nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Bűn és bűnhődés a csángó falvakban

Mit követhetett el az a 70 éves asszony, akit hat órán át köpködtek falustársai? Ön jól érezné magát egy biztonságot nyújtó közösségben azon az áron, hogy mindenki beleszólhat minden döntésébe? Hogyan lehet magánélet nélkül élni? Moldvában – és egész Európában – évszázadokig működött a közösségi kontroll modellje, a csángó falvakban még csak most van eltűnőben.

Sándor Klára | 2015. június 3.
|  

A csángókról szólva minden korábbi írásban is föl kellett hívnunk rá a figyelmet, hogy a romantikus skanzenálmok kergetőit csalódások érhetik, ha időutazásra vágyva indulnak Moldvába: a 20. század utolsó évtizedeiben fölgyorsult urbanizáció megbontotta a gazdasági-társadalmi, a szellemi és a tárgyi kultúra korábban rendkívül zárt együttesét. A moldvai katolikusok falvaiban nemcsak a hagyományostól eltérő házak épülnek egyre nagyobb számban, nemcsak a viselet még megmaradt darabjai szorultak ki a hétköznapokból, hanem jócskán legyengült az a szervező erő, amely korábban a csángók életének minden vonatkozását egybefogta: a zárt közösség.

Lorenzetti: A rossz kormányzás allaegóriája – a csángó közösségek nem ilyennek tartották magukat
Lorenzetti: A rossz kormányzás allaegóriája – a csángó közösségek nem ilyennek tartották magukat
(Forrás: Wikimedia Commons)

Közösség, hagyomány, deviancia

A 21. századi európai kultúrában már alig fordul elő, hogy olyan szervesen kialakult, életünk minden területét meghatározó közösségben éljünk, amelyben mindenki ismer mindenkit, és elég zárt is ahhoz, hogy kevés külső hatás érje. Az ilyen közösségekben a hagyománynak nem az volt a szerepe, hogy „ápolják”, megemlékezzenek róla, vizsgálat tárgyává tegyék – ellenkezőleg, a közösség tagjainak életét minden vonatkozásban ez szervezte, élő szabályrendszerként. A hagyomány külső, megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintélyként állította föl azokat a normákat, amelyeknek a közösség és tagjai alávetették magukat. A hagyomány írta elő, mi természetes, mi nem, hogy egy-egy cselekedet vagy gondolkodásmód helyes-e. A szokásjog biztosította, hogy a közösség olajozottan működjön, minimalizálta a konfliktusokat – hiszen mindenki tudhatta, mi tilos, mi kötelező, s hogy mi lesz a következménye, ha valaki megszegi a közösség normáit. A normasértésektől az tartotta vissza a közösség tagjait, hogy a többiek elítélik őket, azaz a „közvéleménytől”, a megszégyenüléstől, a megtorlástól való félelem. De persze nem mindenkit tartott ez féken.

Egy tradicionális, zárt közösségben minden a közösség többi tagjának szeme előtt zajlott, a közösség nemcsak a közösségi, hanem a magánélet részleteit is figyelemmel kísérte és felügyelte, azaz lényegében magánélet nem létezhetett: a párválasztás, a szexuális élet, a gyereknevelés, a házasság, a munkavégzés, a hitélet gyakorlása mind tárgya lehetett a rokoni, szomszédi, falustársi figyelemnek, nem is pusztán figyelemnek, hanem beleszólásnak, s ha valami nem tetszett, akkor a kibeszélésnek is.

Nem volt rájuk szükség, mindenki tudott mindent
Nem volt rájuk szükség, mindenki tudott mindent
(Forrás: Wikimedia Commons / Quevaal / GNU-FDL 1.2)

A hagyomány „rendfenntartó” szerepéből következik, hogy minden változást, apró eltérést gyanakodva figyeltek: bármilyen, a megszokottól eltérő viselkedés azzal a kockázattal járt, hogy ha mások is követik, akkor megbonthatja az egyensúlyt és a rendet. Ezért vetették meg azokat, akik próbáltak kiemelkedni, akár a szegénységből, nagyobb vagyon összegyűjtésével, akár a megszokottól eltérő módon próbáltak volna gazdálkodni. Ez a szemlélet részben az oka – a pszichés okok mellett –, hogy ma a vendégmunkával keresett pénzt sokszor gyorsan elköltik, nem ritkán egyszeri, rituális alkalmakra, egyházi vagy családi ünnepre.

Bűn...

A mélyen vallásos csángóknál a legsúlyosabb bűnöknek természetesen a tízparancsolatban tiltott emberölés, magzatelhajtás, rablás, lopás a közösség egy másik tagjától, a rendszeres templomba járás elmulasztása, a káromkodás számított. A nőknek szigorúbb elvárásoknak kellett megfelelniük, a közvélemény az ő esetükben még ma is keményebben ítél. A csángó értékrendben a becsület az egyik központi jelentőségű fogalom, a másik a szorgalom, a tisztességes munkavégzés. A részegeskedést, az ügyeskedéssel szerzett jövedelmet megvetették, de éppen ezért nem volt sok becsülete a „szellemi” munkának, olvasásnak, írogatásnak sem: a munka a csángóknál csakis a kemény fizikai munkát jelenti.

Természetesen bűnnek számított az „erkölcstelen élet”, azaz a házasságtörés, a házasság előtti szexuális élet, különösen pedig a lányanyaság – az utóbbi ma is szigorú megítélés alá esik, de míg korábban a gyereket is kiközösítették miatta, ez ma már kevésbé jellemző. De a közösség peremére szorultak azok is, nők és férfiak egyaránt, akik nem találtak maguknak házastársat, mert ezzel a házasság szakralitása, a gyermekvállalás ellen vétettek. „Vénlánynak” és „vénlegénynek” lenni tehát bűn volt a csángóknál. Értelemszerűen szó sem lehetett válásról sem, ennek megítélése sokat változott mára, újabban egyre inkább az egyedi helyzet értékelésétől függ, hogy elítélik-e vagy sem.

Moldvában nem tanácsos sokáig petrezselymet árulni...
Moldvában nem tanácsos sokáig petrezselymet árulni...
(Forrás: Wikimedia Commons / Yelkrokoyade / CC BY-SA 3.0)

A vallási előírások megszegésén kívül, a föntebb írottaknak megfelelően, bűn volt mindenféle „deviancia” – minden eltérés a megszokottól, az elfogadottól, a hagyományostól. Sőt: nem is kellett ténylegesen megszegni a normákat ahhoz, hogy valakit deviánsként kezeljen a falu: elég volt, ha meggyanúsították valami nem tetszővel, csúfolták, kiközösítették, azaz lényegében a falu akár alaptalan ítélkezése alapján vált „különccé”, de elszigeleltsége, kirekesztettsége már ténylegesen „eltérővé”, el nem fogadottá tette.

... és bűnhődés

A közösségileg gyakorolt társadalmi kontroll a normát megsértők számára két lehetőséget nyújtott, ha a faluban akartak tovább élni. Kisebb bűnök esetén a nagy nyilvánosság előtti megszégyenítés révén a vétkezők újra a közösség részévé válhattak. Ezekben a ritualizált büntetésekben a közösség minél több tagja részt vett.

A másik lehetőség – ha nem mutattak megbánást, újra megszegték a normát, nem voltak hajlandók fölhagyni „különc” szokásaikkal – szerint maradhattak ugyan, de elszigetelve, kiközösítve kellett élniük. A szokásjog alapján működő közösség tagjai sokszor értelemszerűen önbíráskodással döntöttek, hiszen nem vártak a világi hatóságokra, és sokszor súlyosabb büntetést is érvényesítettek, mint amit a bíróság szabott volna ki.

A büntetés egyik leggyakoribb, és fizikai fájdalommal nem, de jelentős lelki nyomással járó változata a kibeszélés, a pletyka volt, és az ma is: ha a falu a szájára vett valakit, akkor a szégyen önmagában elég visszatartó erő lehetett, hogy a továbbiakban kerülje a normaszegést. A házasságtörők, kikapós lányok és legények megfékezésére sokszor alkalmazták a kibeszélést. Ennek durvább változata volt a gyalázkodás, az ürülék és a nemi szerv emlegetése, sőt, akár az utóbbi mutogatása is. A gyalázkodás erős formája volt a kapu, kerítés ürülékkel vagy kátránnyal való bemázolása is.

Kisebb értékű lopás, gyümölcs elvétele esetén megelégedtek azzal, hogy a tolvaj adja vissza az eltulajdonított javakat, és kérjen bocsánatot. Ha azonban újra lopott, akkor a lopott dolgokat a nyakába kötve kellett végigmennie a falun, azt kiabálva, hogy „aki úgy tesz, mint én, úgy járja meg, mint én”. Gyakori volt – ma is előfordul –, hogy a „román pappal” fekete misét tartattak, és átkot kértek arra, aki lopott tőlük, esetleg „ráböjtöltek”, vagy babbal, kártyával sorsot vetettek a tolvaj kilétének felderítése, illetve megbűnhődése érdekében.

Hieronymus Bosch: A hét főbűn
Hieronymus Bosch: A hét főbűn
(Forrás: Wikimedia Commons)

A megszégyenítést azonban sokszor durva – mondhatjuk nyugodtan, hogy brutális – fizikai agresszióval kapcsolták össze. Hogyha például az ifjú férj úgy találta, hogy friss asszonykája már nem volt szűz a nászéjszakán, akkor jól megverte, aztán „csipkével” – azaz csipkebokor tövises, szúrós ágaival – borított, szamár által vontatott boronán, megszaggatott ingben zavarta haza a szüleihez, akiktől aztán pénzt, egyebeket, a hozomány növelését követelte, de az asszonynak ezt után is cudar maradt az élete. Előfordult, s nem a régmúltban, hogy ha egy lányt „erkölcstelenkedésen” kaptak, akkor járomba fogták, s a parókia udvarán a pap alaposan elverte.

A pap számos más büntetési lehetősséggel is rendelkezett, rendelkezik. A megszégyenítést elérhette a templomban, kiprédikálással (pl. házasságtörés, káromkodás esetén), súlyosabb bűnök esetén kiátkozással. A megszégyenítés eszköze lehetett, s lehet ma is a fekete gyertya, esetleg fekete kereszt tartatása a templomban, térdeltetés mise alatt az oltár előtt, bizonyos szertartások megtagadása (pl. a megesett lányoknak nem volt szabad koszorút és fehér ruhát viselniük esküvőjükön). Ha a falu egészét akarta büntetni, megparancsolhatta, hogy feküdjenek mind hasra a templomban, öregek, gyerekek, betegek is, vagy akár dióhéjon térdeltethette, akit bűnösnek talált.

Francisco Goya: Szégyenkező
Francisco Goya: Szégyenkező
(Forrás: Wikimedia Commons)

A megszégyenítés és fizikai bántalmazás – olykor megsemmisítés – még „hatékonyabb” volt, ha egyszerre sokan voltak a büntetés végrehajtói, azaz tulajdonképpen „népítéletet” érvényesítettek. Erre is van a félmúltból is, a közelmúltból is példa. Moldvaszerte beszéltek arról az esetről, amikor a szabófalvi kocsmárost rablók megölték, s mikor a bűnösöket megfogták, kiderült, hogy a bandában két szabófalvi is volt. A falura hozott szégyen miatt a két helyit a falu férfiai helyben meglincselték – ez 1949-ben történt.

2001-ben Trunkon egy hat órán át tartó „sétán” vertek végig a falun egy deszkához kötözött („keresztre feszített”) 70 éves asszonyt, közben köpködték, szidalmazták, gúnyolták (azaz húgatták). A szégyen után két évre el is tűnt a faluból. Az ok az volt, hogy a deszkát – amihez aztán hozzákötözték – el akarta lopni özvegy szomszédjától. A büntetés súlyát a falu azért látta indokoltnak, mert az özvegy szerint nem először lopott tőle, s mikor meggyanúsította, gúnyolódásból még a kapuja elé is ürített, s abba a helyiek elmesélése szerint a megkárosított beletyiport. Amikor aztán a szóban forgó deszkát akarta ellopni, éjjel háromkor, ahelyett, hogy sebesen elosont volna a zsákmánnyal, nem gondolva, hogy a szomszédasszony éberen figyel, meg akarta ismételni a gúnyolódó és megalázó cselekedetet, de rajta vesztett, mert ekkor fogták meg.

Változó kontroll

A „bűn” és a „büntetés” értelmezése sokáig tehát nem az írott törvényeknek, hanem a falu szokásjogának, a közvélemény ítéletének megfelelően történt, s történik részben még ma is, annak ellenére, hogy az egyház mindig jelen volt a a normákat ellenőrző szerepben, és a 20. századtól jelentősebben az állam is belépett a normakontroll gyakorlói közé. A közösségi kontroll jelentős része először a pap egyszemélyes hatalmába került át, a mélyen vallásos moldvai katolikusok a papot egészen a közelmúltig, s jelentős részben ma is abszolút tekintélynek fogadják el.

A szigorú ítélkezés és a megszégyenítés rítusai az utóbbi évtizedekben részben megváltoztak. Kezdetben a férfiak, ma már egyre inkább a nők is „kiválthatják” a papnak fizetett pénzzel a kiprédikálást vagy a nyilvános megszégyenítés más módjait, sőt előfordul, hogy a pap még alkalmazná ezeket, de a közösség már nem nézi jó szemmel. Az életmód radikális megváltozása miatt a korábbi közösségi előírások a fiatalabb generáció számára már korántsem egyértelműek. A hagyományos értékrendet a városban dolgozó fiatalok sem tagadják meg, vallásosságuk is erős, mégis megszegik vagy megkerülik a régi normákat. Igaz, egyelőre még a fiatalabb generációt illetően sem ez a meghatározó, de már megjelentek az elvontabb, univerzális normák is a régiek mellett.

A pletyka, ha elindul, még ma is megállíthatatlan
A pletyka, ha elindul, még ma is megállíthatatlan
(Forrás: Wikimedia Commons / LucaLuca / GNU-FDL 1.2)

Ma már tehát a moldvai falvakon belül sincs egységes közvélemény, főként a magánélet szabályozásának terén vesztette el szerepét, de a közösségi kontroll bizonyos vonatkozásokban mégis érvényesül, legalábbis azok számára, akik nem hagyják el a falut, vagy visszatérnek, hiszen nekik még ma is a falu közössége az elsődleges életkeret, társas, gazdasági és erkölcsi értelemben is. S noha a közösség közvéleményének büntetése helyére egyre inkább a hatósági büntetés lép, és az egyház kontrollszerepe is lazult, de változatlanul nagy erő, s a papok befolyása nemcsak a valláserkölcsi kérdésekre, hanem a hétköznapi életre is kiterjed, továbbra is.

Irodalom

Imreh István és Erdős Szeszka Péter. A szabófalvi jogszokásokról. 1978.

Kinda István: A társadalmi kontroll és intézményei a moldvai falvakban. Normák, normaszegők és szankciók a csángó társadalom. In: Adaptáció és modernizáció a moldvai csángó falvakban. 2005.

Kotics József. Erkölcsi értékrend és társadalmi kontroll néhány moldvai csángó faluban. In: Dolgozatok a moldvai csángók népi kultúrájáról. 1997.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X