Sokak rémálmai közé tartozik az, amikor idegen nyelvek tanulásakor az igeidők és aspektusok kerülnek sorra. Például az angol, francia, spanyol igeidők rendszere egészen más, mint a magyaré, a folyamatosság és befejezettség fogalma újra és újra előkerül a különböző igeidők használatánál. A szláv nyelvekben viszont minden (vagy legalábbis a legtöbb) igének van ,,folyamatos'' és ,,befejezett'' változata (a párok tagjait mindig külön meg kell tanulni, a tövükben és/vagy az igekötőjükben is eltérhetnek egymástól), de az igeidők rendszere nagyon hasonlít a magyarra, és emiatt különösen hajlamosak vagyunk belezavarodni abba, hogy a kétféle igét különböző igeidőkben hogyan kell használni. (Egyébként a valóságban ennél sokkal bonyolultabb a helyzet, egyetlen „folyamatos” igének több „befejezett” változata is lehet, és megfordítva. Más bonyodalmakra később még visszatérek.) A magyarul tanulók sincsenek kellemes helyzetben ebből a szempontból, mert a magyarban az igealakon kívül az igekötők, a bővítmények és a szórend is részt vesznek a ,,folyamatos'' és a ,,befejezett'' szemlélet kifejezésében.

Ha úgy nézem, folyamatos, ha másképp, befejezett.
(Forrás: Wikimedia Commons / Oprendek / CC BY-SA 3.0, 2.5, 2.0, 1.0)

Persze szó sem lehet arról, hogy különböző nyelvek rendszerét itt áttekintsük, inkább csak a fogalmakat próbáljuk meg tisztázni, hátha ez segít valamit az egymástól eltérő rendszerek megértésében.

Kezdjük az alapokkal. Az egyik legbonyolultabb jelenségkör, amire nyelvi eszközökkel utalni tudunk, az időben lezajló jelenségek köre. És mivel ezek igen fontosak a számunkra, minden nyelvben külön nyelvi eszközök vannak ezek jelölésére: az igék, illetve az igéket tartalmazó különböző szerkezetek, így az igei természetű tagmondatok is. Alkalmanként más természetű kifejezések is képesek időbeli változásra utalni, például magyarul vagy angolul az ex- összetételi előtag utalhat arra, hogy olyasmiről beszélünk, ami valami volt, de most már nem az: ex-feleség, ex-elnök. Vannak olyan nyelvek (például az Amerika észak-nyugati partvidékén élő bennszülöttek salish nyelvcsoporthoz tartozó nyelvei között), amelyekben minden névszónak különböző alakjai vannak aszerint, hogy az illető leírás éppen ráillik arra, amiről beszélünk (pl. ’valakinek az akkori háza'), vagy csak korábban illett rá (pl. ’valakinek a korábbi háza'), vagy később fog ráilleni (pl. ’valakinek a leendő háza'). Ezek a nyelvek tehát mintha ,,igésítenék'' a névszavakat is.

Hová vezetnek a lépcsők? Fentről le vagy lentről fel?
(Forrás: iStockPhoto)

A másik alapvető fogalom a szemlélet. Amikor nyelvileg utalunk különböző jelenségekre, ugyanúgy a saját szemléletünket érvényesítjük, mint amikor lerajzolunk valamit: megválogatjuk, hogy milyen vonásait emeljük ki, említjük az illető jelenségnek, és azt is megválasztjuk, hogy milyen szemszögből hogyan állítjuk be. A legegyszerűbb példák olyanok, mint az emelkedő és a lejtő, amelyek a fizikai valóságnak ugyanarra a részére utalnak, de nyelvileg eltérő módon, eltérő szemléletben. Ugyanarra a személyre rengeteg eltérő leírással utalhatunk (pl. a szomszéd pasi, a sógorom főnöke, a csivavás szívtipró mind utalhat ugyanarra). És így tovább, millió hasonló példát tud mindenki alkotni. Minél elvontabb, a közvetlen érzékelés segítségével minél kevésbé megfogható egy jelenség, annál több múlik a leírásánál a szemléletünkön. Ilyen elvont jelenség például embertársaink viselkedése. A következő mondatok esetleg egy és ugyanazon eseménysort jellemezhetik különböző szemléletekben: Mari mesélt a főnökéről, Mari ki volt bukva a főnökén, Mari hisztizett egy sort, Mari nagyképűsködött, Meghallgattam Mari panaszkodását, Mari unatkozott, és így tovább.

Mivel az idő maga igen elvont dolog, amikor nyelvileg időben elhelyezünk egy jelenséget, akkor a bemutatás módja erősen függ attól, hogy milyen szemléletet alkalmazunk. A lehetőségek hatalmas tárházának pici szeleteit emelik ki a hagyományos nyelvtanok, az ókori hagyományoknak megfelelően, amikor ,,folyamatos'' és ,,befejezett'' szemléletet különböztetnek meg. Majdnem véletlennek tekinthető ez a választás: az az oka, hogy a görög és a latin nyelvben az igealakok sokszor éppen abban térnek el, hogy az egyiket a ,,folyamatos'', a másikat pedig a ,,befejezett'' szemlélet kifejezésére használták. Ez persze már a görög és a latin esetében is durva leegyszerűsítés, de az ókori grammatikusok főleg az alaktannal foglalkoztak, a finom jelentéstani megkülönböztetésekre nem voltak nagyon fogékonyak.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Vegyünk egy példát. A rak ige utalhat olyan tevékenységre, amely időben elhúzódik (például mert nagyobb mennyiséget rak valaki valahova), pl. fahasábokat rak a tűzre, és utalhat olyanra, ami egyetlen aktus, pl. fedőt rakott a lábosra. Mint látható, itt a tárgy száma és jellege is közrejátszik abban, hogy időben elhúzódó, több hasonló cselekvésre bontható, vagy egyszeri aktusra utalunk-e. Ebben a két példában maguk a valóságbeli események is eltérőek, amelyeket leírunk. De ugyanazt az eseményt is szemlélhetjük különböző módokon. Például a rakja a fahasábokat a tűzre kifejezetten folyamatos szemléletű, amennyiben ezt az eseményt nem mint egy megkezdett és véghezvitt cselekvést állítja be, hanem azt hangsúlyozza, hogy egy bizonyos időn keresztül nagyjából ugyanaz történt, hasonló cselekvések követték egymást. Abban pedig, hogy rárakta a fahasábokat a tűzre, azt a szemléletet alkalmazzuk, hogy volt egy rakás fa, valaki nekiállt, és addig rakta a fát a tűzre, amíg a fahasábok elfogytak. Elkezdett és befejezett cselekvésként állítjuk tehát be a történteket. (A befejezett elnevezés becsapós lehet: nem kell feltétlenül teljesen véghezvitt cselekvésre gondolni, csak arról van szó, hogy az, amit az igealakkal próbálunk leírni, nem folytatódott az után az időtartam után, amiről beszélünk. Így például az Elindultam mondat is befejezett szemléletű, mert úgy ábrázolom a leírt helyzetet, hogy – bármilyen hosszúra nyúlt is az indulásom – ezzel a mondattal az egész elindulási folyamatot leírtam, amit utána fogok mondani, az már az elindulásom utáni időre fog vonatkozni.)

Más lehetőségek is vannak. Például azt az eseményt, amikor valaki a fedőt a lábosra rakja, nem kötelező teljes befejezett eseményként beállítanunk, kiemelhetjük belőle azt a szakaszt, amikor a cselekvés folyamatban van, de sem az elejére, sem a végére nem utalunk: éppen raktam a lábosra a fedőt, amikor... Világos, hogy ez a fajta folyamatosság egészen más, mint amikor valaki folyamatosan rakja a fahasábokat a tűzre: nem egyforma cselekvések sorozatát szemléljük elhúzódó, kezdettel és végponttal nem rendelkező eseményként, hanem egy cselekvés egyetlen mozzanatát emeljük ki, amikor a fedő éppen úton van a lábos felé. (Ez utóbbi típust nevezik progresszív szemléletnek is.)

Hogy a ,,folyamatos'' és a ,,befejezett'' csak két kiragadott lehetőség a sok közül, arra jó példa a fenti rárakta a fahasábokat a tűzre mondat. Ez szemléletében különbözik attól, hogy Megrakta a tüzet fahasábokkal, vagyis a két mondat utalhat ugyanarra az eseménysorra is, csak az elsőben azt emeljük ki, hogy a fahasábok elfogytak, míg a másodikban azt, hogy a tűz ,,tele lett'', meg lett rakva, több nemigen fért rá. Ennek a szemléletbeli különbségnek (és még számtalan más lehetséges szemléletbeli különbségnek) a nyelvészek tudtommal még nem adtak nevet, és ennek pusztán az az oka, hogy nem jellemző a nyelvekre, hogy külön ennek a különbségnek a kifejezésére sajátos nyelvi eszközeik lennének.

Az előbb olyan példát választottam (a rak igét), amely utalhat egy teljes, befejezett eseményre, de ismétlődő vagy folyamatos szemlélet kifejezésére is. A különböző igék azonban nagyon eltérnek egymástól abban, hogy milyen szemléletet hordozhatnak. Például a talál ige természete szerint mindig egyetlen befejezett aktusra utal, a napozik pedig természete szerint egy állapotra, olyan jelenségre, amit időben lényegében változatlanként állít be a beszélő (ami azt jelenti, hogy szükségszerűen folyamatos a szemlélete). Az igék ebből a szempontból fantasztikus sokféleséget mutatnak, például önmagukban, belső tulajdonságaik révén utalhatnak valaminek a megkezdésére, befejezésére, ismételgetésére és így tovább. Az osztályozásokhoz mániákusan vonzódó nyelvészek ebben a sokféleségben időnként megpróbálnak osztályokat felállítani, de ezeknek az osztályoknak én nem sok gyakorlati hasznát látom, ezért nem is fogok beszélni róluk.

A nyelvtanulóknak viszont az egyik legnagyobb gondot az ige ilyen jelentéstani tulajdonságainak és az igeidők által többé-kevésbé rendszeresen hordozott szemléletnek a kölcsönhatása okozza. Próbálok nagyon egyszerű példákat adni erre.

Az orosz csitaty ’olvas' ige hivatalosan ,,folyamatos'' fajtájú, egyik ,,befejezett'' párja procsitaty ’elolvas'. (Az oroszban majdnem minden ,,folyamatos'' igének van legalább egy ,,befejezett'' párja, és viszont, de ezeket most azért teszem idézőjelbe, mert tényleg csak elnevezések, nem kell egészen komolyan venni őket.) Ha azt akarom mondani oroszul, hogy ’elolvastam egy könyvet', akkor leggyakrabban azt fogom mondani, hogy ja csital knyigu, pedig ebben a ,,folyamatos'' változat szerepel. Azért, mert az ’olvas' jelentésű ige jelentéstanilag eleve olyan, hogy egy teljes befejezett aktusra utal, ezért nincs szükség a befejezettség külön jelölésére. Ha pedig a befejezett változatot használom (ja procsital knyigu), akkor valami extra dolgot akarok kifejezni, pl. hangsúlyozni akarom, hogy végigolvastam, vagy azt, hogy már korábban megígértem, hogy el fogok olvasni egy bizonyos könyvet, vagy többször nekifogtam, és most végre elolvastam. (A magyarban hasonló különbség van az olvastam egy könyvet és az elolvastam egy könyvet kifejezések között.)

Valami hasonlót figyelhetünk meg a spanyolban is. A spanyol tener ’van neki' ige például belső tulajdonságai révén inkább állapotra (birtoklásra) szokott utalni. Ezért múlt időben felesleges a folyamatosság külön jelölése, nem kell az ún. ,,folyamatos múlt időt'' használni: tuve una birome ’volt (sima múlt idő) egy golyóstollam'. Természetesen a folyamatos múlt idejű alakot (tenía una birome) is használják, elsősorban akkor, ha más folyamatos alakokkal áll mellérendelésben, esetleg éppen egy befejezett szemléletű alakkal áll szemben, vagy valamilyen visszatérő, szokás jellegű eseménysorra utal ('akkoriban mindig volt nálam/nála egy golyóstoll').

Az idő kifejezésének persze még más bonyodalmai is vannak, nemcsak a folyamatosság és a befejezettség szembenállása, de erről inkább a következő részben szólok.