Korábban már írtunk arról, hogy Szűcs Gábor a nyelvi ismeretterjesztés problémáival kapcsolatos írása eleve kisiklik azon, hogy fő példája nem is a nyelvi ismeretterjesztésről, hanem a pedagógus-továbbképzésről szól. A folytatásban arról lesz szó, hogy mi a helyzet a nyelvi ismeretterjesztés és a nyelvművelés viszonyával, illetve arról, hogy mi a nyelvi ismeretterjesztés sikertelenségének valódi oka.

Contra ventum

A konferencián tapasztaltak leírása és értékelése után Szűcs azt fejti ki, hogy a nyelvi ismeretterjesztésben túl nagy teret foglal el a nyelvművelőkkel való küzdelem. Igaza van. Gyakran mi is unjuk a kérdést. Ám például a nyest tematikáját sok esetben az olvasói levelek határozzák meg (vagy legalábbis erősen befolyásolják), és nem a mi hibánk, ha több éves felvilágosító munkánk ellenére rendszeresen olyan leveleket kapunk, melyekben azt kérik, mondjuk meg két (gyakran egyaránt teljesen bevett) alak közül melyik a helyes; vagy mondjuk meg, miért mondanak valamit sokan helytelenül; sőt: intézkedjünk, hogy az emberek ne használják ezt vagy azt az alakot – nos, addig kénytelenek vagyunk ezzel foglalkozni. Sőt, amíg a laikusok többsége azt hiszi, hogy a nyelvészek azzal foglalkoznak, hogy megmondják, mi a helyes (vagy hogyan kell helyesen írni), addig bizony az lesz a fő feladatunk, hogy rámutassunk, mennyire téves elképzelések ezek.

Amíg a nyelvművelők folyamatosan folyóiratokkal és rovatokkal, tévé- és rádióműsorokkal aknavetőzik az egyszerű nyelvhasználókat, ledobhatják a Nyelvművelő kézikönyv több mint 2500 oldalas atombombáját, magyarító szótárakkal és weboldalakkal golyószórózhatnak, és már az iskolában is beültethetik butaságaikat a gyerekek fejébe, addig bizony meg fogják határozni a nyelvről szóló diskurzust. Ez pedig nem a mi választásunk.

A lingvicizmus ordas eszme

Szűcs számunkra teljesen váratlanul, látható előzmények nélkül kezd feszegetni egy, a korábbiaktól teljesen független kérdést:

„Lenyelvtannácizhatjuk”-e azt, aki másokat nyelvhasználata alapján minősít? Ráragaszthatjuk-e a „nacionalista” és a „diszkriminatív” címkét arra, aki szerint igenis fontos kapcsolat van nyelv és nemzet között? Komolyan gondoljuk-e, hogy aki purista nézeteket vall, az feltétlenül xenofób is? Úgy rasszistázhatunk, nácizhatunk, ahogy a nyelvművelők liberálisoznak? Kirekesztően emeljük fel a szavunkat a kirekesztés ellen? 

Nemcsak azt nem értjük, hogyan jut el ehhez a kérdéshez, de azt sem, hogy mire gondol. A nyelvi ismeretterjesztők a lingvicizmus ellen szokták felemelni a szavukat. Lingvicizmusnak azt nevezzük, amikor valakit a nyelvhasználata alapján ítélnek meg (pl. „suksüköl, tehát műveletlen”), vagy ha valamilyen nyelvhasználati tulajdonsága alapján egy csoportként kezel egyébként nagyban különböző személyiségeket. Ez semmiképpen nem azonos a rasszizmussal (ami a származáson, bőrszínen alapuló előítéletesség elnevezése), de természetesen abban rokon vele, hogy valamilyen külsődleges, nem meghatározó jegy alapján ítél meg egy személyiséget. A purizmus és a xenofóbia között még közelebbi a párhuzam, hiszen az egyik az idegen szavak, idegen eredetű fordulatok stb., a másik az idegen származású emberek, idegen kultúrák elleni érzésekre, megnyilvánulásokra vonatkozik. De ahogy mondjuk homofób kijelentések alapján sem szokás senkit rasszistának minősíteni, ugyanúgy lingvicista kijelentések alapján sem. Kíváncsiak lennénk, tud-e Szűcs Gábor egyetlen olyan esetet is felmutatni, amikor valakit pusztán lingvicista kijelentései alapján rasszistának minősítettek.

Természetesen a különböző előítéletek nem mindig választhatóak el élesen. Ha például valaki kijelenti, hogy a szlovákok mind hülyék, akkor nem könnyű eldöntetni, hogy nyelvi vagy nemzetiségi alapúak-e az előítéletei. Előfordulhat, hogy valaki az arabokat szidja, de közben a muszlimokra gondol, csak éppen maga sem ismeri a különbséget. Lehet, hogy egy munkaadó a telefonon jelentkező potenciális munkavállaló palóc kiejtését érzékeli „cigányosnak”, és rasszista alapon utasítja el a jelentkezőt – aki viszont ezáltal lingvicista kirekesztés áldozata lesz. 

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Szűcs ide keveri a nyelvtannáci kifejezést is: a kérdés nem egészen világos, hiszen a kifejezés éppen azokra vonatkozik, akik kijavítják mások nyelvhasználatát (vagy helyesírását). Ilyen alapon Szűcs azt is kérdezhetné, hogy megengedhetjük-e magunknak, hogy a városokban sínen, tipikusan a felszínen közlekedő, árammal hajtott tömegközlekedési járműveket csak úgy levillamosozzuk. Naná, hiszen a villamos szót pont az ilyen járművekre használjuk. Szűcs talán azt hiszi, hogy ha valakit lenyelvtannácizunk, azt nácinak is nevezzük – ez azonban tévedés: ha valakit filmbuzinak nevezünk, akkor sem állítjuk, hogy szexuálisan a saját neméhez vonzódik. A csőgörény sem görény, és még csak nem is azért kapta a nevét, mert szintén büdös, hanem mert szűk helyekre is képes bebújni.

Végképp érthetetlen, mit akar Szűcs a kirekesztők kirekesztésével. Aki kirekesztő, az magát rekeszti ki, hiszen eleve elzárkózik embertársai bizonyos csoportjától. Persze lehet, hogy a mi jellemhibánk, ha nem barátkozunk olyan emberekkel, aki elfogadna minket, de csak azért, mert nem nákolunk (lánnyal, járunk, nem fiúval; alacsony a pigmentszintünk; nincsenek galíciai felmenőink). Ismerjük az olyan jellemzéseket, miszerint „igaz, a zsidókat mind egy szálig a Dunába lövetné, de egyébként nagyon rendes ember”, de nem veszi be a gyomrunk. Ha Szűcs ezt hánytorgatja fel, hát lelke rajta.

Természetesen lingvicizmus és lingvicizmus, rasszizmus és rasszizmus, homofóbia és homofóbia között van különbség. Egészen más az, amikor valaki azt hiszi, hogy a nákolás helytelen, mint az, amikor valaki magát tudósnak kiadva hirdeti ezt. Más hinni azt, hogy tudományosan kimutatták, hogy a négerek butábbak a fehéreknél, mint egy népcsoport kiirtására biztatni. Más dolog ellenezni a melegházasságot, mint megverni két fiatalembert azért, mert kézen fogva sétáltak az utcán. Két dolgot azonban szem előtt kell tartanunk. Az egyik, hogy ezek ugyanazokra az előítéletekre épülnek. A másik, hogy a kirekesztés enyhébb formái könnyen változhatnak erőszakosabb formákra. Lehet, hogy az előítéleteket sosem fogjuk megszüntetni, ám az ellenük folytatott harc azért is fontos, hogy kordában tartsuk őket.

Mentsétek meg Malina Hedviget – Balázs Gézától!

Szűcs szerint 

Már-már nélkülözhetetlen ezekből az ismeretterjesztő cikkekből (a sajátjaimból is) az irónia, a malícia, nem egyszer a maró gúny, a szarkazmus és a cinizmus, s mindez rendre egyfajta elitizmussal, sznobizmussal, elefántcsonttoronyba zárkózott gőggel párosul.

Félig-meddig igazat is adhatunk neki ebben. A következőkért csak félig-meddig.

Először is, tény, hogy a nyest több szerzője is szereti vitriolba mártani a tollát. Ez azonban egyáltalán nem jellemző Nádasdy Ádámra, aki mindig nagyon óvatosan fogalmaz, gondosan ügyelve arra, hogy senkit se bántson meg. Nádasdy fő ismeretterjesztő korszaka a nyestet megelőző időkre esik. Munkája azonban sajnos minden kiválósága ellenére sem volt hatásos, gyökeres fordulatot nem hozott sem a közfelfogásban (de még a tanárok személetében sem). 

Másodszor: nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a 21. század elejére a magyar sajtó stílusa is megváltozott – elsősorban a Magyar Narancs, később az Index hatására, ma pedig a 444 a meghatározó. Az olvasók egyre kevésbé kíváncsiak a visszafogott elemzésekre, annál jobban igénylik, hogy az írások érzelmileg is megmozgassák őket. 

Harmadszor: kétségtelen, hogy az irónia, a gúny és társai együtt járnak a téma, és ezáltal a témát erőltető nyelvművelő fölé emelkedéssel. Szó sincs azonban elitizmusról vagy sznobizmusról, ez egyszerűen a felszabadultság élménye. Persze a kívülálló érezheti úgy, hogy hübrisz, ha a kis nyikhaj újságírócska egyáltalán megkérdőjelezi a tanszékvezető, sokszoros műsorgazda és még többszörös cégvezető kijelentéseit, de mit lehet tenni? A küzdelem valójában éppen az elitizmus és a sznobizmus ellen folyik, hiszen mi más lehetne elitizmuspártibb és sznobabb dolog, mint azt állítani, hogy én jobb vagyok másoknál, mert nem suksükölök? Persze érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ezt miért nem érzi mindenki, de alapjában éppen a hamis tekintélyek rombolásáról van szó, nem a saját tekintély építéséről és ápolgatásáról.

Negyedszer: a gúnyolódást nem mi kezdtük, a nyelvművelés régi hagyománya kipécézni egyes nyelvhasználókat. Érdemes például elolvasni Kontra Miklós Mi a lingvicizmus és mit lehet ellene tenni? című írását, azon belül is a Balázs Géza által vezetett 2005. április 17-én Édes Anyanyelvünk című műsor leiratát. Ebben Balázs – olvasói levél alapján – többek között azon gúnyolódik, hogy a szlovákiai magyarok a Magyarországon elterjedt német eredetű virsli helyett a szlovák eredetű párki, a nemzetközi vándorszó mustár helyett a szintén szlovák eredetű horcsica szót használja. Balázs a műsor végén egyenesen azt sugallja, hogy a szlovák szavak használatával a szlovákiai magyarok elszlovákosodnak – éppen hogy nemzetárulással nem vádolja őket. (Balázs ostora a szlovákiai magyarokon kívül „az érvényes magyar nyelvészet álláspontján” csattan, mely ezt a tényt nem tartja problémának. Ha valaki kíváncsi a nyelvészek valódi álláspontjára, olvassa el a témáról Nádasdy Ádám cikkét.)

Ötödször: a gúny esetében nem mindegy, hogy milyen helyzetből használják. Én gúnyolódhatok Balázson, az maximum egy vélemény lesz a sok közül. Komoly károkat akkor sem okozhatok neki, ha ez a szándékom: kritikámat közszereplőként el kell viselnie, de alig hiszem, hogy érdekelné. (Szűcs szerint nem is csinálom jól, tehát aligha én fogok bárkit is meggyőzni arról, hogy gazember.) Ellenben Balázs a hatalmi helyzetében, az egyetemi struktúrában elfoglalt helyével, a műsoraival és az intézetecskéivel igenis az egész magyarságnak súlyos károkat tud okozni.

Alig több mint egy évvel Balázs megidézett műsora után támadták meg Malina Hedviget. A támadás oka az volt, hogy telefonján magyarul beszélt: az ügy hátterében tehát lingvicista motiváció áll. Az elkövetőket azóta sem vonták felelősségre, Robert Fico akkori és azóta újra miniszterelnök hazugsággal vádolta meg a lányt. Róluk minden tisztességes embernek megvan a véleménye. Az ügy már tíz évbe húzódik, és még mindig nem zárult le.

Jó okunk van feltételezni, hogy Malina Hedvig – számos szlovákiai magyarhoz hasonlóan – magyarul beszélve is használja a párki és a horcsica szavakat. Ha nem, akkor is akad jó néhány százezer Malina Hedvig, aki használja. Balázs Géza a maga módján, lingvicista indulattól fűtve – igaz, csupán verbálisan – maga is végigrugdosta a saját Malina Hedvigjeit. Aki hallgatta a műsort és hitt neki, az később magabiztosan megállapíthatja a párkit és horcsicát mondó szlovákiai magyarokról, hogy nem rendes magyarok. A nemzeti egységet pedig nem az bontja meg, hogy a határ két oldalán különböző szavakat is használunk, hanem az, ha ezért rosszat gondolunk egymásról. 

A nyelvi ismeretterjesztéssel foglalkozók számára etikai kötelesség, hogy az ilyen jelenségek ellen felszólaljanak, és az ilyen nézeteket terjesztők hiteltelenségét mindenki számára nyilvánvalóvá tegyék. Ebben a helyzetben nem korlátozhatjuk a nyelvi ismeretterjesztést szótörténeti nyalánkságokra, nyelvtani furcsaságokra, elemzési finomságokra.

Balázs Géza nemzetmegosztó munkálkodása azonban nem oda vezetett, hogy közmegvetés tárgya legyen – éppen ellenkezőleg. Rövid időn belül másodszorra fejte meg sikeresen százmilliókkal a magyar kormányt. Igaz, először nem sikerült elérnie, hogy az összeg nála landoljon, de most bőven lesz forrása a lingvicista uszításra.  Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az ostobaságok nehézbombázói ellen ne használjuk fegyverként a gúny parittyáját.

Fejétől bűzlik

Bár véleményünk szerint Szűcs Gábor érvelése számos helyen kisiklik, úgy véljük, egy botlásának köszönhetően éppen fején találja a szöget: éppen azzal, hogy az ismeretterjesztés helyzete helyett a tanárok továbbképzéséről kezd beszélni. A nyelvi ismeretterjesztés helyzete ugyanis valóban reménytelen lesz mindaddig, amíg az iskolában nyelvi babonákkal töltik meg a gyerekek fejét, torz képet sugallnak a nyelvről. De azt sem várhatjuk feltétlenül, hogy az összes pedagógus belássa: téveszméket terjesztett évtizedeken át. A helyzeten változtatni a leendő magyartanárok képzésében lehetne: az ő szemléletük még formálható, és nem kell megküzdeniük azzal, hogy valamit hosszú időn át – nagyrészt önhibájukon kívül – rosszul csináltak. Az újonnan pályára lépő, már felvilágosult szemléletű fiatal tanárok (önkorrekcióra képes idősebb kollégáikkal együtt) viszont már egészségesebb nyelvszemlélettel ismertetnék meg a diákokat. E diákok előtt már nem is kellene érvelni a nyelvművelők által terjesztett előítéletek ellen, viszont nyitottan és érdeklődve fogadnák a nyelvvel kapcsolatos egyéb megfigyeléseket. Ehhez azonban az kell, hogy az egyetemi magyartanárképzés, illetve általában a pedagógusképzés nyelvi szemlélete újuljon meg. 

Hogy erre mennyi lehetőség van, az viszont már végképp nem e cikk tárgya.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése