nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Tövekrűl és toldalékokrúl 1.
Héberszerű magyar latin szemüveggel

Nem minden pont úgy van, ahogy az iskolában tanultuk. Különösen igaz ez a nyelvtanra. Még a legalapvetőbbnek és legvitathatatlanabbnak tűnő fogalmaink sem a nyelvre, hanem sokkal inkább a nyelvi jelenségek leírására használt nyelvtani felfogásunkra jellemzőek. Amiről pedig azt hinnénk, hogy biztosan öröktől fogva való, arról is kiderülhet, hogy szinte újdonság.

Cser András | 2011. február 15.
|  

Már általános iskolában megtanultuk, hogy a szavak egyes alakjain belül meg lehet különböztetni tövet és toldalékokat, az utóbbiaknak altípusairól is hallottunk (képzők, jelek és ragok). Az igazságtól szóban a tő az igaz, toldalék a ság és a tól, ez utóbbi kettő közül az első képző, a második rag. Azokat a kisebb nyelvtani egységeket, amelyek a szavakat alkotják, morfémáknak nevezzük. Az ilyen jelenségekkel és ezek modellezésével foglalkozik a nyelvtan egyik központi területe, amelyet morfológiának vagy alaktannak hívunk.

Különös Sylvester... legalábbis mai szemmel...
Különös Sylvester... legalábbis mai szemmel...

Ha az európai nyelvészeti gondolkodás és nyelvtudomány történetének szemszögéből nézzük a morfológiát, érdekes módon azt látjuk, hogy központi szerepe – szemben a hangtanéval és a mondattanéval – voltaképpen viszonylag új keletű, néhány száz évre tekint csak vissza. Egészen pontosan a szóalakok kisebb nyelvtani elemekre, azaz morfémákra (tövekre, toldalékokra) való bontása az, ami a reneszánsz előtti grammatikákban ismeretlen volt. Azt már az ókorban is leírták, hogy az ember, embert, embernek… alakok (természetesen ezek latin és görög megfelelői értendők ide) egyazon szó változatai, amelyeket különböző dolgokra használ a nyelv, ezeket azonban formai elemzésnek (tőre és toldalékra bontásnak) már nem vetették alá.

Héber és magyar?

A legelső nyelvtani munkában, amely a magyar nyelvvel foglalkozik (ezt Sylvester János írta és 1539-ben nyomtatta ki, a címe Grammatica hungarolatina), a szavaknak nincs töve. Bizonyos alakokat alakváltozatokként tüntet fel a humanista tanár (pl. szeretek ~ szeretsz), de nem bontja őket tőre és toldalékra. Bizonyos alakokat viszont úgy elemez, hogy a szóhoz „toldalékolt névmás” járul (pl. szeretem). Ebben több érdekes mozzanat is van. A „toldalékolt névmás” fogalma szintén a héber grammatikából származik, és olyan névmásokat jelöl, amelyek önállóan nem, csak más szavak végéhez kapcsolódva (ún. klitikumként) jelenhetnek meg; főnevek végén a birtokost, igék végén a tárgyat jelölték (pl. héber cavdekha ‘szolgád’, cavaðtikha ‘szolgáltalak’, arabul ugyanezek cabduka és cabadtuka). Ezeket tehát, bár névmásnak nevezi őket, toldalékoknak, és nem önálló szavaknak tekinti. A szeretem-típusúak tehát Sylvesternél két részből állnak, de a szeretek-típusúak nem!

Az európai grammatikai hagyományba a szótő fogalma a sémi nyelvek korai nyelvtanaiból került át. A Biblia miatt természetesen a héber (beleértve az arámi) nyelvet tanulmányozták elsősorban, és csak másodsorban az arabot, de a 16. század közepére már mindkét nyelvnek volt nyomtatásban megjelent nyelvtana Európában, és az előbbit több jelentős egyetemen tanították már. A szótő mint nyelvtani egység fogalmát eredetileg a korai arab grammatikusoktól kölcsönözték a héber nyelv zsidó grammatikusai, tőlük pedig az európai tudósok. A különböző nyelvek nyelvtani leírásaiba nem egyformán és nem egyforma gyorsasággal épült be az elemzésnek ez az új eszköze. Itt mi most csak arra fogunk gyors pillantást vetni, hogy a legkorábbi magyar grammatikában hogyan kezdték a szavak belső szerkezetét elemezni.

Sylvester nagy örömmel fedezte fel, hogy az általa ismert európai nyelvek között egyedülálló módon a magyarban valami ránézésre hasonlít a héberhez: részben ugyanazok a személyre utaló toldalékok járulnak a főnevekhez és az igékhez (szeretem ~ kertem, szereted ~ kerted stb.). Ő éppen ezeket a toldalékokat nevezte el a héber nyelvtan mintájára toldalékolt névmásoknak, és ezért van az, hogy számára más nyelvtani szerkezet a szeretek, mint a szeretem.

A másik érdekes mozzanat az, hogy a toldalékolt névmások Sylvesternél nem tövekhez járulnak, hanem szavakhoz. A tő fogalma felesleges volt számára, a magyar nyelvnek ugyanis van egy olyan tulajdonsága, hogy a tövek általában önállóan is állhatnak szóként. Például a szeretek, szeretsz, szerettem, szeretnétek stb. töve szeret-, amely történetesen megegyezik az egyes szám harmadik személyű, jelen idejű, kijelentő módú igealakkal (szeret), egyszerűen azért, mert ennek az igealaknak nincs végződése. Viszonylag ritka kivétel az olyan tő, amely önálló szóként nem fordulhat elő, ilyen pl. szebb alakban a -bb végződés előtt álló sze-.

Magyar nyelv, latin e(c)settel

Az alakváltozatok (mint szeretek) és a névmással toldalékolt szavak (mint szereted) mellett Sylvester beszél olyan alakokról is, amelyeknek a végén „hátravetett elöljárószó” áll, ilyen pl. az emberben. Ezzel szemben az embert vagy embernek alakok egyszerűen az ember alakváltozatai, nem tartalmaznak hátravetett elöljárószót. Honnan ered ez a különbség?

A megkülönböztetés alapja a latin nyelvtan, amelyből Sylvester minden humanista grammatikushoz hasonlóan kiindult. Az embert vagy embernek alakoknak a latin névszói morfológiában esetragozott alakok felelnek meg – tehát valódi alakváltozatok (homo ’ember’ → hominem ’embert’, homini ’embernek’), ezzel szemben az emberben jelentését elöljárószó segítségével lehet csak visszaadni, ennek egyszerű ragozott alak nem feleltethető meg (in homine). Sylvester ezért az emberben végén levő ben-t pontosan megfeleltette a latin in-nek, tehát elöljárószónak sorolta be, amely azonban ebben a nyelvben különös módon nem a főnév előtt áll, hanem utána.

Tő tövön…

Sylvesteré után hetven évvel jelent meg a második magyar grammatika, Szenczi Molnár Albert munkája (1610). Ebben más miatt, de szintén igen érdekes a szóalakok leírása: tövekről csak az igéknél, toldalékokról viszont csak a főneveknél esik szó. Pereszlényi Pál nyelvtana a század végén (1682) került ki a nagyszombati nyomdából, és helyenként nehézkes megfogalmazásai mögött fontos új meglátások fedezhetők fel, pl. fölismerte a kötött tő mibenlétét (vagyis az olyan tövet, amely önálló szóként nem fordul elő, pl. játsz-), mint ahogy a relatív tőét is (tehát az olyan tövet, amely még tovább bontható rövidebb tőre és toldalékra, pl. mondt-), még ha nem ezeket a szakkifejezéseket használta is. Hozzá kell mindehhez tenni, hogy mind Szenczi Molnár, mind Pereszlényi kiindulópontja a latin ragozási rendszer volt, és Sylvesterhez hasonlóan – még ha nem is pontosan úgy – különbséget tettek magyar szóalakok között azon az alapon, hogy latin megfelelőjük milyen alak.

A morfológiai elemzés kialakulása és a magyar nyelvre való alkalmazása lassú és sok vargabetűt mutató folyamat volt, melynek itt csak az elejébe pillantottunk bele. Ennek a folyamatnak áll a kezdőpontján a tő és a toldalék mint nyelvtani kategória megjelenése.

Ha a nyelvtudomány (egyik) „hőskorában”, a 19. század eleje és a 20. század közepe közötti időszakban keletkezett nyelvtanokat megnézzük, amelyeket az európai nyelvek bármelyikéről írtak, azt látjuk, hogy többnyire a morfológia a legterjedelmesebb rész; legalábbis nagyobb hangsúlyt és rendszeresebb összefoglalást kapott, mint a mondattan, vagyis a nyelvtudomány egyik „húzóágazata” volt. Hogy ez a folyamat miként zajlott le, és hogyan vált egyre finomabbá, részletezőbbé a morfológiai elemzés, arról sorozatunk következő részében szólunk.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
10 Krizsa 2013. június 23. 10:38

@mederi: "...ilyen pl. szebb alakban a -bb végződés előtt álló sze-."

Nem sze-, hanem szép (P/B kereszt hangcsere). A -bb pedig "be-be".

A többire, mivel csak részben gyöknyelvészeti a felfogás, nem térek ki - hol egyetértek, hol nem.

9 mederi 2013. június 23. 09:46

" Például a szeretek, szeretsz, szerettem, szeretnétek stb. töve szeret-, amely történetesen megegyezik az egyes szám harmadik személyű, jelen idejű, kijelentő módú igealakkal (szeret), egyszerűen azért, mert ennek az igealaknak nincs végződése. Viszonylag ritka kivétel az olyan tő, amely önálló szóként nem fordulhat elő, ilyen pl. szebb alakban a -bb végződés előtt álló sze-."

A "sze-" szótő szerintem a "szé-l" és a "sze-r-(el)" szavakban is megtalálható, és úgy az "-l", mint az "-r " végződés gyakran E3 ige végződés is lehet.

Pl.: szó-l, szá-ll (talán a "szá-r((nj)u)l"-ból), szü-l, szű-r, szú-r, stb. (a "hosszú", de hangsúlyos magánhangzó után a hosszú mássalhangzó szerintem arra utalhat, hogy talán létezett "rövid á", amit ma már nem jelölünk külön..)

Az egyesszám harmadik személyű igéknek a közhiedelem ellenére, úgy vélem, van sokféle jele (talán az "-l" a leggyakoribb), amelyek csoportosíthatók (pl. szó-l, szó-r, szo-p(-ik), o((-l))-szt/ o(-l)-d/ o(-l)-t, és magánhangzós végződése is, pl. "sze-r-e(d)t-i", vagy a tipikus "-ja/ je" végződés, ami sokszor nem felszólítást jelöl, pl. "o((-l))-(szt)-ja" hanem tárgyas ragozást ("oszt" valamit, "osztja" azt). Hasonló az "-i" végződés is, "szeret valamit", szereti azt".

Úgy gondolom, a sokféleség E3-ben nem hiány, hanem valamikori "törzsi nyelvek" fúziójának eredménye..

A "szerez, szere(s)zte/ (szered(t)), valamikor szétbomlott "szered, szeret"-re, múlt időben "szeretett" (sze-r-e(d)t-edt)" a szó végén teljes hasonulással "-tt".

Valószínű, hogy hosszú "e" is van a magyarban amit nem jelölünk, azért "bírja el" a hosszú "-tt"-t a szó végén a 'szeretett' alak.

A "szé-" a "be-szé-l" igénkben is megtalálható, és a "hang-szer" szavunkban is. A szer-zők dalaikat is "hang-szer-el-ik".

Talán a "szeret" és "szerelem" szavaink éppen a szép szavakhoz és dalokhoz köthetők..? :)

(Csak megjegyzem, hogy az angol "szé" is ide sorolható, gondolom az időbeli távolság ezt megengedi, hiszen analógiként, a magyarban a "szó" "szól"..)

8 El Mexicano 2011. február 16. 15:01

@Fejes László (nyest.hu): Úgy tudom, a török pl. ilyen, bár nem vagyok benne biztos. Persze én az indoeurópai nyelvekből indultam ki, ahol jellemzően szokott állandó tő lenni a szabálytalan alakokat/ragozásokat kivéve. A latinban és az újlatin nyelvekben előfordulhat, hogy azonos paradigmán belül egy-egy ragozáshoz eltérő tő tartozik, de itt valójában történetileg is különböző igékről volt szó eredetileg, amelyek aztán egyesültek egyazon ige alakjaiként. Pl. a latin esse 'van' (sum, es, est, sumus, estis, sunt) töve az "es-" (csak az e- lekopott bizonyos alakokban: sum < ólat. esom), a perfectumtöve pedig fu- (fui, fuisti, fuit, fuimus, fuistis, fuerunt), amely eredetileg a fore, azaz 'lesz' ige volt, mielőtt a paradigma egyesült az esse-vel. Tehát itt minden esetben jól elkülöníthetőek a tövek.

7 tenegri 2011. február 16. 14:25

@El Mexicano: Az említett esetek mindenképpen szótőnek tekinthetők. Ugyanakkor figyelembe kell venni hogy lehetnek többalakú tövek (lásd pl. a magyar hó-/hav-, bokor-/bokr-, esz-/en-/ev-, stb.), önálló jelentéssel nem bíró tövek (pl. a fordul, forog szavak for-ja), relatív és abszolút tövek. A sémi nyelvek mássalhangzócsoportjai önállóan nem előforduló gyököknek tekinthetők, ugyanakkor a belőlük képzett szavaknak van szótövük, még akkor is ha több változatban fordulnak elő vagy időnként flektálnak. A lényeg, hogy a szótőnek nem feltétlenül kell mindig változatlannak maradnia ahhoz, hogy szótő lehessen. Hogy alapalaknak mit tekintünk, az leginkább megegyezés kérdése.

6 Fejes László (nyest.hu) 2011. február 16. 11:36

@El Mexicano: Kérdés, hogy mit tekintesz "alapalak"-nak. Ahol már nem csak egy tőalak van, ott önkényes döntés kérdése, hogy melyiket tekinted "alap"-nak -- márpedig ritka az a (bármilyen értelemben) ragozó nyelv, ahol a tő mindig egyalakú...

5 El Mexicano 2011. február 16. 09:36

@tenegri: Egyetértek, ha tőnek bizonyos ragozásoknál a megismétlődő állandó alakot tekintjük, akkor persze, lehet szótőről beszélni, csak én "abszolút" jelentésben értettem, hogy szerintem úgy viszont nincs, mivel úgy tudom, nem létezik alapalakja a szavaknak – pontosabban az a kérdés, hogy egyáltalán mit lehet annak tekinteni. (Én sem vagyok szakember a kérdésben, csak azt mondom, amit olvastam.)

4 tenegri 2011. február 16. 09:03

@El Mexicano: Mint ahogy a cikk is írta, vannak olyan toldalékok, amelyek egyértelműen egy-egy szótőhöz kapcsolódnak. Ilyen pl. az arabban a főnévragozási esetek végződése (alany-, tárgy- és birtokos eset), a kettes- és többesszám jele (leszámítva a tört többest), egyes képzők, a birtokos személyjelek, illetve az igék idő- és személyjelölése is prefixumok és szuffixumok segítségével történik. Az igék felszólító módjánál mondjuk pont flektálás van, de ha a másik példádat (kataba), a befejezett alakot vesszük (klasszikus arab):

katabtu "én írtam"

katabta "te írtál (férfi)"

katabti "te írtál (nő)"

kataba "ő írt (férfi)"

katabat "ő írt (nő)"

katabtumā "ti írtatok (ketten)"

katabā "ők írtatok (ketten férfiak)"

katabatā "ők írtatok (ketten nők)"

katabnā "mi írtunk"

kataba "ő írt"

katabtum "ti írtatok (férfiak)"

katabtunna "ti írtatok (nők)"

katabtū "ők írtak (férfiak)"

katabna "ők írtak (nők)"

stb.

Befejezetlen igealakoknál ugyanehhez a szótőhöz prefixumok is járulhatnak (pl. yakatabna "ők írtak (nők)").

Namost én nem értek a héberhez és más sémi nyelvekhez, de amennyire tudom, ott is hasonlók vannak .

3 El Mexicano 2011. február 16. 08:07

@tenegri: Tudomásom szerint az afroázsiai nyelvekben a szavak (szóbokrok) általában hárommássalhangzós gyökökből állnak, s az ezek elé, közé és után tett magánhangzó- ill. képzőbetoldásokkal fejezik ki a különböző nyelvtani viszonyokat. Vagyis a magyar értelemben vett szótő – amely számomra azt feltételezi, hogy van egy állandó, vagyis változatlan szóalak, amihez a toldalékok kapcsolódnak – nem értelmezhető. Pl. az arab "kataba" ('ő írt') és "uktub" ('írj'): ezeknél mi a közös szótő? Semmi, mert nincs. Az 'írás' szócsaládhoz tartozó szavak hárommássalhangzós gyöke a k-t-b, de ez nem szótő, legalábbis az én értelmezésem szerint.

2 tenegri 2011. február 15. 22:38

@El Mexicano: Már miért ne lenne szótő a héberben és más sémi nyelvekben? Ezekben a nyelvekben is vannak olyan nyelvi elemek (toldalékok), amelyek egy-egy szótőhöz járulnak (egyébként nem is csak utána, hanem elé is). Az nem változtat ezen, hogy emellett vannak más eszközök is más célok elérésére ezekben a nyelvekben, ahol nincs ilyen jelleggel szótő figyelembe véve (de legalábbis más módon van értelmezve).

1 El Mexicano 2011. február 15. 20:24

Érdekes, hogy a szótő fogalma épp egy afroázsiai nyelvből ered, hiszen ezekben a nyelvekben éppen, hogy nem értelmezhető a szótő, mivel mássalhangzós "gyökök" vannak. Persze abban az időben gondolom ők is máshogy értelmezték a "szótő" jelentését.

Információ
X