Nemrégiben Kálmán László jó példáit sorolta annak, mennyire az adott jelenség elemzésétől függ, milyen nyelvi elemeket tételezünk fel egy adott nyelvben. A magyarban például nem tételezünk fel nyelvtani nemeket, mert sosem kell ilyesmire hivatkoznunk a nyelv leírása során. A nyelvtani szám (egyes- és többes szám) viszont komoly szerepet játszik a magyar alaktanban és mondattanban. Az angolban a nem csak a személyes névmás egyes szám 3. személyű alakjaiban mutatkozik (he, she, it). A franciában viszont számolhatunk nyelvtani nemekkel nem csak egyes-, hanem többes számban is, jóllehet ezek – az egyes- és többes számhoz igen hasonlóan – sokszor nem jelentkeznek a szavak hangalakjában.

Lö és la

A franciában gyakran számít, hogy egy-egy névszó melyik csoportba tartozik, az ún. hím- vagy nőneműek közé. Ettől függ ugyanis az egyes számú névelő és gyakran a jelzők alakja is: la petite girafe [la pötit zsiraf] ’a kis zsiráf’, de le petit zèbre [lö pöti zebr] ’a kis zebra’.

[lö pöti zebr]
(Forrás: Wikimedia Commons / Gary M. Stolz)

A határozott névelő egyes számú nőnemű alakja [la], a hímnemű [lö], a melléknév az előbbi esetben [pötit], az utóbbiban [pöti]. Mindkettő egyezik nemben az utánuk álló főnévvel: a girafe nőnemű, a zèbre viszont hímnemű. Számbeli egyezést is felfedezhetünk: les petites girafes [le pötit zsiraf] ’a kis zsiráfok’, de les petits zèbres [le pöti zebr] ’a kis zebrák’. Vagyis a helyesírás szorgalmasan kitesz egy s betűt az összes szó végére, azonban a kiejtésben csak a névelő [la]/[lö]–[le] esetén van különbség, ráadásul a nembeli el is tűnik, hiszen mindkét esetben [le] áll.

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a petit melléknév hímnemű alakja lehet [pötit] is, ha magánhangzó követi: le petit enfant [lö pötit aⁿfaⁿ] ’a kis gyerek’.

A melléknév nem csak jelzőként, de állítmányként is egyeztetve van, ez utóbbi esetben az alannyal: cette girafe est petite [szet zsiraf e pötit] ’ez a zsiráf kicsi’, de ce zèbre est petit [szö zebr e pöti] ’ez a zebra kicsi’. (Jól gondolja, aki úgy gondolja, hogy a [szet]–[szö] különbség is a nemek miatt van!) A bevett leírások szerint a személyes névmások közül a franciában csak a 3. személyűek különböztetik meg a két nemet (il(s)–elle(s) [il]–[el] ’ő, ők’), az 1. és 2. személyben egyetlen, a nemet nem jelző névmás van (je [zsö] ’én’, tu [tü] ’te’, nous [nu] ’mi’, vous [vu] ’ti/ön’). Azonban a beszélő (ill. hallgató) nemétől függően itt is egyezik az állítmányi melléknév: egy férfi beszélő a je suis petit [zsö szüi pöti] ’kicsi vagyok’, egy női beszélő viszont a je suis petite [zsö szüi pötit] alakot használja. Ha meg akarjuk magyarázni, miért különbözik a két melléknév ([pöti]–[pötit]), akkor fel kell tennünk, hogy a je ugyan maga ezt nem mutatja alakilag, mégis tartalmaz egy ’hímnem’ vagy egy ’nőnem’ tulajdonságot, amivel a melléknevet egyeztetni lehet.

Em és zem

A nem nyelvész közönség sokszor úgy hiszi, hogy az írás hívebben képviseli a nyelvet, mint a kiejtés. Ennek az az oka, hogy az írás egységesebb: időben és egy adott időpillanatban is jóval kisebb változatosságot mutat. Jellemzően lassabban változik a nyelvnél, ezért szinte mindig (akár évszázadokkal) korábbi nyelvállapotot képvisel. A valóság ezzel szemben az, hogy a helyesírás érdektelen a nyelv vizsálatában. Hogy példáinkban csak a kiejtést figyelhessük meg, megszámoztuk a mondatokat, és az írott alakjukat csak alább adjuk meg.

Ugyanez a helyzet a nemen kívül a számmal is: az ige egyezik az alannyal számban, pedig a 3. személyű személyes névmások – mint láttuk – nem jelzik a számot: (1) [il e pöti] ’ő kicsi’, de (2) [il szoⁿ pöti] ’ők kicsik’. Láthatjuk, hogy az alany ([il]) és az állítmányi melléknév ([pöti]) nem jelzi a számot, de az ige ([e]–[szoⁿ]) „egyezik” az alannyal. Vagyis az [il] (és persze a nőnemű [el]) is tartalmazza az ’egyes szám’ és a ’többes szám’ tulajdonságot, amivel az igét egyeztetni kell, jóllehet ennek a szó hangalakjában nincs nyoma.

A helyzet azonban még ennél is összetettebb, mert a 3. személyű névmások magánhangzó előtt változnak többes számban: (3) [il em le zsiraf] ’ő szereti a zsiráfokat’, de (4) [ilz em le zsiraf] ’ők szeretik a zsiráfokat’. Itt viszont az ige nem jelzi, hogy egyes vagy többes szám 3. személyű alannyal van-e egyeztetve, mindkét esetben [em]. A figyelmes olvasó felvethetné hogy az egyes számú igealak az [em], a többes számú a [zem], és a névmás továbbra is változatlan, azonban például a tagadással megmutathatjuk, hogy nem így van: az [il nem pa le zsiraf] lehet az (5) ’ő nem szereti a zsiráfokat’ és az (6) ’ők nem szeretik a zsiráfokat’ mondatnak is a megfelelője. Vagyis a mássalhangzóval kezdődő tagadott igealak ([nem]) előtt továbbra is ugyanaz a 3. személyű névmás egyes és többes számban is, és az ige sem váltakozik, pl. nem [nzem] a többes számban. Még a tagadásra sincs szükség, ha az ige maga mássalhangzóval kezdődik: [il ri] (7) ’ő nevet’ vagy (8) ’ők nevetnek’.

[el em le zsiraf]
(Forrás: zazzle.fr)

A fentebbi mondatok helyesírása: (1) il est petit, (2) ils sont petits, (3) il aime les girafes, (4) ils aiment les girafes, (5) il n’aime pas les girafes, (6) ils n’aiment pas les girafes, (7) il rit, (8) ils rient.

Szor és szort

Sok ige azonban változtatja az alakját az egyes és a többes számban: (9) [il szor la zsiraf] ’megsétáltatja a zsiráfot’, de (10) [il szort la zsiraf] ’megsétáltatják a zsiráfot’. Ezeknél az igéknél a többes szám jele ugyanúgy egy mássalhangzó – itt a [t] – mint fentebb a nőnemé ([pötit]), vagy hogy még hasonlóbb példát hozzunk: (11) [zsö szüi for] ’erős (férfi) vagyok’, de (12) [zsö szüi fort] ’erős (nő) vagyok’.

Ha az [il szort la zsiraf] ’megsétáltatják a zsiráfot’ mondatban a névmást többes számúnak tartjuk annak ellenére, hogy alakilag azonos az egyes számú párjával ([il szor la zsiraf] ’megsétáltatja a zsiráfot’), akkor nehéz volna elfogadni, hogy a [zsö szüi fort] ’erős (nő) vagyok’ névmása miért ne lenne nőnemű, azzal együtt, hogy ez történetesen mindig egyezik alakilag a hímnemű párjával.

[il szor la zsiraf]
(Forrás: Wikimedia Commons )

Az újabb mondatok helyesírása: (9) il sort la girafe, (10) ils sortent la girafe, (11) je suis fort, (12) je suis forte.

Zsö és zsö

Látjuk tehát, hogy még egy alakilag változatlan névmás esetén is van okunk megkockáztatni a feltételezést, hogy valójában két névmással van dolgunk, egy hímnemű je [zsö] ’én’ és egy nőnemű je [zsö] ’én’ névmással, amelyek alakilag mindig egybeesnek, viszont lehet velük egyeztetni az állítmányi melléknevet.

Más nyelvekben előfordul, hogy a 3. személyen kívül is elkülönül egy névmás nemek szerint. Például az arabban a 2. személyű névmás is mutatja alakilag a hím- és nőnemet: [ʾanta] ’te (férfi)’, de [ʾanti] ’te (nő)’. Állítólag a kelet tokhárnak is nevezett tokhár A nyelv volt az egyetlen olyan indoeurópai nyelv, amely 1. személyben is különbséget tett a két nem között. Ha belegondolunk, a dolognak tényleg nincs túl nagy hírértéke, hiszen a beszélő kinézete, hangja legtöbbször elárulja a nemét, szemben az esetleg jelen sem levő 3. személlyel. A 2. személynél viszont a megszólított személye szerint nagyon sok nyelv különféle alakokat használ (pl. a magyar is: te, ön, maga, a néni), ezért itt már kevésbé meglepő az arab különbségtétel.