Az énekkar kétrészes, kétnyelvű (tehát walesi és angol) műsora egyaránt tartalmazott a helyiek, illetve az ország nyelvén előadott zeneműveket; a dalokat összekötő szövegek nagy része pedig walesiül hangzott el. A walesiül nem értő közönség mindezt sérelmesnek találta, így füttyögni és méltatlankodni kezdett.

A szünet után a karnagy, Cefin Roberts – a közönség óhajának engedve – angol nyelven beszélt a művekről, a nézők walesi része szintén nemtetszésének adott hangot.

A kórusvezető így számolt be élményeiről: „csak annyit szerettem volna, hogy elmondjak néhány dolgot az elhangzott dalokról a műsor második felében. Kissé paprikás lettem attól, hogy amikor angolul szólaltam meg, és mindenkit üdvözöltem a program második részében, a közönség néhány tagja tapsolni kezdett, de nem a megszokott értelemben. El kellett magyaráznom a nézők egy részének, miszerint ők kérték a szünetben, hogy többet beszéljek angolul – ekkor azonban a közönség más része kiabálni kezdte, hogy ez micsoda szégyen.”

Az eset sajnos nem egyedi: a korábbi koncerteken részt vevők levélben tettek panaszt. Az eseteket az énekkar turnéigazgatója szerint alaposabban is kivizsgálják majd.

A kórusnak tehát annak ellenére sincs könnyű dolga, hogy vállaltan két nyelven énekel. Roberts szerint azonban „megdöbbentő, hogy az ember nem beszélhet a saját anyanyelvén, miközben a saját hazájában, a saját koncertjén szerepel”.

A walesi nyelv, noha a Walesben élők mintegy 40%-a beszéli, veszélyeztetett nyelvnek számít, így az eset minden bizonnyal további publicitást kap a brit sajtóban.