nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Pedagógusok, tüntetések '16
Feljegyzések a szakadék széléről 2.

„Ha minden úgy marad, ahogyan most van, én hamarosan már nem leszek tanár.” – A jelen és a jövő. Egy igazán elgondolkodtató beszámoló második része.

Kamrás Orsolya | 2016. február 10.
|  

Kamrás Orsolya tanár, lapunk állandó szerzője ebben az írásában szakmai pályájának jelenével és jövőjével foglalkozik – levelének első részét korábban közöltük. Munkahelye, a budafoki Budai Nagy Antal Gimnázium tavaly azzal került be a hírekbe, hogy igazgatónőjét az összes érintett (nevelőtestület, szülői közösség, diákönkormányzat) véleményét semmibe véve leváltották. A beadványok, tiltakozások és az utcai demonstráció ellenére kinevezett új intézményvezető a napokban menesztett Czunyiné dr. Bertalan Judit egykori egyetemi évfolyamtársa, akivel egy időben viseltek tisztséget a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatói önkormányzatában. (A szerk.)

Jelen

A jelenlegi helyzetben számomra az a legelkeserítőbb, hogy már 2012-es köznevelési törvény végrehajtásának kezdetén szinte teljes mértékben megjósolható volt. A mostani problémák jelentős része megelőzhető lett volna, ha annak idején a pedagógus társadalom a sarkára áll, és megakadályozza, hogy ez a törvény ebben a formában életbe lépjen. Nem így történt, és ezért személy szerint azóta is szégyellem magam, jóllehet a lelkiismeretem tiszta, én sztrájkbizottsági tag voltam.

A Budai Nagy Antal Gimnázium épülete 1987-ben
A Budai Nagy Antal Gimnázium épülete 1987-ben
(Forrás: FORTEPAN / Györgyi Dóra / CC-BY-SA-3.0)

Beszéljünk egy kicsit a pénzről! Szeptembertől részmunkaidős tanár vagyok, ezért vegyük alapul az augusztusi fizetésemet. 17 évnyi munkaviszony után az osztályfőnöki pótlékkal (az egyetlen pótlék, ami megmaradt, sőt jelentős mértékben emelkedett is), illetve a két gyerek után egyedülálló szülőként kapott adókedvezménnyel pontosan 205.103 forint érkezett a bankszámlámra. Hogy ez sok, vagy kevés, azt döntse el a kedves olvasó. Vidéken élő, bölcsődei gondozónő édesanyámnál már pályakezdőként is többet kerestem, az ő nettó fizetése közvetlenül a nyugdíj előtt, közel negyven évnyi munkaviszony után, pár évvel ezelőtt lépte át a mágikus 100.000-es határt. Budapesten egy dolgozói havibérlet 9500 forint, az iskolai étkezés 10-12.000 ft/hó, a lányom karatéja 6.000 ft havonta, azt, hogy az alapélelmiszerek mennyibe kerülnek, bárki láthatja, ha bemegy a boltba. A fiam alapítványi iskolába jár havi 30.000 forintért. Nem azért, mert szeretem a fényűzést, hanem azért, mert autista, és az állam nem biztosítja neki azt az ellátást, ami az igényeinek megfelel, és ami a törvény szerint megilletné.

Én egyébként a legutóbbi béremelés győztesei közé tartozom, de ennek kizárólag az életkoromhoz van köze, nem az általam végzet munka színvonalához. A nálam idősebbek fizetése nem egy esetben lett kevesebb, ugyanígy jártak az iskolavezetés tagjai is, legnagyobb mértékben, közel 30 százalékkal az akkori igazgatóm fizetése csökkent a pótlékok megszűnésének következtében. Cserébe megvonták tőle a hatókörök nagy részét, csak a felelősség és az egyre növekvő adminisztratív terhek maradtak. A gazdasági iroda többnyire üresen kong, hiszen nincs már az iskolának önálló gazdálkodása. Nem mondom végig a jeremiádot a krétáról és a fénymásoló papírról, százan százféleképpen leírták már, mennyire tarthatatlan a helyzet. Az irodai és karbantartói feladatok egy részét pár hetente vagy havonta rotálódó közmunkások látják el, mire belejönnének, és átlátnák a feladatokat, addigra le is jár a számukra kiszabott idő, és jönnek helyettük mások.

De vegyük azt a kollégámat, aki felért a pedagógusi életpálya csúcsára, és a legszűkebb elit tagja, kutatótanár lett. Ő 20 éve van a pályán, szakjait két nyelven tanítja, doktori címet szerzett, több évnyi terepmunkával tarkított kutatás és publikációk sora, valamint hetekig elhúzódó portfólióírás áll a háta mögött. Nem mellesleg az iskola egyik legnépszerűbb tanára, aki olyan oktatási segédletet dolgozott ki, amit több kolléga is rendszeresen használ. Ő 290.000 forintot visz haza havonta, igaz, nem osztályfőnök, és gyereke sincs…

A munkaidőt illetően Kálmán C. Györggyel értek egyet, az értelmiségi munka egész egyszerűen nem mérhető a hagyományos értelemben vett munkaidő alapján. Ez olyan, mintha a színész esetében csak azt az időt tekintenénk munkának, amit a színpadon tölt, a szobrásznál pedig azt számolgatnánk, hány órán át vési a márványt. A lelkiismeretes tanár mindig is 50 óra körüli időt dolgozott egy héten, de a kevésbé lelkiismeretes vagy ambiciózus, befásult vagy kiégett tanár (igen, ilyen is van) se könnyen úszta meg 40 óra alatt, hiszen az óráira neki is készülni kellett valamennyit, a kötelező óraszámot neki is le kellett tanítani, és ha szükség volt rá, be kellett mennie helyettesíteni. A dolgozatot neki is össze kellett állítani, és ki kellett javítani, adminisztrálnia is kellett, és az értekezleteken is bent kellett lennie. Ez szemernyit sem változtatott 2012 óta.

A kötelezően bent töltendő heti 32 órával tehát nem az a baj, hogy dolgoznunk kell akkor is, amikor eddig nem dolgoztunk, hanem hogy azt az illúziót kelti, csak ennyit vagyunk bent a munkahelyünkön, és ezt is csak azért, mert muszáj. Valójában pusztán annyiról van szó, hogy most a megtartott órarendi órákon és helyettesítéseken felül beírok annyi plusz órát, hogy pontosan kijöjjön a heti 32. Több nem lehet, mert az azt a látszatot keltené, hogy az igazgató (pardon, intézményvezető) törvénytelenül tart bent, de kevesebb sem, mert akkor nem teszek eleget a munkaköri kötelezettségemnek. A valóság (ami persze senkit nem érdekel) úgy néz ki, hogy bent vagyok mondjuk fél kilenctől fél négyig, ezalatt megtartok mondjuk négy saját órát, plusz egy helyettesítést, ezeket szépen le is könyvelem, és melléírok mondjuk 3 órányi dolgozatjavítást. Igazából egy dolgozatot se javítottam ki, mert amikor nem órán voltam, akkor gyereket hajkurásztam igazolásért, kollégákkal ötleteltem a szalagavatóról (ó kárhozat, lehet, hogy közben egy kávét is megittam), vagy szállást próbáltam intézni az osztálykirándulásra, esetleg másfél órát ápoltam egy diákom lelkét, mert valami nagy gáz van. Hogy mikor lettek kijavítva a dolgozatok? Éjszaka vagy hétvégén, ahogyan eddig is.

Az életpályamodell bevezetésével és a portfólióírással járó terhekről nem tudok érdemben nyilatkozni, ezt a játékot én nem játszom, a mai napig ped. I-es vagyok. Egyrészt soha, egy percig sem hittem abban, hogy ez a rendszer így, ebben a formában hosszú távon működni fog, másrészt, mint említettem, vannak szempontok, amelyek fontosabbak számomra, mint a pénz. Kívülről személve és az érintett kollégákkal konzultálva mindenesetre az a benyomásom, hogy az alapkoncepció számos hasznos elemet tartalmaz. Azt is készséggel elismerem, hogy szükség volna valamiféle szakmai kontrollra, nonszensz, hogy a tanárok ma szakmai alapon kirobbanthatatlanok, és igen, szép számmal tanítanak olyanok is, akiknek nagyon nem kéne. Ezen a helyzeten azonban ez a minősítési rendszer érdemben semmit nem fog javítani. Az előrelépés alapja ugyanis nagyobb százalékban az írásos dokumentáció, amit bárkivel elkészíttethet az ember, már cégek is vannak erre, két órányi hospitálás és némi konzultáció pedig senki pedagógiai képességéről nem fog reális képet adni. Az egész elnagyolt, átgondolatlan és méltatlan, ebben a formában kizárólag nyomásgyakorlásra és bérfeszültség keltésére alkalmas. Az összes többi ezzel kapcsolatos aggályt (pl. szerzői jogok, személyes adatokkal való visszaélés) remekül megfogalmazták az oktatási reform eddigi kritikusai, és remélem, itt, a nyest.hu oldalán is lesznek olyanok, akik közvetlen tapasztalatokról fognak beszámolni.

Mordor felé félúton

Ami miatt komolyan foglalkoztat a teljes pályaelhagyás gondolata, az mégsem a pénz vagy a munkakörülmények. Ami igazán zavar, az az egy-két éve folyamatosan jelenlévő és egyre erősödő gondolat, hogy minden jó szándékom ellenére a sötét oldalon állok. Azzal, hogy részt veszek a jelenlegi közoktatás működtetésében, nem hogy nem szolgálom a tanítványaim érdekeit, de bűnrészességet vállalok sok ezer gyerek és kamasz fizikai, illetve mentális egészségének folyamatos veszélyeztetésében. Hiába keresztelik át a politikai hatalom érdekeit nemzeti érdekké, én nem efelé tartozom felelősséggel, hanem a gyerek és a szülő felé. És nem tudom elég hangosan és kétségbeesetten kiabálni, hogy ez nem jó így, tönkretesszük a gyerekeket, tönkretesszük a jövőt.

Van olyan diák, aki a hét minden napján 7.15-kor kezd, és heti 36 órája van, vagyis mindössze néggyel kevesebb, mint a szülei munkaideje. Ezeknek a nagy része ugyanúgy telik, ahogyan az állami iskolákban mindig is telt: ül, és figyeli azt, aki a táblánál magyaráz, többnyire olyasmit, amiből ő alig ért valamit. A táblánál meg áll valaki, aki szeretne elmondani valamit a világról, ami szerinte érdekes és fontos, de nem teheti ezt olyan módon, ahogyan szeretné, ahogyan szerinte leginkább hasznára lenne a diákjainak.

Feljegyzések a szakadék széléről 2.
Forrás: FORTEPAN / Imre / CC-BY-SA-3.0

A kerettantervi követelmények persze közel sem teljesíthetetlenek. Bármikor elmondom én A közelítő tél elemzését bármelyik tizedikes osztály előtt 45 perc alatt, garantáltan szakmailag korrekt és árnyalt leszek, még néhány kurrens irodalomelméleti iskola szempontrendszerét is érvényesítem. Csak éppen ételme nem lesz semmi. Ha a gyerek elé teszem a verset, ugyanúgy nem fog érteni belőle pár mondatnál többet, és soha nem fogja megérteni azt sem, miért Berzsenyi a magyar líra egyik legizgalmasabb szerzője. Persze eddigre már jó eséllyel mindez nem is érdekli, megszokta, hogy a vers is valami, amit nem ért, de meg kell tanulni. Az is lehet, hogy nemes egyszerűséggel épp alszik, mivel reggel negyed nyolckor kezdett, miközben előző délután a mekiben dolgozott, és csak ezután ült neki tanulni a mai témazáróra.

Jövő

Ha minden úgy marad, ahogyan most van, én hamarosan már nem leszek tanár. Ez persze jóval kisebb veszteség lesz a magyar társadalom számára, mint az a kár, amit a jelenlegi közoktatás a gyerekeinknek okoz. Ha ez így megy tovább, azok a gyerekek, akiknek oktatását szüleik az államra bízzák, felnőve nem lesznek többek, mint a mindenkori hatalom által könnyen manipulálható termelőeszközök, akik George Carlin szavaival élve „épp elég okosak ahhoz, hogy gyártósoron dolgozzanak, ugyanakkor épp elég buták ahhoz, hogy elfogadják azt a helyzetet, amiben vannak”.

Milyen szerintem a jó közoktatás? Mindenekelőtt egy diáknak sincs heti harmincnál több kötelező órája, és semmilyen ürüggyel nem kezdődik el a tanítás reggel nyolc előtt. Addig kell csökkenteni a kötelező tananyagot, amíg ez meg nem valósul, ehhez nyilvánvalóan valódi szakmai egyeztetésre van szükség elméleti szakemberek, gyakorló pedagógusok, pszichológusok, gyerekorvosok, illetve az egyes humán és természettudományok jeles képviselőnek bevonásával. A tanárok heti kötelező óraszámát húszra csökkenteném, a vállalható/kiadható túlórákat maximálni kell (mondjuk a kötelező óraszám 30%-ában), és minden esetben ki kell fizetni.

Úgy gondolom, a lehető legnagyobb pedagógiai szabadságot kell megadni a tanárok számára. Nem egységes kerettantervre van szükség, hanem különböző tantervi ajánlásokra, amelyek közt mindenki megtalálhatja azt, amelyik alapján a leghatékonyabban tud dolgozni. Nem vagyunk egyformák, van, aki szereti kibontakoztatni a kreativitását, és van, akit nyomaszt a nagyfokú szabadság, jobban szereti a szorosabb irányítást. Legyenek tehát részletesebben kidolgozott kerettantervek, vagy akár órákra lebontott tanmenetek, de csak ajánlásként, választható jelleggel. Egyébként meg a pedagógiai munkával szembeni elvárásokat eleve leginkább a kimeneti oldal felől kellene megfogalmazni, és a tanárra bízni, hogy milyen módon éri el ezek teljesülését. Én hiszek a kompetencia alapú oktatásban, és a gyomrom is felfordul, ha meghallom vagy meglátom a műveltségi minimum kifejezést. Az oktatás célja ugyanis szerintem nem az, hogy mindenkibe beleverje a műveltségi minimumot, hanem hogy mindenkit képessé tegyen a műveltségi maximum elsajátítására.

Szükség van a folyamatos szakmai kontrollra, de jelenleginél jóval kidolgozottabban, nem erőltetett módon, hanem fokozatosan bevezetve. Bizonyos időközönként jöjjön el egy szakmai bizottság, aminek a tagjait nem hatvan órás gyorstalpalókon, hanem a felsőoktatás keretein belül képzik tudományosan megalapozott módszerekkel, és nézze meg, hogyan dolgozom. Ne két órámat üljék végig, hanem szánjanak rám egy hetet, vitassuk meg a látottakat, és jöjjünk rá együtt, mi kell ahhoz, hogy jobb legyek. Ha a tudásom felfrissítésére vagy új módszertani ismeretekre van szükségem, az állam iskolázzon be, ha fizikailag lerongyolódtam, segítse a rekreációmat, ha kiégtem, tegye lehetővé, hogy egy időre kiszállhassak a mókuskerékből, és ha kell, biztosítsa számomra a szükséges terápiát. Egy év múlva pedig jöjjenek vissza, és nézzék meg, mire jutottam. És ha esetleg az derül ki, hogy jó vagyok, mondják ezt ki, urambocsá jutalmazzanak meg. Egy ilyen szakmai felügyelettel szívesen működnék együtt, de ha mégsem, kössenek útilaput a lábamra.

Mindez persze nem fog menni úgy, hogy folyamatosan forrásokat vonnak el az oktatástól. Honnan lesz rá pénz? Úgy gondolom, nem az én dolgom ezt megválaszolni. Az én dolgom most az, hogy rábírjam a döntéshozókat, fejezzék be a módszeres rombolást, és köteleződjenek el egy olyan közoktatás mellett, amely valóban a magyar nemzet javát szolgálja.

Találkozunk február 13-án a Kossuth téren.

Továbbra is várjuk pedagógusok személyes beszámolóit munkakörülményeikről, hivatásuk jelenéről, jövőjéről. Sorozatunkban eddig az alábbi cikkek jelentek meg:
Feljegyzések a szakadék széléről – 1.
Kapjon az óvoda megfelelő helyet, rangot a köznevelési rendszerben!
Miért csatlakoztak a nyelviskolák is a demonstráló pedagógusokhoz?

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X