nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Indiánromantika?
Inkognitóban a sziúknál

Somfai Kara Dávid, keletkutató etnológus, úgy tartja, a terepmunka elengedhetetlen feltétele a nyelvtudás. Miután e célból megtanulta ázsiai kutatásaihoz a kirgiz, kazak, ujgur, karakalpak, nogáj, baskír, tatár, özbek, türkmen, altaji, abakáni, tuva, jakut, török, mongol, kalmak, burját és daur nyelveket, földrészt és nyelvcsaládot váltott. Az indianai Bloomingtonban ösztöndíjas idejét töltve, mintegy mellesleg, megtanult egy indián nyelvet is.

Bara Márta | 2011. április 19.
|  

A rezervátumok nevei a sziúk által használt átírásban, ill. angolul:

Oglala: Oglála Oyánke, Pine Ridge

Szicsanghu: Sichánghu Oyánke, Rose Bud

Mnikhowozsu: Mnikhówoju Oyánke, Cheyenne River

Hunkpapha: Húnkpapha Oyánke

Az eddig elsősorban vallási hagyományokat vizsgáló etnológus az egyetemi Lakota I. és a Lakota II. nyelvkurzusok után elindulhatott a dél-dakotai Oglala, Szicsanghu, Mnikhowozsu, Hunkpapha rezervátumokban élő nyugati sziúkhoz, a lakotákhoz. Elsősorban arra volt kíváncsi, hogyan éli meg hagyományait ez a nép, mely sok tekintetben hasonlít Szibéria kisebbségben élő népcsoportjaihoz. Célja eléréséhez azonban be kellett épülnie a közösségbe.

Somfai Kara Dávid a sámántól kapott, vöröskőből készült pipájával
Somfai Kara Dávid a sámántól kapott, vöröskőből készült pipájával
(Forrás: Bara Márta)

Ennyi nyelv elsajátítása után, gondolom, nem jelentett különösebb nehézséget a lakota?

Hát, azért eléggé megizzasztott. Az Indianai Egyetemen belül, ahol az antropológiai tanszék indián intézetébe jártam, csak alapszinten tanultam meg a nyelvet, ezen kívül önszorgalomból is képeztem magam, és alaposabban utána néztem a lakota nyelvtannak. Egy év alatt addig jutottam, hogy egyszerűbb mondatokat össze tudok rakni.

Példák a sziú ragozási rendszerre

Egyes szám

wi-cháša = ember

wi-ní-chaša = ember vagy

wi-má-chaša = ember vagyok

Kettes szám

wi-un-chaša = emberek vagyunk (mi ketten)

Többes szám

wi-cháša-pi = emberek

wi-ní-chaša-pi = emberek vagytok

wi-un-chaša-pi = emberek vagyunk (többen)

Kis lakota kiejtési útmutató

j = zs

š (sh) = s

c = félzöngés cs (dzs)

ch = hehezetes cs

t = félzöngés t (d)

th = hehezetes vagy guturalizált t (tx)

kfélzöngés k (g)

kh = hehezetes vagy guturalizált k (kx)

p = félzöngés p (b)

ph = hehezetes vagy guturalizált p (px)

gh = guturális g

h = faringális vagy guturális h (x, ħ)

' = gégezárhang

Az an, en, in, un betűkapcsolatok nazális magánhangzókat jelölnek. A magánhangzót jelölő betűre tett ékezet a hangsúlyt mutatja.

A lakota nyelvnek nagyon szokatlan az igeragozási rendszere, a szó elején, közepén és végén is megjelenhetnek toldalékok, vagyis a prefixumokon és a szufixumokon kívül infixumokat is használnak. És a lakota még könnyűnek számít a többi indián nyelvhez képest.

És ez a nyelvtudás elég volt a rezervátumban?

Bőven. A lakoták ma már leginkább angolul beszélnek. Csak a szertartásaikat tartják sziú nyelven. A vágyam, hogy gyakoroljak anyanyelvi környezetben, nem teljesült. A harmincezer lakotából alig háromezren beszélik őseik nyelvét, ráadásul elöregedett a beszélők nemzedéke, 65 év az átlagéletkor. A családokban leginkább a nagyszülők beszélnek lakotául, de csak otthon, maguk között, és a gyerekek egyáltalán nem. Ez azt jelenti, hogy a lakota végveszélyben van, és úgy néz ki, ötven éven belül ez a nyelv is kihal, ahogy kihalt már számos indián nyelv.

Megállíthatatlan ez a folyamat? Semmit sem tesznek a megmentésükért?

Sziú, lakota, dakota

A sziú egyszerre a nyelv (és nép), illetve a nyelvcsalád elnevezése. A sziú nép két csoportra, keletire és nyugatira oszlik. A keletiek dakotának, a nyugatiak lakotának nevezik magukat: a különbség nyelvjárások közötti szabályos hangmegfelelést mutat. A szó jelentése: 'szövetséges'.

Próbálkozik a kormány. Az a baj, hogy nagyon későn kaptak észbe. A XX. század elején még több mint kétszáz indián nyelv létezett, ma összesen tíz, és ebből kilenc szerepel a veszélyeztetett nyelvek között. Csak a navahó virágzik, ők egy nagy rezervátumban laknak együtt kétszázezren, és kétharmaduk –  gyerekek is – beszéli a navahót. Most azzal próbálkoznak, hogy tankönyveket és szótárakat állítanak össze különböző indián nyelveken. Bloomingtonban nemrég megjelent egy tankönyv arikarául, ami egy kihalt nyelv, és egy meg éppen lakotául. De szerintem ez az elképzelés elhibázott, mert egy ilyen nehéz nyelvet iskolában, idegen nyelvként tanítani teljesen reménytelen. A nagyszülőket kéne inkább valahogy rávenni, hogy otthon beszéljenek anyanyelvükön. Az ötvenes években kimaradt a nyelv továbbadásából az a nemzedék, akik bentlakásos iskolákba jártak, és csak az angolt beszélték. Ez végzetesnek bizonyult.

A fiatal sziú táncosok a színes és díszes táncjelmezeket kedvelik (Oglala rezervátum, Dél-Dakota).
A fiatal sziú táncosok a színes és díszes táncjelmezeket kedvelik (Oglala rezervátum, Dél-Dakota).
(Forrás: Somfai Kara Dávid)

És mit szólnak ahhoz, ha megjelenik köztük egy lakotául beszélő európai? Örülnek?

Cseppet sem. Utálják a fehér embert, mert nagyon rosszak a tapasztalataik. Nekem ez nagyon megdöbbentő volt, mert Belső-Ázsiához képest nagyon más terepmunka-feltételek fogadtak. Ott nagyon vendégszeretőek az emberek, ha olyan idegen jön, aki ráadásul beszéli a nyelvüket – ami nálam általában fennáll – akkor befogadják, kitárulkoznak, segítik a munkáját. Ez a különbség nem véletlen, történelmi okai vannak. Kínában és Oroszországban a meghódított kisebbségeket, vadászó közösségeket adófizetővé tették, ezért az volt a cél, hogy minél többen legyenek, és mondjuk, a prémvadászok fizessenek prémadót, így ezek a népek sokkal lojálisabbak a hódítókkal. Amerikában viszont az 1850-es évektől elindult a Vadnyugat meghódítása. A cél a földszerzés volt, ezért a betelepülők elég kegyetlen módon irtották az indiánokat, illetve igyekeztek őket minél kisebb helyre beszorítani, hogy a földjeiket maguk között szétoszthassák. Az indiánok kifosztott, leigázott, bezárt népnek érzik magukat, elég depresszív társaság, és – érthető módon – nem akarnak integrálódni, részei lenni az amerikai társadalomnak. Az sem segített, hogy a fehér embernél már csak a fehér antropológust utálják jobban.

Mi bajuk pont az antropológusokkal?

Mikor felébredt a kíváncsiság az amerikaiakban az indiánokkal kapcsolatban, antropológusok érkeztek hozzájuk, akik filmezték, kutatták őket, könyveket adtak ki, előadásokat tartottak róluk. Gyakorlatilag egy egész iparág épült erre az indián romantikára, és sokan jól meggazdagodtak ezen, míg az indiánok cserébe nem kaptak semmit. Ugyanolyan nyomorultul éltek tovább a rezervátumokban. Ha én azzal mentem volna oda, hogy én, egy antropológus, kíváncsi vagyok a szertartásaikra, akkor nem működött volna a dolog. Ezzel együtt egyébként elkezdett működni az is, hogy rájöttek az indiánok, hogy a fehér társadalomnak van egy része, akiket nagyon érdekel a kultúrájuk és a vallásuk. A világ minden tájáról érkeznek ilyen lelkes és kíváncsi – ahogy ők mondják – „hobbiindiánok” a rezervátumokba, főleg a sziúkhoz. Felfedezve az indiánturizmusban rejlő anyagi lehetőségeket, most már szertartásokat szerveznek nekik. Vannak sámánok, akik kimondottan fehér emberekre szakosodnak, és szerveznek nekik például külön Naptánc szertartást. Ezen pénzért én is simán részt vehettem volna, de engem az a szertartás érdekelt, amit maguknak szerveztek, és erre nehezebb volt eljutni.

Miért volt fontos, hogy a saját szertartásaikra menj?

Amire én igazából kíváncsi voltam – túl a nyelven – az az, hogy hogyan definiálja magát ez a nép. Mert bár a nyelvüket nagyjából elvesztették, a jelentős részük, nyolcvan százalékuk, nem tartja magát amerikainak. Ma egy átlag rezervátum olyan, mint bármelyik amerikai nyomornegyed. Lakókocsik, lerobbant autók, rossz utak, rossz közbiztonság. És ugyanolyan problémáik vannak, mint az amerikai szegénynegyedek lakóinak: alkoholizmus, drog, családon belüli erőszak, öngyilkosság. Mégis azt mondják, hogy ők indiánok, és hogy ezen belül, sziúk. Vagyis az identitásukat megőrizték, és ebben nagyon fontos szerepe van a hagyományoknak, mert ezeken keresztül élik meg indián tudatukat. Hisznek a szertartások erejében, a szellemvilág szentségében. Ha most olyan szertartásra mentem volna, amit másoknak csinálnak, abból nem tudtam volna meg, mit jelent nekik a vallás.

Az indiánok vallásáról mindenkinek van egy általános, felületes tudása. Legalább képek, hogy ülnek körben, szívják a pipát, a sámánjuk táncol, vagy beszél nagy Manituval, ilyesmik.

Nagyon sok hamis képzet él az emberek tudatában az indián népek vallásáról. Annak ellenére, hogy már jó ideje tudományosan is kutatják őket, a Karl May-féle romantikus képzetet nehéz lehántani. Sámánjuk tényleg van, lakotául wicháša wakhánnak (kb. [vicsasa vakhan]), angolul medicine mannek ('orvosságos ember'-nek) mondják az ilyen vallási vezetőket. Ők tartják a kapcsolatot a közösség és az ősök, a szellemvilág és a nagy szellem között. Kimondatlanul pedig az is az ő feladatuk, hogy erősítsék a közösség etnikus identitását. Mikor a közösség tagjai beöltöznek, táncolnak, vagy a szertartásokon részt vesznek, akkor átlényegülnek, és érzik, hogy sziúk. Mindez nagyon hasonlít szibériai tapasztalataimra, ahol a kis közösségekben az orosz és kínai hatás egyre erősebb. Ők is kezdenek úgy élni, mint az átlag orosz vagy kínai, de fenntartják magukban az etnikus különállást a sámánszertartásaik, és az ősökkel való kapcsolat révén.

Ennek az etnikus különállásnak a mibenlétét kellett volna tehát neked, a fehér etnológusnak tudományosan vizsgálnia?

Igen, de mondom, ha ezt bevallom, nem működött volna a dolog. Az egyetemen kaptam címeket, telefonszámokat, így jutottam el egy sámánhoz, aki megengedte, hogy a kertjében lakjak egy sátorban. A rezervátumokban nincs máshol hely, tíz-tizenöt ember jut egy lakásra. A sámánnak azt mondtam, hogy hiszek a szellemvilágban, a szertartások erejében, a kutatásról hallgattam, és közben kvázi inkognitóban dolgoztam. Idővel megszoktak, bejárhattam egy-egy szertartásra. Mikor már a sámán is a bizalmába fogadott, elhatároztam, hogy alávetem magam egy beavató szertartásnak. Láttam, hogy aki ilyesmin részt vett, azt maguk közé valónak érzik a többiek. A szertartás, amin átestem, egy látomáskereső szertartás, hanblé-cheya [hanble-cseja] a neve.

Manapság a sziúk csak nyaranként állítanak thípi sátrakat házaik mellett (Szicsanghu rezervátum, Dél-Dakota).
Manapság a sziúk csak nyaranként állítanak thípi sátrakat házaik mellett (Szicsanghu rezervátum, Dél-Dakota).
(Forrás: Somfai Kara Dávid)

Hogyan zajlik ez?

Minden szertartás a szaunaszerű, földbevájt, fűzfaágakból készült, és pokrócokkal letakart izzasztókunyhóban (iní-thipi) kezdődik. A kunyhó az anyaméhet jelképezi, a résztvevők félmeztelenül, tornagatyában ülnek be a kis kunyhóba, melynek közepén tűzhely áll. A tűzhelyre felforrósított köveket tesznek, és a sámán vizet locsol a kövekre, melyek az ősöket (thunkán) jelképezik. Mikor először mentem be a sámánnal, és ott vizet öntött a forró kövekre, a melegtől úgy éreztem, meghalok: égett az arcom, nem kaptam levegőt. De átadva magunkat a meditációnak, imának, éneknek, meg lehet szokni. Aztán oda kellett adnom az előzetesen beszerzett pipámat a sámánnak. Ez speciális anyagból, vöröskőből van, amit csak náluk bányásznak. Ez a sziúknál az ima eszköze. A pipa átadása után már nem szabad beszélni, enni és inni sem. A kunyhóból kijőve rám borítottak egy csillagmintás indián pokrócot, és a sámán felkísért egy dombra, majd otthagyott meditálni. Ez a domb már fel volt díszítve, mire odamentünk. Négy szalagokkal díszített zelnicemeggy (chan-phá [csan-phá]) -ág volt leszúrva, melyek az égtájak felé mutattak, és egy ötödik, egy leveles borókaág a „mennydörgésmadarak fészke” felé – a látomáskeresőnek előre. Ez az oltár (hó-coka [cho-csoka]), ennek a közepére ültem, az ágakat pedig körbetekerték apró dohány-adományokkal teleaggatott cérnával, és ott ültem, várva a látomásra.

Étlen-szomjan? Ki lehet ezt bírni?

Nehéz elhinni, de ki lehet. Én végül két napot töltöttem így. Harmadik nap aztán jött értem a sámán és visszavitt. Akkor átestem még egy izzasztáson, és elszívtuk a pipát. Akkor elmondtam a látomásomat, a sámán eldöntötte a hallottak alapján, hogy a szellemektől kaptam-e tényleg, és segített értelmezni azt.

És tényleg volt látomásod?

Ez igazából hallucináció. A sziúknál nem a tudatmódosítókkal: kaktuszrüggyel, gombával érik el ezt az állapotot, mint más törzsek, hanem az éhséggel és a fokozatos kiszáradással. A hallucináció nem mindig kellemes, néha olyan félelmetes, hogy az alany nem bírja ki, ijedtében elszalad a kijelölt hegyről.

Mesélnél a saját látomásáról?

Erről nem beszélek, a látomás nagyon személyes, és üzenete is csak nekem szól, nem elmesélésre való.

Ebben egy kis ellentmondást érzek. Akkor mégsem tisztán racionális kutatóként vizsgáltad ezt a dolgot. Ezek szerint az, hogy hiszel a szertartások erejében, nem csak alibi volt…

Sok sámánszertartáson vettem részt Szibériában, Ázsiában, és nem tagadom, rám is nagy hatással voltak. Lehet, hogy a szellemekkel való kapcsolat csak a tudatunkban zajlik, de igazi segítséget ad. Szerintem hasonló élményekre a nyugati civilizációban is sokan áhítoznak. Bármennyire is modernizálódik életünk, az ember természeténél fogva vágyik kapcsolatba kerülni a „szellemvilággal”.

Könnyebb lett a helyzeted a szertartás után?

Valamivel igen. Szívesen láttak ezek után a szertartásaikon, valamilyen szinten része lettem a közösségnek. Úgy gondolták, ha kaptam látomást, akkor elfogadtak a szellemek, és akkor ők is elfogadhatnak. A látomás erős és fontos nekik.

Nem tudom kihagyni a kérdést, hogy kapott-e indián nevet?

Kaptam. A szokásos történet alapján a Hungaryt hungry-nak, azaz 'éhes'-nek értették, és a Lochín [locsin] nevet kaptam – lakotául így mondják, hogy 'éhes'. Bár ezt a nevet nem ünnepélyes keretek között, inkább gúnynévként adták, elfogadtam.

Somfai Kara Dávid

az ELTÉ-n végzett mongol - török filológia szakon. 2007-ben doktorált a dél-szibériai etnikumok vallási terminusaiból.

1994 óta több mint hússzor volt Ázsiában kutatómunkán, ahol török és
mongol folklórt kutatott. Jelenleg a Tudományos Akadémia Néprajzi
Kutatóintézetének tudományos munkatársa

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 tonkava 2011. június 15. 10:58

Először azt hittem, a Nyest lazít a műfajokon, és már paródiát is ír. Persze nem ilyen egyszerű a dolog.

Somfai Kara etnológus, antropológus? Messziről érződik, hogy fogalma sincs róla, mi az. Egyébként nem csapta volna be azokat, akiket "kutatni" akart. Máshol szóba sem állnának vele ezek után. (Az interjú persze éppen ezért tanulságos...)

Egy csomó minden elhangzik a nyelvi helyzetről, ami vagy igaz, vagy nem. Ez a tipikus "olvastam valahol". Egyébként a navaho sem virágzik...

A beszélgetésből nem igazán derül ki, miért is kell Somfai Karának az a lakota nyelv. Nagyon hosszan érvel azután amellett, hogy nem kell.

A kettes számú példa a lakota nyelvből sem stimmel. Helyesen: unwicasa (és nem wiuncasa), de ezt inkább csak azért mondom, hogy ne terjesszünk hülyeséget, ha már leírunk valamit.

Az egész történetet a legnagyobb jóindulattal sem lehet terepmunkának nevezni (Somfai Kara is lebegtet agy kicsit), ám a tudományos honlapján ez tényleg terepmunkaként szerepel:)

A történet jellegzetesen köldöknézés ("én a kutató") és amolyan karrierbarkácsoláskodás...

Információ
X