Félelmeinek van is alapja, amiről hamar meggyőződhet bárki, aki Belgrád belvárosát járja. A szerb főváros elegáns sétálóutcáján, a drága üzletekkel teli Knez Mihajlován például alig lát cirill feliratot: minden portálról, kirakatból latin betűk köszöntenek rá.

Egy friss felmérés szerint a Szerbiában megjelenő könyveknek csak az egynegyedét nyomtatják cirill betűkkel.

A cirill írás teljesen kiszorult az üzleti életből, a sajtóban pedig nagyjából fele-fele arányban használják a két írásmódot. A tudathasadásos helyzetre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az egyik legnagyobb példányszámú napilap, a cirill betűvel nyomott Politika heti tévéműsorában a szerb adókat cirill írással tüntetik fel (azokat is, amelyek magukat latinnal írják, mint például a B92, az Avala, a Pink), a külföldieket pedig latin betűvel.

Ami a cirill írás híveinek a legjobban fáj, az a tény, hogy ma már az egyetemi tankönyvek zöme is latin írással jelenik meg. Mint mondják, a cirill írásmód kiszorulására nem elegendő indok az informatikai robbanás sem, hiszen a nagy hardver- és programgyártók meg tudták oldani, hogy termékeiket a csak a saját cirill írását alkalmazó Oroszországban és Bulgáriában is használhassák.

Az Európai Unióban ugyancsak meg tudták oldani, hogy a bankjegyekre a csak Hellászban használt görög írással is rákerüljön az „euró” név.

A régebbi írás védőinek jogi érvük is van: a szerb alkotmány kimondja, hogy Szerbiában a hivatalos nyelv a szerb, a hivatalos írás pedig a cirill betűs. Ennek az érvelésnek az a gyengéje, hogy sem az üzleti élet, sem a sajtó nyelve, sem a tankönyveké nem minősül „hivatalosnak”. Ellenük hat az is, hogy a Szerbiában a magyar MTA szerepét betöltő Matica srpska helyesírási szabályzata kimondja: „nyelvünk standard írásmódjai: a cirill és a latin”.

A szerb cirill betűs írás egyébként nem túl régi: a hagyományos cirill ábécét alapul véve 1818-ban alkotta meg Vuk Stefanović Karadžić nyelvész, akinek a jelszava – „írj úgy, ahogy beszélsz, és beszélj úgy, ahogy írsz!” – nagyon megkönnyítette az utódok dolgát. Nem véletlenül tisztelte Karadžićot George Bernard Shaw drámaíró is, aki végrendeletében csinos summát ígért annak, aki megalkotja azt az angol írást, amely ugyanúgy követi a beszélt nyelvet, mint a szerb cirillika.

A nagy baj a múlt század elején, a Jugoszláv Királyság idején kezdődött, amikor Szerbiában hivatalosan bátorítani kezdték a latin írás használatát miközben remélték, hogy majd a horvátok és szlovénok is átveszik a cirill írást, ami azonban nem következett be. Tito Jugoszláviája – részben a Szovjetunióval fennálló vitája, részben a múlttal való szakítás jegyében – szintén a latin írást pártolta.

Ivan Klajn nyelvész szerint azonban a legtöbb kár az ezredforduló óta, az Európához igazodás lázában érte a szerb cirill írást. Ami az okokat illeti, azok között egyaránt megtalálható a praktikus megfontolás (az üzleti élet résztvevőinél), a politikusi demonstrálás (lám, én milyen európai vagyok!) és a divatmajmolás azok részéről, akik már nem akarnak „obrazovati” (képezni, tanítani), csak „edjukovati”, azt hiszik, hogy a mai szerb nyelvben meglévő idegen szavak nem „prebacene” (átvettek), hanem „transferovane”, s nem „dozvola” (jogosítvány) van náluk, amikor gépkocsiba ülnek, hanem „licenca”.