nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Az antropológia nem extrém sport!

Mit csinál egy antropológus, és vajon meg lehet-e ezt tudni egy szellemes úti beszámolóból? Tényleg hegyes fülűek a gyerekek Indonéziában? És hogy kerül oda Hitler és Bismarck? Nigel Barley kalandjai a toradzsák között egy csipetnyi antropológiával fűszerezve.

Mácsai Boglárka | 2015. augusztus 6.
|  

Nigel Barley (1947-) brit antropológus Cambridge-ben tanult, majd Oxfordban szerezte meg doktori címét. Terepmunkáit Afrikában és Délkelet-Ázsiában végezte. 2003-ig a British Museum etnográfiai osztályán dolgozott, azóta főként íróként és előadóként tevékenykedik. Kalandos és szellemes úti beszámolóival szerzett hírnevet, 2002-ben pedig megkapta a Foreign Press Association díját az év legjobb útleírásáért. Magyarországon az Egy zöldfülű antropológus kalandjai – Feljegyzések a sárkunyhóból című könyvével (1983, magyarul 2009) lett ismert Barley neve. A könyv nem titkolt célja volt lerántani a leplet az antropológiai terepmunka romantikus mítoszáról, s ehhez az észak-kameruni hegyi doajók között végzett kétéves terepmunkájának kalandjait és hányattatásait használta fel az író. A mű nem aratott osztatlan sikert a szakmában – míg egyesek melegen üdvözölték a tabudöntögető nyilvános szókimondást, addig mások szerint a nyomtatásban megjelent panaszkodás nem sokat adott hozzá a tudományhoz.

Nigel Barley antropológus az indonéz toradzsák között végzett kéthónapos terepmunkájának kalandjairól mesél könyvében. A terepválasztás kissé ad hocnak tűnhet (vagy csupán hatásvadász módon lazának akar látszani), mivel Barley egyik kollégája tanácsára dönt Indonézia mellett – arrafelé ugyanis állítólag hegyes fülűek a gyerekek. Persze egy terep kiválasztása a valóságban ennél sokkal összetettebb folyamat, s csak keveseknek adatik meg az lehetőség, hogy ilyesfajta szempontok alapján válogassanak. Mindenesetre senki ne gondolja egy percig se, hogy az ember testi tulajdonságaival foglalkozó fizikai antropológiáról lenne szó, csak mert a hegyes fülek ily döntő érvnek bizonyultak.

Az antropológia nem extrém sport (magyarul Typotex, 2015) címe e tekintetben két dolgot sugallhat az olvasónak. Egyrészt azt gondolhatnánk, hogy valamilyenfajta antropológiáról lesz szó, ez esetben arról a bizonyos tudományágról, ami mostanában Magyarországon is kitüntetett szerepet kapott. Másrészt – ismerve Barley korábbi műveit – annak a bizonyítása is kell, hogy legyen e könyv, hogy az antropológia igenis extrém sport. (Bár a mű eredeti angol nyelvű címe egyszerűen csak Not a Hazardous Sport, azaz Nem egy extrém sport, pár oldal után hamar fény derül arra, hogy a megállapítás az antropológiára vonatkozik.)

Nigel Barley
Nigel Barley
(Forrás: typotex.hu)

Az antropológia…

Nos, ami az elsőt illeti, ki kell ábrándítsam az érdeklődőket: a mű sokkal inkább egy szubjektív élménybeszámoló, mintsem egy hiteles forrás az „igazi” antropológiai terepmunkáról – még ha Barley ez utóbbinak is szánta azt. Ahogy ő fogalmaz:

Az antropológusok hagyományosan tudományos monográfiákban írnak más népekről. E kissé száraz és barátságtalan kötetek szerzői mindentudók, és olimposzi magasságokból tekintenek alá. Nemcsak egy kultúra olyan mély megértésére képesek, ami még a „bennszülöttek” képességeit is felülmúlja, de soha nem hibáznak, és soha nem vezetik félre önmagukat vagy mások őket. (…)

Ez nem egy ilyen monográfia. Ez a könyv egy „új” néppel – valójában egy teljesen „új” kontinenssel – való megismerkedés első kísérleteiről szól. Tévutakat és nyelvi hiányosságokat, megcáfolt prekoncepciókat és önámítást, illetve mások által elkövetett megtévesztéseket dokumentál. Mindenekelőtt nem általánosításokról, hanem egyénekkel való váratlan találkozásokról szól.

A könyv olvasásakor nem árt észben tartani, hogy egy 1989-ben írt műről van szó. Az antropológia ekkor éppen hogy a posztmodern fordulat után volt, amely nagy hangsúlyt fektetett a kutatói önreflexióra és a szöveg, a megfogalmazás, az értelmezés hatalmára, ám a „klasszikus” módszerek és hagyományok művelői – akikre Barley céloz – sem vonultak nyugdíjba még. Az író gyakorlatilag erre alapozta első művének, az Egy zöldfülű antropológus kalandjainak sikerét is, Az antropológia nem extrém sport pedig csupán annak gyenge folytatása vagy inkább utánzata szakmai szempontból. Ugyanis Barley lehet, hogy valóban le akarja rántani a leplet és megmutatni a csúf valóságot, azonban csak tovább mélyíti azokat a sztereotípiákat, melyek az antropológusokról és munkájukról él a laikusok fejében. Romantikus kalandorok, akik a romlatlan egzotikumot keresik, de persze nem találják:

Öregnek, kellemetlennek, másnaposnak éreztem magam az utazástól – s mindenekelőtt becsapottnak. Hiszen nem azért jöttem ilyen messzire, hogy keresztényekkel találkozzam, hogy olyan embereket lássak, akik makacsul nem voltak hajlandóak azt a festői oldalukat mutatni, amit vártam tőlük. Hol voltak a furcsa szokásaik és különös rítusaik?

 

Nehéz egy egzakt és pontos meghatározást adni arról, hogy ma mit is jelent antropológiai terepmunkát végezni, mert annyiféle műfaj, lehetőség és korlát létezik. Azonban az a fajta a terepmunka, amihez az összes többit viszonyítjuk és meghatározzuk, Bronisław Malinowski (1884-1942) lengyel antropológus, a terepmunka atyjának nevéhez köthető. Ez ideális esetben a sajátunkétól eltérő kultúrában (ez sokáig az egzotikus kultúrákat jelentette) eltöltött hosszú idejű (két gazdasági ciklust felölelő), állomásozó (egy helyen) töltött, résztvevő megfigyelésen alapuló terepmunka, amely során az antropológus a helyiek nyelvét megtanulva, közösségükbe beilleszkedve igyekszik átfogó képet kapni a helyi kultúráról és társadalomról. Ehhez képest az antropológusok ma már rengeteg kutatást folytatnak saját kultúrájukban, városban, internetes közösségekben vagy velünk együtt élő szubkultúrákban, az adott ország bürokráciájából fakadó nehézségeknek vagy a pályázati támogatások hiányának köszönhetően léteznek jóval rövidebb idejű terepmunkák, továbbá jelentősek az egyszerre több terepet és módszert fuzionáló kutatások is.

Barley javára legyen írva, hogy némi öniróniával legalább beszámol minderről, mielőtt belefogna a toradzsa temetkezési rítus leírásába. Ez tölthetné be a könyv sűrű etnográfiai részét, de az író sajnos pont abba a hibába fut bele, amit korábban oly mélységesen elítélt: egyetlen temetés bemutatása (merthogy többet nem is látott) olyan általánosítások ködébe vész, amit egy kiöregedő brit antropológus is megirigyelhetne. Pedig Barley-nak meglenne a lehetősége, hogy bemutassa, mitől érdekes akár egyetlen eset is, az hogyan viszonyul az általános, ideálisnak tartott temetkezésekhez, vagy hogy egyáltalán hogyan alakul ki egy ideálisnak tartott rituális szerkezet egy társadalomban. Könnyedén bemutathatná, hogy miről is szól egy terepmunka vagy az antropológia, s ehhez nem feltétlen kellene száraz tudományos művet írnia.

Toradzsa kisfiú kerek fülekkel
Toradzsa kisfiú kerek fülekkel
(Forrás: Wikimedia Commons / veton.picq.fr / GNU-FDL 1.2)

Barley toradzsa barátairól és kultúrájukról a legtöbbet az utolsó fejezetben tudunk meg, amikor ellátogatnak Londonba rizscsűrt építeni a British Museum számára. A toradzsák rácsodálkozása a brit életre sokkal beszédesebb, mint az antropológus bármely terepfeljegyzése, de legalább észreveszi, és kellő figyelmet szentel a világok e nem mindennapi találkozásának. Ez az a rész, ahol az európai ember is rácsodálkozhat saját magára és kultúrájának viszonylagosságára, s megértheti, hogy igenis létezik az a másik nézőpont, ami semmivel sem rosszabb az övénél, csupán más. Be kell vallani, ennek érzékeltetésében egész jó Barley.

… nem extrém sport

A kijelentés Barley életbiztosítójától származik, amely az extrém sportokat leszámítva mindenre biztosította az utazót. Felmerült a kérdés, mi is számít extrém sportnak, s vajon az antropológiai terepmunka beletartozik-e. A biztosító feketén-fehéren kijelentette: nem, az antropológia nem extrém sport. Akkor sem, ha védőoltások tucatjára van szükség, ha a kutató akaratlanul kerül a szingapúri transzvesztitanegyedbe, ha napokat kell lovagolnia az erdőn át piócák közt rizsen élve, ha belebotlik a lopott tárgyakkal kereskedő toradzsa Bismarckba és Hitlerbe – és akkor sem, ha chilivel festett köpönyegétől egy órára elveszti a látását és levegőt se kap.

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

Barley szellemesen és olvasmányosan tudja előadni azokat a nehézségeket, amivel általában egy antropológus megküzd a terepen a bürokratikus akadályoktól kezdve a hosszú macerás utazáson keresztül a helyi kultúra legelképesztőbb, legextrémebb szokásainak elfogadásáig. Aki egy könnyed, távoli tájakról szóló úti beszámolóra vágyik némi tudományos felhanggal (olvasói szemeket csalogató kiadásban), annak bátran ajánljuk ezt a könyvet, nem fog unatkozni. Aki viszont szeretne többet tudni az antropológiáról és a terepmunkák, még inkább a terepek és kultúrák sokféleségéről, az inkább keresgéljen tovább!

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
4 Boginya 2015. augusztus 8. 18:32

@Dr. FunFrock: Ön azt írja:

„Úgy gondolom, kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy Ön azért illeti kritikával Nigel Barley jelen művét, mert már az „Egy zöldfülű antropológus kalandjai” sem nyerte el a tetszését, és antipátiájának indokai is világosak voltak.”

Ebben téved. Nem tudtam elvonatkoztatni a korábbi műtől, de ez nem azt jelenti, hogy nem szerettem. Diákként a kedvenc olvasmányaim közé tartozott, felüdülés volt olvasni a sok kötelező között, s nem értettem néhány kutató kirohanását a művel szemben. Aztán én is elmentem terepre, s kezdtem cizelláltabban látni a kérdést, és még mindig úgy gondolom, hogy nem hasztalan elolvasni A zöldfülűt. Még akkor sem, ha az antropológiai reflexivitás és önreflexivitás mesterének nem Barley-t tartom – ő csupán magáról ír. Vagyis a véleményem róla nem előre csomagolt, tanáraimtól elsajátított dogma, hanem tapasztalat eredménye.

Ebbe a könyvbe örömmel fogtam bele, szintén felüdülést vártam a sok szakirodalom után, aztán harminc oldal után azon kaptam magam, hogy Barley stílusa és mondandója is kifejezetten zavar. Mert nem értek vele egyet. Ettől még nincs kisebbségi komplexusom, se dogmatikus látásmódom, nem gondolom, hogy Barley „gonosz és csúnya”, és nem vagyok „önjelölt bajnok” vagy „Jeanne d’Arc” – egyszerűen más a véleményem a kérdésről, ahogy Önnek is. Mindezek fényében azon mondata, miszerint „elfogadhatatlannak tartom, hogy egy szerzőt pont azért kritizáljanak, mert kritizálni merészelt” – Önre száll vissza.

Kissé túlzásnak tartom, amikor cikkemet a társadalomtudományok egyik kudarcaként ítéli meg. A hazai képzés kudarca az lenne, ha az onnan kikerülő szakembereknek nem lenne önálló véleménye, nem lennének képesek azt kifejteni, megvédeni, pontosítani és vitázni róla a megfelelő stílusban. Én igyekeztem tárgyilagosan vitázni, míg Ön gúnyolódik és sérteget engem pusztán azért, mert nem ugyanúgy vélekedünk valamiről. Szerintem pedig ez a szomorú.

3 Dr. FunFrock 2015. augusztus 8. 15:51

@Boginya: Köszönöm válaszát. Úgy gondolom, kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy Ön azért illeti kritikával Nigel Barley jelen művét, mert már az „Egy zöldfülű antropológus kalandjai” sem nyerte el a tetszését, és antipátiájának indokai is világosak voltak. Így viszont, hogy bővebben kifejtette álláspontját, megragadom az alkalmat és reagálok rá.

Ön a következőket írja:

„Számomra a mű (és korábban A zöldfülű antropológus is) azt a benyomást keltette, hogy Barley-nak nagyon is kényelmes e műfaj mögé bújnia, s onnan kritizálnia más antropológusokat. Máskülönben miért is tesz oly sok pikírt megjegyzést kollégáira? Miért utal többször arra, hogy az antropológusok mit várnak és gondolnak a tereppel kapcsolatban, szemben azzal, ami valójában fogadja őket ott (és ezt az ellentétet csak Barley hajlandó elismerni).”

Vagyis Barley Ön szerint „csúnyákat” mond az antropológusokra, ráadásul méltatlanul, mert biztos gonosz és bántani akarja őket... Majd Ön így folytatja:

„Engem személy szerint nagyon zavart számtalan olyan dologra vonatkozó félrevezető, odavetett félmegjegyzés, amelyek laikus félreértelmezése ellen antropológusként én is küzdök. Szerintem ez a könyv olyan, mint a viccesen előadott "beszólás": amint valaki komolyabban reagálna rá, el lehet bújni a mögé a kifogás mögé, hogy az csak vicc volt.”

Éppen ezért Ön az antropológusok „Jeanne d’Arc-jaként” felölti vértjét és megvédi az antropológiát a gonoszoktól…

A kutató elvárásai és a terepmunka tapasztalatai között az idők kezdete óta szakadék tátong, mely jelenségnek nem csak az antropológiában, hanem más társadalomtudományokban is könyvtárnyi irodalma van. Többek közt Malinowski sem kerülte el ezt a tapasztalatot, és alighanem azok az antropológia legértékesebb munkái, amelyeknek szerzői képesek erről őszintén írni.

Barley hírnevét pontosan az alapozta meg, hogy könnyed stílusban, de a háttérben komoly erudícióval fel tudta dolgozni és közel tudta vinni ezt a problémát a társadalomtudományok iránt érdeklődő fiatal nemzedékhez. Úgy gondolom, hogy az antropológiának és a társadalomtudományoknak sincs szüksége önjelölt „bajnokokra”, akik az „igazi” tudomány állítólagos eltorzítása és művelőinek vélt megcsúfolása ellen lépnek fel. A tudományos munka és karrier természetes és elválaszthatatlan része a vita és a kritika. Elfogadhatatlannak tartom, hogy egy szerzőt pont azért kritizáljanak, mert kritizálni merészelt.

Ennek ellenére vagy éppen ezért nem kívánom elvitatni Öntől a jogot, hogy kifejtse a véleményét, ahogy az is szíve joga, hogy ne tartsa sokra Barley munkásságát, de rendkívül szomorúnak tartom, hogy az Ön generációjában is újból és újból felüti a fejét ez a kisebbségi komplexussal vegyes dogmatikus hozzáállás. Nehéz eldöntenem, hogy ez hazai antropológiai képzés vagy általában a társadalomtudományok kudarca-e.

2 Boginya 2015. augusztus 7. 20:59

@Dr. FunFrock: Köszönöm, hogy megírta véleményét. Talán a cikkben nem hangsúlyoztam kellőképpen, hogy miért is gondolom mindezt Barley könyvéről, s így ezt most pótolhatom.

Számomra a mű (és korábban A zöldfülű antropológus is) azt a benyomást keltette, hogy Barley-nak nagyon is kényelmes e műfaj mögé bújnia, s onnan kritizálnia más antropológusokat. Máskülönben miért is tesz oly sok pikírt megjegyzést kollégáira? Miért utal többször arra, hogy az antropológusok mit várnak és gondolnak a tereppel kapcsolatban, szemben azzal, ami valójában fogadja őket ott (és ezt az ellentétet csak Barley hajlandó elismerni). Ha ez tényleg csak egy könnyű úti beszámoló, miért kell antropológiába keretezni? Hiszen mégis csak egy vállaltan antropológiai terepmunkáról szól a könyv, csak más stílusban, más szempontok szerint.

Engem személy szerint nagyon zavart számtalan olyan dologra vonatkozó félrevezető, odavetett félmegjegyzés, amelyek laikus félreértelmezése ellen antropológusként én is küzdök. Szerintem ez a könyv olyan, mint a viccesen előadott "beszólás": amint valaki komolyabban reagálna rá, el lehet bújni a mögé a kifogás mögé, hogy az csak vicc volt.

Tény, hogy nagyon nehezen tudtam elvonatkoztatni A zöldfülűtől, hiszen a könyv kísértetiesen hasonlít arra. Sőt, úgy érzem, Barley még egy bőrt akart lehúzni korábbi bestselleréről. Attól, hogy valami nincs egyértelműen leírva és kifejtve, még ott lehet a könyvben (a szerző deklarált szándéka ellenére is), s ha ezt valaki nem veszi észre, legalább annyira félreértheti azt, mint ahogy én tettem Ön szerint.

Hogy megmaradjak az Ön hasonlata mellett, ez a mű tényleg nem kanál, de nem is villa. Talán egyszerre akart a kettő lenni, az pedig nem sikerült.

1 Dr. FunFrock 2015. augusztus 6. 22:08

A kritikáról általában nem szokás kritikát írni, de ezúttal kivételt kell tennem, mivel úgy tűnik számomra, hogy a szerző nem teljesen értette meg a könyvet, amit olvasott.

A cikk szerzője által is idézett részben Nigel Barley a következőket írja:

„Ez nem egy ilyen monográfia. Ez a könyv egy „új” néppel – valójában egy teljesen „új” kontinenssel – való megismerkedés első kísérleteiről szól. Tévutakat és nyelvi hiányosságokat, megcáfolt prekoncepciókat és önámítást, illetve mások által elkövetett megtévesztéseket dokumentál. Mindenekelőtt nem általánosításokról, hanem egyénekkel való váratlan találkozásokról szól."

Ez a rész pontosan azt jelenti, amit a szavak köznapi jelentése alapján leszűrhet az olvasó, vagyis azt, hogy a könyv egy ismeretlen országgal, egy új kutatási területtel való első találkozás szubjektív tapasztalatait írja le és szó nincs arról, hogy az igazi antropológiai terepmunka hiteles forrásának igényével lépne fel. Rejtély, hogy Mácsai Boglárka hogy jutott mégis ez utóbbi következtetésre, amikor a következőket írja:

„Nos, ami az elsőt illeti, ki kell ábrándítsam az érdeklődőket: a mű sokkal inkább egy szubjektív élménybeszámoló, mintsem egy hiteles forrás az „igazi” antropológiai terepmunkáról – még ha Barley ez utóbbinak is szánta azt.”

Barley könyve pontosan azt nyújtja, amit a bevezetőben vállal. Sem többet, sem kevesebbet. A könyv egy humoros kalandokban bővelkedő utazás története, egy kiváló, művelt és érzékeny antropológus tolmácsolásában. Kétségkívül, ha valaki egy antropológiai szakkönyvet keres, akkor tovább kell keresgélnie, de egy könyvet azért kritikával illetni, mert nem nyújtja azt, amit egyébként sem kíván nyújtani, kicsit arra emlékeztet, mintha egy villát azért kritizálnánk, mert nem lehet vele levest enni.

Azt kell, hogy írjam, ezen a ponton kérdésesé válik számomra az is, hogy a cikk szerzője érti-e egyáltalán Barley sajátos „antropológiáját”. Hajlok afelé, hogy nem és ez sajnálatos.

Információ
X