Előző cikkünkben a 19. századi ál-Petőfiket mutattuk be, de a hamis Petőfik története nem ért itt véget. A huszadik század során már az volt a kérdés, hol lehet a költő nyughelye. 1984-ben egy véletlen folytán újra megélénkült az érdeklődés a kérdés iránt. Az új feltételezések szerint ezt Szibériában kellett keresni. Nem a Manasses Dávid-féle történet kapott újra szárnyra, hanem egy új legenda, ami egy, a nevét elhallgató zentai hadifogolytól származott, és ami újra teret adott a Petőfi-hisztériának.

Tizenöt rendőr vitte szekéren

A barguzini legendát tehát egy zentai úrnak köszönhetjük, aki 1918-ban ismerkedett meg Harbinban egy Vuics nevű vasúti tisztviselővel. Tőle hallotta, hogy a fogságba került Petőfi őrnagy már betegen érkezett meg Barguzinba, egy Csita melletti faluba. Tizenöt csendőr hozta szekéren,  egy Anna Kuznyecova nevű nőnél szállásolták el, akinek nem sokkal később gyermeke is született a költőtől. Petrovics – mert csak a családnevét tudták – szombatonként színházi előadásokat rendezett a szegényeknek, és építkezéseken dolgozott. Sovány volt, bajuszos és tüdőbeteg. 1868 utolsó napjaiban halt meg, és csak ekkor, élete végén szólalt meg a családja előtt magyarul. Barguzinban lett eltemetve, és unokája, Viktorovics Petrov elmondta, hogy a sírt rendszeresen gondozzák, sőt sírkövet is állítottak neki, amin ez a felirat áll: „Volt magyar tiszt nyugszik e sírkő alatt.”

Barguzinról csak orosz és eszperantó nyelvű wikipédia-szócikket találunk: az előbbi (terjedelmesebb) meg sem említi Petőfit, az utóbbi viszont szinte csak a Petőfi-ügyről szól.

Ugyan nem a barguzini volt az egyetlen szibériai Petőfi-legenda, egy munkácsi újságírónak köszönhetően mégis ebből lett szenzáció. Vaszil Vaszilovics Pahirja 1984-ben rátalált egy újságkivágásra, amiből értesült a legendáról. Magyarul ugyan nem tudott, de a sírfeliratok oroszul szerepeltek, és ez felkeltette az érdeklődését. Kutatni kezdett és cikket írt, amit elküldött több újságnak is. Nemsokára megkezdődött a legenda igazolásának kísérlete.

Az expedíció

Hogyan alapított céget Morvai?

Nagybátyám, a bunyós Varga Feri, aki akkor téeszelnök volt, megbízott, hogy szereljem be a vizet a rédei Szőlőskert csárdába. Az anyagokra egy gyöngyösi uzsorástól kértem kölcsön nyolcvanezer forintot, azzal a feltétellel, hogy százezret kell megadnom. Hogy nyugodtan megszámolhassuk a visszajáró pénzt, meghívtam a hitelezőmet egy ebédre a Kékes étterembe, csakhogy az illető meghalt. Ebből alapítottam a céget. (Forrás)

Két jelentős és vitatott szavahihetőségű szereplője van a történetnek, az egyik Morvai Ferenc, milliomos vállalkozó, a másik pedig Kiszely István, antropológus. Morvai Ferencet a szibériai expedíció mecénásának kérték fel, amit ő el is vállalt, majd megalapította a Megamorv Petőfi Bizottságot (MPB – Megamorvnak Morvai cégét hívták), és az ásatás vezetőjének Kiszely István antropológust kérte fel. A munkacsoport 1989. július 17-én kezdte el az ásatást az úgynevezett „7. sír” gödrében. Kiszely István már aznap este kimondta, hogy bizony Petőfi Sándor maradványaira leltek, és ezt a következőkkel magyarázta:

„Mivel a koponyán és a vázcsontokon egyetlen olyan jelleg nincsen, amely ellentmondana Petőfi Sándor testi adottságaival, viszont az irodalomból ismert összes jegyek (»farkasfog«, homlok, fogak, áll, testi sérülések) megtalálhatók a csontvázon, ezért felelősségünk tudatában kijelentjük, hogy az 1989. július 17-én a barguzini 7-es számú sírban talált csontváz azonos Petőfi Sándoréval.”

Az alábbi videóban Kiszely István beszél az ásatásról:

Tragikomédia

Hiába jelentették azonban ki Kiszelyék, hogy Petőfi csontvázát találták meg, egy orosz és magyar tudósokból álló akadémiai bizottság eltérő véleményen volt. Ők azt állapították meg, hogy a csontváz nemhogy nem Petőfi Sándoré, még csak nem is férfié: az MPB női csontvázat ásott ki, viszont kitartott a véleményénél, és akciófilmbe illő módon el is hozták a maradványokat Barguzinból. Morvai Ferenc erről a következőket mondta:
„Hírét vettük, hogy megsemmisítik és jeltelen sírba temetik vissza a csontvázat, ezért a feleségem »maléves« táskájába rejtettük, és szépen felültünk vele a New York-i repülőgépre.”

Morvai szerint Kiszely mellett ő is tudja, hol vannak a maradványok. A fenti videóvban azonban Kiszely azt állítja, hogy azok pontos helyét egyedül ő ismeri: kifejezetten kiemeli, hogy erről még Morvai sem tud.

A kérdésre pedig, hogy hol vannak most a maradványok, ez a válasz érkezett: „Biztos helyen. Mindannyiunkra nézve szégyen, hogy titokban kellett becsempésznünk az akár ereklyének is számító leletet az országba. Hogy pontosan hol vannak a földi maradványok, azt nem árulhatom el. Csak ketten tudjuk a titkot: Kiszely István professzor meg én.”

Bonyolódnak a szálak

Az MBP tehát kicsempészte a maradványokat az országból, méghozzá Clevelandbe, így megkezdődhetett a csontok amerikai vizsgálata. Az amerikai tudósok 1991-ben Kiszelyéket megerősítő véleményre jutottak, pontosan Kiszely állítólagos bizonyítékai alapján, de felhívták a figyelmet, hogy a teljes azonosítást DNS-vizsgálat tenné lehetővé, amihez szükség lenne a Fiumei úti temető Petőfi-kriptájának felnyitására, hogy mintát vehessenek Petőfi Sándor édesanyjától és testvérétől is. Így meghatározható lenne a csontváz neme és rokonsága Hrúz Máriával, illetve Petőfi Istvánnal.

1996-ban Demszky Gábor akkori főpolgármester megszabta azokat a tudományos feltételeket, amiknek teljesítése mellett megnyitható lett volna a Petőfi-kripta. A feltételek szerint be kellett volna mutatni az amerikai DNS-vizsgálati eredményeket, majd a hivatalos letétbe helyezett csontváz azonosítását követően újabb három DNS-vizsgálatra került volna sor. Ha mindegyik vizsgálat eredménye férfi csontvázat állapít meg, a sírt felnyithatták volna. Ezeket a feltételeket az MPB nem vállalta.

Közben Kiszely korábbi ferdítéseire is fény derül. Meghalt Szibériában című könyvében azt állította egy bizonyos Mitchell M. Holland laboratóriumvezetőről, hogy az csak azután jelentette ki, hogy a csontváz női, miután kitüntetést kapott a Magyar Tudományos Akadémiától. Azóta bebizonyosodott, hogy a megvádolt amerikai tudós semmiféle kitüntetést nem kapott az MTA-tól, sőt, ő maga levélben cáfolta, hogy bármilyen kijelentést tett volna az ügyben Morvainak vagy Kiszelynek.

És ha ez nem lett volna elég, Kiszely István bűnlajstromához újabb tételt adhatunk, mivel mint kiderült, 1996-ban tájékoztatva lett, a Cleveland Clinic és az AFDIL (Az USA Fegyveres Erőinek DNS-azonosító Laboratóriuma) vizsgálatainak eredményeiről, amelyek egyértelműen bebizonyították, hogy mindegyik csontvázdarab ugyanattól a személytől származik és ez a személy nő. Így már világos, hogy az MPB miért nem fogadta el Demszky Gábor feltételeit.

„Még nyílnak a sírok a morvai síkon”

Morvai Ferenc a kudarc óta visszavonult a közélettől, kazángyárát vezeti, de Kiszelyvel együtt kitart a saját igaza mellett. Írásban legalábbis. Kiszely István önéletrajzában a következőképpen emlékszik vissza az „ügyre”:

„1990-ben a »Petőfi-ügy« miatt, – mivel az MTA akkori elnöke úgy vélte, hogy az oroszok 1849-ben nem vittek foglyokat Szibériába, ezért el kellett hagynom a Magyar Tudományos Akadémiát; a tudományban azonban tovább dolgoztam, számos szakmai cikket publikáltam és az egyetemi tanításokat megtartottam.”

Ugyancsak nem hagyható ki Kiszely néhány megjegyzése Petőfi feltételezett segesvári haláláról sem. A párbeszéd egy sajtótájékoztatón zajlott le egy újságíró és az antropológus között:

– Ön szerint Petőfi nagyságát csorbítja-e, hogy túlélte a szabadságharc bukását?
– Az 56-os forradalomban mentősofőr voltam. Tizenegy kocsit lőttek ki alólam. Nagyon egyszerű, mondhatnám, primitív megoldás lett volna - hősi halált halni. (…) Petőfi huszonöt éves fiatalemberként tűnt el. Tulajdonképpen hősi halált halni a legegyszerűbb és legnagyszerűbb dolog. Egy pillanat, és minden be van fejezve. De neki nem ez jutott. Nem harcolt, a csata elveszett, s ha túlélte, az élte megalázott, megtiport életként folyt tovább, tele keserűséggel és fájdalommal.

A barguzini csontváz nem Petőfi Sándoré, ez bebizonyosodott. Talán Morvai Ferenc és Kiszely István is tudja ezt, még ha ki nem is mondhatják, hiszen azzal beismernék, hogy manipulálták a sajtót és manipulálni akarták a tudományt is.

Részünkről az összefoglalót Timár György író, műfordító versével zárnánk le, remélve, hogy több szibériai legendát már nem éleszt fel senki, és Petőfi Sándor is békében nyugodhat - akárhol legyen is.

November végén
Még nyílnak a sírok a morvai síkon,
Még vár soraimra a büszke Kazány.
De én, íme, daccal az égre sikítom,
Hogy Barguzin, itt van a drága hazám!
Itt nincs magyar ajk már, Júlia sincsen.
Mily nagyszerű nélkülük! Élni de jó!
Hogy még oda vissza? No, mentsen az isten!
Inkább legyek asszony s pláne zsidó.

Források és további olvasmányok

Kovács László: Csalóka lidércfény nyomában, A szibériai Petőfi-kutatás csődje, Argumentum, Budapest, 2003.

Egy csontváz viszontagságai (Magyar Nemzet, 2001.05.19.)

Hazatérhet-e a barguzini csontváz? (Magyar Nemzet, 2001.01.27.)

Kiszely István (antropológus)

Kiszely István honlapja

Morvai tudja a titkot

Morvai továbbra is azt állítja, hogy Petőfié a barguzini holttest

Bencze Gyula: A barguzini harc krónikája (A Természet Világa 2004. januári számából)

Kovács László: Hrúz Mária fia volt-e a barguzini nő? Első és második rész. (A Természet Világa 2001. júliusi és augusztusi számából)

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)