nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A szövegszerkesztők története 1.
Editor gépzongorára

Új sorozatot indítunk a szövegszerkesztés történetéről, az első részben mechanikus és pneumatikus gépszörnyekkel. Tudta, hogy a hifitorony és a szövegszerkesztő közös őssel büszkélkedhet? Milyen a radír, ami nem radíroz? Miért idegesítő a lyukszalag? Nézzen csodamasinákat velünk!

Takács Boglárka | 2011. május 9.
|  

Most induló sorozatunkban a szövegszerkesztés történetét tárgyaljuk, a kezdetektől napjainkig, sőt némi kitekintéssel a jövőre. Az első részben mesterséges kísértetekkel zenélünk, és kiderül, mihez kezdhetünk elektromosság nélkül!

Gépzongora-lyukszalagok dobozos kiszerelésben
Gépzongora-lyukszalagok dobozos kiszerelésben
(Forrás: Wikimedia Commons)

Radír, ami nem töröl

Az irógépek megjelenése tette lehetővé, hogy házilag is nagyobb mennyiségű nyomtatott szöveget állíthasson elő az ember. Ekkor, a tizenkilencedik század végén azonban még szövegszerkesztésről szó sem lehetett, sőt egy egyszerű elütés nyom nélküli javítása is komoly gondokat okozott. A hibajavító festéket csak 1951-ben találták fel, kezdetben az irodisták egyszerűen egy keménygumi radírral kaparták le a festéket a papírról. Ez megtévesztő külleméről volt hírhedt, ugyanis túl kemény volt ahhoz, hogy ceruzát lehessen vele radírozni. Itt láthatunk egy csehszlovák példányt, magyar hozzászólásokkal. Angolszász nyelvterületen pedig egy olyan változat terjedt el, amelyiknek a végén apró ecsettel lehetett lesöpörni a keletkezett törmeléket, nehogy az az írógép belsejébe kerülve eltömítsen valamit.

Írógépradírt ábrázoló szobor Amerikából
Írógépradírt ábrázoló szobor Amerikából
(Forrás: Wikipedia / Postdlf felhasználó)

Azt gondolnánk, a szövegszerkesztés története az elektromos írógépek megjelenésével kezdődik, de ez nem így van: az első hasonló funkciót is tartalmazó készülék, az Auto-Typist (Auto-Gépíró) egyáltalán nem használt áramot! Ahogyan a korabeli reklám szólt: „A pneumatikus elv olyan rugalmas működést tesz lehetővé, amelyhez hasonló semmilyen elektro-mechanikus kombinációval nem hozható létre.” (Mint azt a későbbiekben látni fogjuk, ekkor már léteztek elektromos írógépek, de még nem lehetett velük a szöveget szerkeszteni.) Hogyan született meg az Auto-Typist, és pontosan hogyan működött, ha nem árammal – mi ez a különös pneumatikus elv? A válaszhoz egy kis zeneművészeti kitérőt kell tennünk!

Zongorából írógép

M. Schulz neves amerikai zongoragyáros fia és a márkanév folytatója eredetileg a kor aktuális divatőrületét akarta kihasználni, amikor gépzongorákat épített. A gépzongora mára ódivatú ritkasággá vált, de a 19-20. század fordulóján rengeteget adtak el belőle. A hifitorony korai előfutáráról volt szó: a hagyományos felépítésű zongora nem csak a billentyűk leütésével adott hangot, hanem a leütések papír lyukszalagra rögzített sorrendjéből vissza is tudott játszani bármit. A külső szemlélő számára ez olyan kissé kísérteties benyomást keltett, mintha a hangszer magától zenélne. Az első gépzongorákat levegő hajtotta: a billentyűk alá szerelt szelepek aszerint fejtettek ki szívóhatást, hogy át tudott-e áramlani a levegő a lyukszalagon, vagy éppen nem. (Ha valakit részletesebben érdekel a szerkezet működése, ezen az oldalon találhat róla angol nyelvű leírást.)

A következő videóban mi is végighallgathatjuk Scott Joplin Entertainerjét Max Morath előadásában, sőt mivel a védőtető hiányzik, a készülék belsejébe is bepillantást nyerhetünk:

Otto Schulz, a cégalapító unokája eszmélt rá, hogy ugyanennek a mechanizmusnak a felhasználásával írógépet is lehetne konstruálni. A termék 1927-ben valóban piacra is került, és az Auto-Typist nevet kapta. A lyukszalagra azt a szöveget lehetett rögzíteni, amit a felhasználó ismételten szeretett volna legépelni, majd a készülék gombnyomásra újra "lejátszotta". Ez főleg az ismétlődő jellegű hivatalos dokumentumok esetén jelentett nagy könnyebbséget.

A következő videóban 11:28-tól 12:35-ig megtekinthetjük az Auto-Typist lyukasztó és gépelő egységét is működés közben. A narrátor kiemeli, hogy így egy személy egyszerre három-négy írógépet is kezelhet:

Habár az Auto-Typistot évtizedekig gyártották sikerrel, és még az 1960-as években is vásárolták a cégek, nem kerültek piacra belőle újabb és nagyobb tudású modellek. Helyüket a modernebb elektromos írógépek vették át; de még mielőtt erről beszélnénk, ki kell térnünk egy másik mechanikus szövegszerkesztési megoldásra is, ami ugyanolyan zsákutcának bizonyult, mint a pneumatikus módszer.

Dőlt, vagy épp félkövér

Mit tegyünk akkor, ha nem bemásolni szeretnénk előre tárolt szövegrészeket, mint az Auto-Typist esetében, hanem a meglévő iratunkat szeretnénk formázni? Ma ezt a feladatot is a szövegszerkesztő programok végzik, de a kettő sokáig teljesen külön problémának számított, és különböző gépekre volt szükség hozzájuk.

Egy nyomdagép esetében persze elég nagy a mozgásterünk, de azt nem igazán lehet házi megoldásnak nevezni, tehát minket sem annyira érdekel. Az írógépek esetében úgy oldották meg technikailag a betűtípusok vagy a különböző stílusok közötti váltást, hogy fizikailag kellett cserélni a különböző betűnyomóformákat. Valószínűleg az első ilyen szerkezet az amerikai Blickensderfer írógép volt, még a tizenkilencedik században. Ebben a készülékben a betűk egy könnyen kivehető függőleges hengeren helyezkedtek el:

Középen látható a cserélhető henger
Középen látható a cserélhető henger
(Forrás: Wikimedia commons)

Az 1920-as években jelent meg a Vari-Typer, először tisztán mechanikus, később elektromos változatban. Ezen is lehetett cserélni a betűkészletet, sőt a későbbiekben az elavulás ellen igyekeztek egyre több mindent belezsúfolni: elektromos motort, mindenféle kiegészítő eszközt, míg végül a gép kezdett úgy kinézni, mint egy karácsonyfa. Rafinált mechanikai megoldással azt is elérték, hogy sorkizárt szöveget lehessen gépelni; igaz, ehhez minden sort kétszer kellett beírni. A Vari-Typer mindezek ellenére sem tudott soha igazán elterjedni, habár a történelembe beírta (begépelte?) magát: egy ilyen gépen készült a feltétel nélküli megadási nyilatkozat, amellyel Japán kilépett a második világháborúból.

A Vari-Typer túl bonyolultnak bizonyult ahhoz, hogy helye legyen egy egyszerű irodában, de nyomdai előkészítésre egészen az 1960-as évek végéig használták újabb és újabb típusait. Internetes kereséseink fényt derítettek arra, hogy a csúcstechnológia némi késéssel Magyarországra is eljutott: az Országos Széchényi Könyvtár 1959-ben vásárolt egy Vari-Typert szedőgépnek. (Beüzemelni csak 1960-ban sikerült, mert „devizanehézségek folytán” nem tudtak beszerezni minden hozzávalót.)

Végül az okozta a Vari-Typer vesztét, hogy a gyártó az akkoriban elterjedő mágnesszalag helyett a lyukszalagot vezette be az aktuális modellben, és ezt a felhasználók nem díjazták: a szalag folyton beakadt, elszakadt, és a munkát kezdhették előlről. A vásárlók inkább az IBM Selectric Composer mellett döntöttek, de erről, és más hasonló elektromos írógépekről már csak a következő részben lesz szó... Addig megkereshetjük a fenti 1947-es videóban a Vari-Typert, a tizedik perc környékén látható több különböző modellje (az egyik akkora, hogy térképekre is lehet vele gépelni városneveket!), illetve a betűtípuscsere műveletét is megtekinthetjük:

Ha valaki pedig az OSZK-ban, esetleg máshol személyesen is találkozott valamelyik csodamasinával, ne fogja vissza magát, ossza meg velünk hozzászólás formájában emlékeit!

Források, olvasnivalók

A Brief History of Word Processing (Through 1986)

Vari-Typer (karácsonyfajellegű képekkel)

Vari-Typer reklámok

1961-es (meglepően új!) cikk az Auto-Typistról

The Invisible Typist

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X