Sz. Zoltán érdekes kérdése:

Joey, voltál-e már török börtönben?

Annak idején, amikor a „present perfect” igeidőt tanultam angolból, a tanár mindenkit arra próbált felkészíteni, hogy most valami nagyon nehéz dolog fog következni. Állítása szerint ugyanis ilyen idő a magyar nyelvben nincs, szóval ezt nekünk magyaroknak nehéz megérteni. Szerintem viszont a magyar nyelv múltideje inkább megfelel a „present perfectnek”, mint a „simple pastnak”. Mármint a képzése. Angolban a képzése „have + befejezett melléknévi igenév”. Nekünk ugyan nincs birtoklást kifejező igénk, de a have fordítható úgy, hogy 'vkinek van valamije', és ha ehhez illesztjük az igénk befejezett melléknévi igenevét, akkor gyakorlatilag a mi egyszerű múlt időnket kapjuk. Pl:

	írtam		az én írottam (írtam)
	lerajzoltad		a te lerajzoltad
	építettünk		a mi építettünk
	stb...

Gyakorlatilag mintha az angol példák tükörfordításai lennének: I have written 'Nekem van egy írottam, az én írtam...'

Nincs egyébként jelentősége, csak érdekel, van-e valami összefüggés ebben, vagy csak véletlen? Vagy ez már az okosak számára teljesen egyértelmű? Vagy nevetséges?

Tekintsük először is az angol „present perfect” igealakokat. Valószínűleg a tanára sem arra gondolt, hogy ezeknek a képzési módjuk, az alakjaik nehezek, hanem arra, hogy a használatuk. Valóban nincs a magyarban olyan igealak vagy szerkezet, ami arra utalna, hogy egy esemény a múltban történt, de a végállapota még a jelenben is tart (és ez a jelenben fontos), vagy hogy egy folyamat (vagy állapot) a múltban kezdődött, de még a jelenben is fennáll, és ez valamiért fontos. Például:

Ez utóbbi eset különösen nehéz a magyar anyanyelvűeknek, hiszen jelen idejű magyar mondatot olyan igeidővel kell fordítani az angolra, amelyet alapvetően múlt idejűnek érzünk.

Ráadásul van a „present perfect”-nek még egy sajátos használata, amikor azt fejezi ki, hogy az illető esemény valamikor a múltban legalább egyszer már előfordult:

Maga a „present perfect” igealak valóban nem olyan bonyolult, a birtoklásige (have) jelen idejű alakját követi a főige egyik alakja (az ún. „harmadik alak” vagy „past participle”). Az egyedüli nehézséget az jelenti, hogy az igéknek ezt a „harmadik alakját” ismerni kell a képzéséhez, és ezek között nagyon sok a kivételes. És persze a birtokláshoz itt a have használatának semmi köze sincs.

Albínó piton
(Forrás: Wikimedia commons / Andy)

Nagyon keveset foglalkoztam a magyar nyelv történetével, de nekem nyilvánvalónak tűnik, hogy a jelenleg használt magyar múlt idejű alakok töve történetileg azonos az előidejű particípiumi alakkal, és ehhez a tőhöz járul az a toldalék, amely az alany személyére utal (meg sokszor a tárgy határozottságára is). (Az előidejű particípium alakok nagyjából megfelelnek az angol „past participle”-nek; az iskolában befejezett melléknévi igenév néven tanítják. Hogy ez az elnevezés miért nem szakszerű, abba most nem megyek bele.) Ennyiben tehát teljesen egyetértek Sz. Zoltán megfigyelésével. Csakhogy a múlt idejű alakok toldalékai csak bizonyos személyekben egyeznek meg a birtokos személyére utaló névszói toldalékokkal, és nem is mindig teljes az egyezés (a szürke mezők az egyezés teljes hiányát jelölik):

Nem lehetünk tehát teljesen biztosak abban, hogy a múlt idejű igealakok valaha is birtokos szerkezetekhez vagy birtokos jelenlétére utaló névszóalakokhoz hasonlítottak, vagy ilyenekből alakultak ki. (Kialakulásukat nem tudjuk nyomon követni, mivel a jelenlegi múlt idejű alakokkal nagyjából megegyezők léteztek már az első nyelvemlékek idején is.)

Ugyanakkor nagyon gyakori a világ nyelveiben, hogy különböző igealakok úgy jönnek létre, hogy egy igenév (például particípium) összeolvad egy ragozott segédigével, vagy hogy magához az igenévhez személyre utaló toldalékok járulnak. A magyar ebből a szempontból egyáltalán nem kivételes. Például a lengyel múlt idejű alakok az egykori aktív múlt idejű particípium személyragos alakjai: napisałam/napisałem 'megírtam (nőnem és hímnem)', napisałaś/napisałeś 'megírtad (nőnem és hímnem)', stb. Érdekes összevetni ezeket más szláv nyelvek múlt idejű alakjaival. Például a szerbben és a horvátban két szóból állnak a múlt idejű alakok: a particípium és a létige jelen idejű alakja együtt alkotják: napisala/napisao sam 'megírtam' (nőnem és hímnem), eredetileg: 'a múltban megíró vagyok', napisala/napisao si 'megírtad (nőnem és hímnem)', eredetileg: 'a múltban megíró vagy', stb. (A lengyel múlt idejű alakok toldaléka ezzel szemben nem esik egybe a létige alakjaival.) Az oroszban maga az egykori múlt idejű particípium alkotja a múlt időt, a személyre az igealak nem utal: napisal (egyes szám, hímnem), napisala (egyes szám, nőnem), napisali (többes szám).

Hosszan sorolhatnánk még azokat a példákat, ahol valamilyen igenév és személyre utaló toldalék alkot igealakot. Ilyen az ivrit (modern héber) jelen ideje, az újlatin nyelvek jövő ideje vagy a baszk múlt ideje. Tehát nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyar nyelv történetében is szerepet játszott ez a módszer, esetleg a birtokosra utaló névszóalakoktól függetlenül is.