve felső nyílásán. Csakhogy testünknek ezt a részét csupán a szólás kialakulása után, a nyelvújítás korában kezdték garatnak hívni. Mi is hát a garat eredetileg?

A garat a régi időkben a malom egyik alkatrészét jelentette: azt a tölcsérszerű részt, amelybe belezúdították a megőrlendő gabonát. Felönteni pedig azért kellett, mert a garat meglehetősen magasan volt, azért, hogy onnan lassan juthasson le a gabona az őrlést végző malomkerekek közé.

Nagy feneket kerít valaminek

Ha bolhából csinálunk elefántot, vagyis túl sokat foglalkozunk valami olyasmivel, ami nem is olyan fontos, azt vajon miért a hátsó felünkkel fejezzük ki? Nos – ahogy Kertész Manó felhívja rá a figyelmet –, létezik egy olyan szakma, ahol a nagy fenék kifejezetten ártalmas. A kádármesterségben ugyanis a hordónak szoktak feneket keríteni, mégpedig úgy, hogy egy nagy vaskörzővel megrajzolják a tervezett hordó fenekét. Ha ez túl nagyra sikeredik, vagyis a fenékszabásban ügyetlennek bizonyul a kádár, a hordó nagy valószínűséggel használhatatlan lesz.

Itt a kezem, nem disznóláb

A kézfogást kísérő tréfás megnyilatkozás magyarázatához (tudniillik, hogy miért éppen disznólábat emlegetünk mondjuk rókaláb helyett) a kézfogás szokásának eredetét kell megvizsgálnunk. Talán sokan tudják: a parolázás igénye azért született, mert a régi korok embere így akart meggyőződni róla, hogy a vele szemben álló fél ártalmatlan. Ha ugyanis ki tudja nyújtani üres tenyerét, bizonyára nincs nála fegyver. Ha a kölcsönös bebiztosításnak ezt a gesztusát szavakkal is ki akarták fejezni, akkor mondták: itt a kezem, nem disznóláb. A disznóláb ugyanis nem jelentett mást, mint rossz puskát vagy pisztolyt. Bérczy Károly például így ír Hazai és Külföldi vadászrajzaiban (1863): „becsmérelt puskámat mégsem cserélném el a te szerencsésebb disznólábaddal”.

Megüti a bokáját

Gondolhatnánk, ez a szólásunk esetleg egy régifajta iskolai fegyelmezési módból vagy netán abból a szokásból származhat, amikor a katonák tiszteletük jeléül összeütötték a bokájukat. Ha az összeütés túl nagyra sikeredett, kész is volt a baj. Igen ám, csakhogy ez a mondás eredetileg inkább akkor használatos, amikor a hivatallal, törvénnyel való összeütközésre akarunk utalni. (Pl. „Ha sokáig folytatja a törvénytelen üzelmeket, előbb-utóbb megüti a bokáját”.) Ez pedig abból ered – gyenge idegzetűek inkább ugorják át –, hogy amikor az akasztás még elterjedt igazságszolgáltatási módnak számított, gyakori látvány volt, amint az akasztófán hagyott ember bokáját a szél összeütötte. (Létezik is olyan népi átkozódás: a szél üsse össze a bokáidat!) Vagyis aki azt jósolja valakinek, hogy az megütheti még a bokáját, voltaképpen azt közli: juthat még akasztófára is.

Kirázza az ujjából

Ha valaki különösebb erőfeszítés nélkül elő tud rukkolni egy olyan információval, tudással, amihez másnak hosszas fejtörésre lenne szüksége, akkor mondjuk, hogy az illető a dolgot kirázza az ujjából. Az ujj szón, meglehet, elsőre a kezünk ujját értjük – holott ebben a szólásban valójában a ruha ujjáról van szó. Igazolja ezt O. Nagy Gábor is, aki Káldi György 17. századi egyházi szónokot idézi: „nem igyekeztem a prédikációkat a magam köntöse ujjából kirázni, hanem azoknak könyvökkel éltem, akiket...tudós embereknek tartottak.” A végső magyarázathoz azonban ismernünk kell azt a kultúrtörténeti adatot is, miszerint régen olyan bőre szabták a ruhák ujját, hogy elférjen benne minden apró használati tárgy. Zseb helyett eleink tehát a ruhájuk ujjában hordták azt, amit a mai hölgyek és urak kistáskában, illetve retikülben hordanak.

Lassan a testtel!

Ez azon ritka szólásaink egyike, amit szó szerint kell értelmezni. S mi lehet az a szituáció, amelyben egy testet lassabb haladásra intenek? Kissé morbid, de igaz: temetéseken hangzott el gyakran ez a mondat akkor, amikor a holttestet vivők olyan szaporán haladtak a menet élén, hogy a menet végén bandukoló – gyakran idősebb – gyászolók nem tudták velük a lépést tartani. Hogy a menet végleg szét ne szakadjon, azért suttogták előre a koporsóvivőknek: lassabban a testtel!


Források:

O. Nagy Gábor: Mi fán terem? Gondolat Kiadó: Budapest, 1979.

Gyapay, Megyer, Ritoók: Ki mondta? Miért Mondta? RTV-Minerva: Budapest, 1977.

Kertész Manó: Szokásmondások. Révai Kiadó: Budapest, 1922.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X