nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Egy nagyon fontos kérdés

Olvasónk feltesz egy rendkívüli jelentőséggel bíró kérdést, melyre a válasz látszólag egyértelmű, de úgy tűnik, mégsem mindenkinek nyilvánvaló. Talán éppen azért, mert annyira magától értetődő...

Fejes László | 2015. június 3.
|  

János nevű olvasónk olyan kérdést tett fel, mely bizonyára nem egy olvasónkban felmerült már:

az érdekelne, hogy ha a nyest szerzői nem „hisznek” abban, hogy van ami nyelvtanilag, helyesírásilag helyes, van ami helytelen, akkor miért tartják magukat írásaikban az elfogadott helyesírási normákhoz.

Először is köszönjük a bizalmat, hogy olvasónk állítása szerint „helyesen” használjuk a nyelvet, és még a helyesírás szabályait is betartjuk. Ezzel a kijelentéssel valószínűleg több rendszeres olvasónk vitatkozna, sőt magunk is bevalljuk, hogy időnként valóban hibázunk (azaz nem szándékosan szegjük meg a helyesírási szabályokat) – ugyanakkor arra is akad példa, hogy tudatosan térünk el attól, amit a helyesírás előírna, vagy amit a nyelvművelők elvárnának. Azt azonban el kell ismernünk, hogy az interneten olvasható szövegek közül a mienk inkább megfelelnek az irodalmi norma által előírtaknak, mint a magyar online sajtóban megjelent írások jelentős része – a különböző hozzászólások vagy magánjellegű blogposztok helyesírásáról és nyelvhasználatáról nem is szólva. (Sőt mi is közelebb állunk a normához, amikor cikket írunk, mint amikor magánemberként nyilvánulunk meg a neten.)

Sajnos János olyan alapvető dologról feledkezett meg, amikor feltette kérdését, hogy bizonyára szégyellni fogja magát, amikor elolvassa a válaszunkat. Éppen ezért gyorsan le kell szögeznünk, hogy olyan dologról feledkezik meg, melyről, ki tudja, miért, sokan hajlamosak megfeledkezni. Egy jelentős pozíciót betöltő magyar nyelvész is feltette egyszer a kollégáinak azt a kérdést, hogy ha szerintük nincs semmi baj a suksüköléssel, akkor miért nem suksükölnek.

Akik ilyen kérdéseket tesznek fel, az emberi társadalmak egyik legalapvetőbb értékéről feledkeznek, meg: a toleranciáról. Tolerancia az, hogy elfogadjuk, hogy a másik nem olyan, mint mi. Ez az elfogadás nem azt jelenti, hogy akkor mi is olyanokká válunk, hiszen akkor máris nem a különbséget fogadnánk el. A tolerancia pontosan azt jelenti, hogy elfogadom a másikat olyannak, amilyen, anélkül, hogy azt gondolnám, hogy nekem is olyanná kell válnom.

Anélkül tisztelhetem a másik véleményét, hogy egyetértenék vele
Anélkül tisztelhetem a másik véleményét, hogy egyetértenék vele
(Forrás: ibtimes.co.uk)

Bár a toleranciával kapcsolatban bizonyos körökben divatos kritikát megfogalmazni, és úgy beállítani, hogy a tolerancia értéknélküliséget jelent, ilyesmiről valójában szó sincs. Attól még, hogy elfogadom, hogy másoknak az enyémétől eltérő értékei vannak, nekem is meglehetnek az eltérő értékeim. Paradox módon valójában az élet számtalan területén azok is toleránsak, akik más területeken a tolerancia ellen szólalnak fel: mondjuk nem akarják betiltani a városban a kerékpározást csak azért, mert maguk sosem ülnek biciglire. Nyilván János sem azért értetlenkedik, mert nem toleráns – bizonyára az élet számtalan területén (akár nyelvi kérdésekben is) az. Hogy miért feledkezik el egy olyan dologról, mely egyébként nyilván élete szerves részét képezi, azt nem tudjuk – erről talán pszichológusokat vagy szociológusokat kell megkérdezni.

Hogy magára a kérdésre is válaszoljunk: azért követjük nagyjából a nyelvi normákat és a helyesírási szabályokat, mert ezeket szoktuk meg, ezekre vagyunk szocializálva. A sors úgy hozta, hogy eleve olyan családokba születtünk, ahol a normához közeli nyelvváltozatot használtak. Amikor írni tanultunk, akkor azokat a szabályokat tanultuk meg (jól-rosszul), amelyeket a szabályzat tartalmaz, és többségükben olyan szövegeket olvastunk, melyek ezzel a helyesírással íródtak. Azok közé a szerencsések (vagy éppen szerencsétlenek, nézőpont kérdése) közé tartoztunk, akiknek sok szöveget kellett olvasniuk és alkotniuk, méghozzá ezeknek az elvárásoknak megfelelően, így ezekhez szoktunk hozzá. Számunkra tehát ez a természetes – de ettől még nem gondoljuk, hogy a mi nyelvhasználatunk vagy az általunk nagyjából követett helyesírás bármiben is jobb, mint más megoldások. Nem kezdünk el suksükölni csak azért, hogy demonstráljuk, hogy az is helyes. Attól még, hogy nem tartjuk problémának, hogy a skót férfiak szívesen bújnak szoknyába, nem kell e véleményünknek azzal hitelt adni, hogy férfi létünkre szoknyába bújunk, ha ez a szokás alapjában véve idegen tőlünk. (Persze ha valaki így érzi jól magát, akkor csak tessék, függetlenül attól, hogy skót-e vagy sem.)

Ne zavartassák magukat!
Ne zavartassák magukat!
(Forrás: Wikimedia Commons / Virginia State Parks staff / CC BY 2.0)

Tisztában vagyunk azzal, hogy vannak, akik nyelvjárásiasabb környezetben nőttek fel, vagy éppen nem olvastak sokat, esetleg más, a helyesírási szabályokat kevésbé követő szövegeken nőttek fel. (Mindenkit biztatunk, nézzen csak bele jogi vagy számítástechnikai szakkönyvekbe, és csodálkozzon rá az ott látható megoldásokra. Nem csoda, hogy ha valaki sok ilyet olvas, még ha a legkiválóbb helyesíró, hamarosan akkor is sok hibát fog véteni.)

Korrekció

Végül pedig egy kis pontosítás, ugyanis János nem egészen pontosan foglalja össze álláspontunkat. Először is egyáltalán nem igaz, hogy „nem hiszünk” abban, hogy vannak nyelvtanilag, illetve helyesírásilag helytelen dolgok. Másodszor viszont nem is ugyanaz a véleményünk a nyelvtan és a helyesség, mint a helyesírás és a helyesség viszonyáról.

Ami a nyelvtant illeti, nem hisszük, hanem tudjuk, hogy amit a nyelvhasználók használnak, az nem helytelen. A helyességnek ugyanis csak egy definícióját tudjuk elfogadni: helyes az, amit a nyelvközösség használ. Ebből pedig következik, hogy amit használnak, az helyes. Viszont következik az is, hogy amit nem használnak, az nem helyes – tehát igenis vannak helytelen formák.

Másrészt tudjuk azt, hogy azok a formák, amelyeket a nyelvművelők megbélyegeznek, nem helytelenek, hiszen ezeket az anyanyelvi beszélők használják. (A nyelvművelők csak ritkán kötnek bele  nyilvánvaló elírásokba, nyelvbotlásokba – ezek persze lehetnek helytelenek, de éppen véletlenszerűségük miatt nem túl érdekesek.) Tudjuk azt is, hogy nyelvészeti szempontból mind tévesek azok a magyarázatok, melyek például „anyanyelvünk szellemére” vagy valamelyik nyelvtani szabályra hivatkozva mondanak helytelennek egyes alakokat. Ezek a szabályok vagy általánosítások igazak lehetnek egy-egy változatra, de nem erőszakolhatóak rá azokra a változatokra, amelyekben az alakok nem felelnek meg nekik. (Ahogyan például nem mondhatjuk azt a magyar népviseleten alapuló megfigyeléseink alapján, hogy a férfiak nem hordanak szoknyát, és ez alapján nem minősíthetjük a skót népviseletet helytelennek.)

Nem csak skótoknak szabad
Nem csak skótoknak szabad
(Forrás: Wikimedia Commons / Alan Light / CC BY 2.0)

A helyesírással egészen más a helyzet. A helyesírás ugyanis – tegyük hozzá: sajnos – nem az írásszokásokból elvont általánosítások gyűjteménye, hanem előíró szabályok gyűjteménye. Ami pedig ezen írott szabályoknak (illetve a helyesírási szótáraknak) megfelel, az helyes, ami pedig nem, az helytelen. Ettől független kérdés, hogy nem biztos, hogy nyelvhasználók szempontjából ezek a szabályok jók: nem mindig felelnek meg a nyelvi intuíciónak, nem mindig következetesek vagy éppen túl bonyolultak ahhoz, hogy jól alkalmazhatóak legyenek. És persze vannak esetek, amikor nem is egyértelmű, hogy mi lenne a szabályos írásmód. Ráadásul a jó helyesírás nem is feltétlenül fontos ahhoz, hogy megértsük az írás által közvetített gondolatokat. Éppen ezért hangsúlyozzuk, hogy a helyesírást nem szabad túl komolyan venni. Ami nem azt jelenti, hogy teljesen figyelmen kívül kell hagyni, de azt igen, hogy nem érdemes állandóan a szabályokon lovagolni.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 El Vaquero 2015. június 3. 17:15

Ennek ellenére a nyestnek vagy akár egy még tekintélyesebb orgánumnak, pl. egyetemi vagy más kiadónak kéne készítenie saját helyesírási és esetleg tipográfiai szabályzatot, és azt kéne követnie következetesen, bár gyanítom, hogy valami belső szabályzatot vagy módszertanfélét biztosan így is alkalmaz a szerkesztőség, ahogy más szerkesztőségek is szoktak. Saját szabályzattal hosszú távon letörhető lenne a AkH. tekintélye, és az emberek is látnák, hogy egyrészt lehet jobb és könnyebben követhető szabályzatot írni, másrészt az AkH. nem szentírás, nem gumibotoz meg a nyelvi rendőrség, ha valaki nem követi. Igaz bunkónak nézhetnek miatta egyesek, és a nagyon magyar tanárnénik bevarrhatnak pár karót középiskolás korig bezárólag, de komolyabb következménye nincs.

 

A nyelvhelyesség pedig valóban nem választás kérdése, aki nem abba nőtt bele, nem fog suksükölni, mert azzal csak a suksükölőket figurázná ki vagy bántaná meg. Az egészen más téma, ha valaki belenő egy nem sztenderd nyelvjárásba. Illetve egy országos médiumnak mindenkihez kell szólnia, és mivel a magyar anyanyelvűek nagyobb része nem suksüköl, így nekik zavaró lenne ilyet olvasni. Persze egy nyelvjárási cikkben illusztrációként kötelező, ha épp azzal foglalkozik a cikk.

Információ
X